Lakatos István Óraverzum - Tisztítótűz című regénye ebben a hónapban jelent meg a Magvető kiadónál. Kritikánkat itt találjátok a regényről, itt pedig bele is olvashattok a könyvbe. Az alábbiakban pedig Takács Gábor (acélpatkány) interjúját olvashatjátok a regény szerzőjével, a Tisztítótűzről és folytatásairól, a magyar képregény helyzetéről és a képregény helyzetéről Magyarországon.
Takács Gábor: A Dobozváros 2011-es megjelenése óra 3 év telt el. Mikor kezdett el foglalkoztatni az Óraverzum ötlete? Ezen az irodalmi projekten dolgoztál a két szöveg között eltelt időben vagy más egyében is?
Lakatos István: Vagy fél tucatnyi ötletem van tartalékban, és amikor Morcsányi Géza, a Magvető kiadóvezetője kérdezte, mi lesz a Dobozváros után, rávágtam hogy ez, bár akkor még fogalmam sem volt róla, mit fogok kezdeni az óraműmeghajtású bolygórendszer ötletével. Annyit tudtam, hogy a Dobozváros megírása sokáig tartott, hiszen korábban csak rajzoltam, és még a gondolatától is kirázott a hideg, hogy ismét le kelljen ülnöm és hónapokon át csak írnom. Azt úgy éltem meg, mintha soha nem akarna véget érni. A nálunk is megjelent Titkos háború című képregénysorozat egyik eredeti borítóján a szuperhősök egy szikla alatt rekednek, ami csak azért nem nyomja agyon őket, mert a Hulknak épp csak sikerül megtartani - együtt tudtam érezni szegény Hulkkal. Később én lepődtem meg a legjobban, amikor tavaly megkaptam a Móricz-ösztöndíjat. Hiszen az Óraverzum csak egy kalózos, gőzűrhajós hülyeség! Akkor már nem tudtam elsunnyogni, meg kellett írnom. Menet közben számtalanszor megbántam, különösen, hogy máson nemigen tudtam dolgozni, mert nem tudok érdemben egyszerre több dologgal foglalkozni. Vagy dolgozom, vagy csak a saját dolgaimat csinálgatom, mert valamelyik mindenképpen megsínylené. Ráadásul, ahogy egyre jobban belemerültem a világba, a történet is egyre hosszabb lett. A Tisztítótűz az eredeti történet első harminc oldala lett volna. Szóval még jobban megnehezítettem a dolgomat, bár végül mindig így járok.
Dóka Pétert kértem fel a könyv szerkesztőjének, mert amellett, hogy összecimboráltunk, amikor A kék hajú lány című, remek könyvét illusztráltam, nyolc éve szerkesztő a Móránál, így tudtam, hogy biztos kézzel fog terelgetni. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy a két kiadónak sikerült megegyezni, mert Péter már a munka elejétől jó tanácsokkal látott el, így az Óraverzumot már nagyobb odafigyeléssel írtam meg, mint a Dobozvárost. De másmilyen is lett, ezért sem győzöm hangsúlyozni, hogy senki se számítson egy újabb Dobozvárosra.
TG: Milyen művészeti alkotások és milyen gyerekkönyvek voltak a legnagyobb hatással rád a Dobozváros és az Óraverzum megírásánál? Melyek adták a legtöbb ötletet az Óraverzum világának felépítéséhez?
LI: Philip Pullman Az úr sötét anyagai trilógiája volt rám a legnagyobb hatással. Korábban nem gondoltam volna, hogy tényleg komoly témákról is szólhat ennyire radikálisan és meglehetősen sötéten egy ifjúsági regény. A Harry Potter is ugyanezt teszi. A magyar gyerekkönyvszerzők hajlamosak elkenni a dolgokat, kerülni a sötétebb témákat, én ezt nem akartam. Egyébként Dóka Péter is ugyanígy gondolkodik, ő sem szereti ezt a biztonságos, langyos történetmesélést, így nem ijedt meg az Óraverzum meredekebb fordulataitól.
A Dobozvárosnál fogalmam sem volt arról, hogyan kell regényt írni. Sőt, valójában egy félreértés miatt lett regény. A Magvetőnél azt hitték, képeskönyv lesz, illetve egy rövidebb szöveg, sok illusztrációval, én pedig épp az ellenkezőjét hittem. Amikor megmutattam a kézirat első hatvan oldalát, meg is lepődtek, végül azt mondták, hogy oké, akkor legyen regény.
Azokkal pakoltam tele a Dobozvárost, amiket szeretek. A popkulturális utalások is ezért kerültek bele - és ezért is döntöttem úgy, hogy az Óraverzumban nem lesznek ilyenek. Ki akartam próbálni, hogy ezek nélkül a mankók nélkül, anélkül, hogy időnként összekacsintanék az olvasóval, fel tudok-e építeni egy egész világot, el tudok-e mesélni egy történetet?
A viktoriánus London és a századforduló hangulatát akartam ötvözni, így barátnőm kezembe nyomott egy Dickens regényt. Utólag meg is bánta, mert annyira rákattantam Dickensre, hogy már itthon is úgy beszéltem, mint a regényeiben. Pedig vicces. Később még egy csomó könyvet elolvastam, főleg a két korszak hétköznapjai, szokásai, használati tárgyai érdekeltek. Egy csomó mitológiai kötetet is beszereztem. Kitaláltam az Óraverzum mitológiáját is, de a Tisztítótűzben még csak felületesen érintem.
TG: Miért gyerekkönyv lett az Óraverzum első kötetéből ahelyett, hogy erre az alapra egy felnőtt steampunk/fantasy regényt írtál volna?
LI: Kevésnek érzem magam ahhoz, hogy kifejezetten felnőtteknek szóló regényt írjak. Talán akkor kevésbé tombolhatnám ki a fantáziámat, és az a típusú humor, amit szeretek, lehet, hülyén venné ki magát egy felnőttregényben. Ráadásul a humorral egy csomó problémát megoldhatok. Mint a további nyulakra szétrobbanó óriásnyúl. Nehezen áll rá az agyam a természettudományokra, így egyetlen poénnal bebiztosítottam magam, hogy nyilván tele van az Óraverzum tökéletesen lehetetlen dolgokkal, de ennek a világnak ilyen fura természeti jelenségei vannak, és kész.
De azt hiszem, feszegetem az ifjúsági regény határait, a folytatásban még inkább.
TG: Úgy gondolod, gyerekregényt egyszerűbb írni, mint tisztán felnőtteknek szólót? Ezt sokan épp fordítva gondolják.
LI: Nekem ez a természetes. Azt hiszem, teljesen máshogy gondolkodom, mint ahogy az életkoromnak megfelelően illene, ha például átmegyek valamelyik hídon, mindig az jut az eszembe, mi lenne, ha előbukkanna a Dunából vagy a Gellért-hegy mögül egy óriásszörny, és nekiállna rombolni. Időnként épp emiatt félek átgyalogolni hidakon. Persze sokan kapásból kiröhögik az ilyesmit, de nem értem, miért lenne baj, hogy sokkal jobban érzem magam a fantáziámban, mint a valóságban. Különösen mostanában, amikor a valóság napról-napra egyre nyomasztóbb és kilátástalanabb. A tipikus felnőtt-problémákat is általában lelombozónak tartom, hiszen majdnem mindegyik az átkozott pénz körül forog. Engem nagyon megvisel, hogy felnőttnek kellene lennem. Nem szeretem.
TG: Mennyi folytatása várható az Óraverzumnak és mikor számíthatunk rájuk?
LI: Minden a fogadtatáson múlik. Ha az olvasók szeretni fogják, még két folytatást tervezek, ezeknek Légió és Világgép a munkacímük. A következő részben ugrok előre nyolc évet - a Tisztítótűz eseményei valójában csak felvezetik a fő történetet. Erre egészen biztosan nem kellene három évet várni.
Valamelyest szerencsétlen ez a fordulat, ugyanis elég hangosan és szenvedélyesen szoktam ellenezni az eleve trilógiának szánt regénysorozatokat. Általában azt érzem, hogy egy-másfél kötetnyi érdemi történet van ezekben a könyvekben, amit igyekeznek valahogy széthúzni, hogy meglegyen az oldalszám. Az Óraverzum eredetileg egy könyv lett volna, ám amit 30 oldalra terveztem, 260 oldal lett. El kellett döntenem, hogy vagy írom még évekig, vagy szétszedem két-három kötetre. Illetve négyre. Mert ha még a trilógia végeztével sem fordulnak el az olvasók az Óraverzumtól, szívesen írnék rövidebb történeteket egy-egy mellékszereplőről, vagy izgalmas lenne más szemszögből bemutatni a könyvekből már ismert eseményeket. Afféle novellagyűjtemény lenne, történetek az Óraverzumból. Azt hiszem, sikerült egy elég nagy világot megteremtenem, és a Tisztítótűz csupán egy nagyon pici részét mutatja be. Jó lenne bebarangolni az Óraverzumot.
TG: Sokan illusztrátorként és képregény-rajzolóként ismernek. Tervezed másik képregény alkotását vagy a Lencsilány folytatását?
LI: Nagyon szeretném folytatni a Lencsilányt. Tavaly a Műútban megjelent egy teljesen új történet, a Lencsilány és a Kisgömböc. Kissé újraértelmeztem a karaktert, kevésbé passzív, mint volt, és megfogadva a kritikákat, igyekeztem önállóan működő történetet írni. Olyasmi lenne a második kötet is. Lencsilányosítanám Kafka Átváltozását is, de ismét felbukkannának elemek Poe és Csáth novelláiból és E.T.A. Hoffmann munkáiból. Van továbbá egy másik képregényötletem is, egy hosszabb rémmese, amit talán a Lencsilánynál is jobban meg szeretnék rajzolni, de egy nyolcvan oldalas képregényre rámenne nagyjából 8-10 hónapom - persze, ha mással közben nem kell foglalkoznom. Erre a hazai viszonyok között nincs lehetőségem, különösen, hogy a képregények nagyon kevés embert érdekelnek. Ha egyszer összejönne egy külföldi lehetőség, talán nem is szeretném, hogy a képregényem itthon is megjelenjen.
TG: Miért nem szeretnéd, hogy a képregényed itthon is megjelenjen?
LI: Néhány éve egy kiadó elkezdte megjelentetni a Neil Gaiman Sandmanjét, ami amellett, hogy a világ egyik legjobb képregénysorozata, szerintem egyértelműen szépirodalom. Mégis megbukott, a negyedik kötet után félbemaradt a sorozat. Képregényrajongásért elnéző mosoly, buksisimi jár, majd csak kinövöd, mondják. Itthon lenézik a képregényeket, gyerekesnek, hülyeségnek tartják. A szuperhősökkel azonosítják, pedig számtalan kiváló, értékes képregény van. Ez nagyjából olyan, mintha a tévésorozatok egyenlők lennének a Barátok közttel és mondjuk a Helyszínelőkkel, mintha azokon túl nem lenne Twin Peaks, Breaking Bad, The Wire, True Detective. Az is elszomorító, hogy a képregényszeretők, képregényalkotók jó része is csak erősíti a sztereotípiákat. Sokáig hittem, hogy talán változni fog a helyzet, de mostanra be kell látnom, hogy Magyarországnak soha nem lesz képregénykultúrája. Ha nem, hát nem.
TG: Köszönöm a beszélgetést!