Ha Amerikába jössz, tiszteletben kell tartanunk a kultúrádat (Helene Wecker - A gólem és a dzsinn)

Jelenlegi hely

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Helene Wecker: A gólem és a dzsinn„I’m an alien, I’m a legal alien, I’m a golemess in New York…”, énekelhetné akár Chává, egy minden ízében tökéletes teremtés. Ő ugyanis felnőttnek született az Óvilágból New Yorkba tartó hajóúton. Rotfeld Konin, egy hazáját elhagyni készülő lengyel zsidó rendelte meg őt egy kabbalisztikus tanokban járatos földijétől, aki gondosan vigyázott, hogy engedelmes, empatikus feleséget faragjon Chávából. Rotfeld új életet akart kezdeni az Újvilágban, és élete társának képzelte Chávát, a gólemet, aki házastársként segítheti a lehetőségek országában. Azonban Rotfeld időnek előtte éleszti fel agyag-Éváját, még a hosszú, Kelet-Európából az Egyesült Államokba vezető úton. A viszontagságos utazás kikezdi Rotfeld egészségét, és még a hajón meghal vakbélgyulladásban, mielőtt kiköthetnének Ellis Islanden. Mit tehet egy alig pár napos, érett, de az emberi nem viselkedését nem ismerő, végletekig naiv bevándorló a világ egyik legnagyobb városában a múlt század fordulóján? Hát beáll péknek.

„I'm the Sheik of Araby / Your love belongs to me / Well at night where you’re asleep / Into your tent I'll creep” – énekelhetné az Ahmad nevet fölvevő dzsinn, aki bár nem sejk, mégis a messzi Arábiából érkezett New Yorkba. Utazásának körülményei nem kevésbé cifrák, mint Cháváé. Ahogy az már fajtájánál szokás, egy lámpás rabságában sínylődve érkezett Manhattan szigetének Kis-Szíria negyedébe, a Washington Street környékén kialakult keleti kerületbe. Kevés emléke van arról, mi történt vele, hogy ilyen messzire vetődött hazájától, csak egy vasbilincs emlékezteti, hogy be van börtönözve jelenlegi testébe, és nem térhet vissza szellemalakjába. Pedig lételeme a szabadság, ezért mindent megtenne, hogy visszanyerje egykori hatalmát és kiderítse, ki hajtotta rabigába. De bevándorlóként nem tehet mást, minthogy munkát vállal egy ötvös-bádogosnál, és – mint mindenki más New Yorkban – megpróbál egyénként fennmaradni Amerika nagy olvasztótégelyében.

Talán nem véletlen, hogy az olvasztótégely metaforáját a huszadik század kezdetén egy Kelet-európából Angliába menekült zsidó, Israel Zangwill emelte köztudatba 1908-as The Melting Pot című színdarabjával, amely hamarosan átkelt az óceánon és zajos sikert aratott az Egyesült Államokban is. Chává, aki Manhattan zsidó negyedében talál oltalomra az idős Meyer rabbi oldalán, a saját bőrén tapasztalja meg, hogy milyen nehéz beilleszkedni abba a társadalomba, amelyik jóformán másból sem áll, csak bevándorlókból. Beilleszkedését csak nehezíti, hogy alkotója, Joseph Schaalman olyan hatalommal ruházta fel, amilyenre sokan ácsingóznának: olvasni tud mások gondolataiban.  Hasonló problémákkal küzd Ahmad is: ő mások álmaiba tud beférkőzni, és belső tüzével megolvaszt bármilyen fémet. Az meg az aztán törvényszerű, hogy két ilyen különös lény, akinek rejtegetniük kell valódi kilétüket, előbb-utóbb találkoznak.

Helene Wecker olyan városi fantasyregényt írt, amilyenhez még csak hasonlót sem olvastam. Egyfelől egy kitűnő korrajz az 1900-as évek New Yorkjáról, hiszen pontosan követi a történelmi tényeket, Amerika társadalomtörténetét, és a huszadik század legfontosabb metropoliszának hű lenyomatát adja. A könyv lapjain megelevenedik a századfordulós Manhattan, dübörögnek az omnibuszok és a vasutak, rikkancsok kiáltoznak a sarkokon, felgyulladnak az első villanylámpák, és a fagylalt nyáron nagyobb népszerűségnek örvend, mint idáig bármikor. Ha egy pillanatra elfelejtjük, hogy egy dzsinn és egy gólem a főszereplője, bármikor felvehetné a versenyt a legjobb amerikai bevándorlóregényekkel, mert Wecker őszintén ír a kultúrsokkról, a kerületekre bomló, zárt etnikai közösségekről, a nélkülözésről és a kisiparosok mindennapjairól. Az olvasónak nem eshet nehezére belemerülni ebbe a ma már távoli világba, mivel Wecker leírásai érzékletesen kalauzolják el a nagyvárosi forgatagba. Az évszakok váltakozásával a város is mindig új arcát mutatja, és ahogy a két főszereplő egyre inkább kiismeri egymást, minden utcasarok és park jelentést kap, barangolásaik finoman átrajzolják a város képét. De mindvégig megmaradt olvasás közben az érzésem, hogy honfitársaik sem érezhették különbül magukat, mikor először megvetették a lábukat New Yorkban.

Ugyanakkor ez a történet negyedannyit sem érne, ha a századfordulós közegbe csak egy zsidó és egy arab migráns, nem pedig egy gólem és egy dzsinn kerülne. Mindkét főszereplőnknek fantasztikummal átszőtt, jól kidolgozott háttértörténete van, és akárcsak ők maguk New Yorkban, a szálak is összefutnak valahol a Közel-Keleten, a középkorban. A két lény sorsa egy nagyerejű arab mágushoz kötődik, aki varázserejét saját hatalmának növelésére használta fel. Chává gondolatolvasása és természetfeletti ereje csakúgy szerves része a cselekménynek, mint Ahmad álomjáró képessége, amelynek segítségével apránként megosztja életének részleteit egy gazdag New York-i fiatalasszonnyal. Bár Ahmad a színesebb karakter, akinek a múltját nagyobb rejtély fedi, és természetéből fakadóan lobbanékony természete nagyobb mozgásteret enged neki, mégis Chává gondolatolvasása az izgalmasabb az elbeszélés szempontjából.

Az írót mindig nehéz feladat elé állítja, ha valakinek az elmeműködése eltér a „normálisnak” nevezett átlaggondolkodástól. Wecker mégis meg bírta oldani, hogy Chává mágikus szuperintuíciója belesimuljon jellemébe, ezzel komoly dilemmák elé állítva szereplőjét. Ha ugyanis mindig tudja valaki, hogy mit gondol a másik, és a beléje plántált utasítások miatt mindig az a leghőbb vágya, hogy mások kedvére tegyen, az sok bonyodalmat szül. A pékségben már azelőtt odaadja az árut, mielőtt a vevő azt kérné, az utcán vadidegeneken segít, és újdonsült férjének zavarba ejtően mindig annyi teret enged a beszélgetésben, amennyit szeretne, de ha úgy akarja, csöndben is marad érte. A legideálisabb házasság is tönkremehet azon, ha kiderül, hogy az egyik házastárs empátiája ördöngös úton fészkelte be magát a lelkébe, és nem szabad akaratából jó feleség, hanem csak a tervezője utasításainak engedelmeskedik. Az író mindvégig következetesen játszik az ősi emberi vággyal, hogy megismerhessük mások gondolatait, és jól egyensúlyozik az árnyoldalainak bemutatásával.

A fantasztikus műveknek és a történelmi regényeknek egyaránt gyermekbetegségük szokott lenni, hogy az olvasótól térben, időben vagy természetfeletti voltában távoli világot részletesen bemutatja, és ezzel a cselekmény rovására utaztatja olvasóját a regény helyszínei között, hogy minél többet megmutathasson kutatómunkájából és a világ kidolgozottságából. Wecker nem esik ebbe a hibába. A kora huszadik századi New York minden egyes meglátogatott helyszíne indokolt, az ábrázolt alakok közül egyik sem akarja öncélúan hitelesíteni a helyszínt, így például nem találkozunk neves történelmi személyiségekkel csak azért, hogy tudjuk, milyen régen játszódik a történet. A cselekményről távolról sem lehetne azt mondani, hogy pergő, de kell az idő, amíg a két főhős kialakítja egzisztenciáját és egymás mellé sodródik.Helene Wecker

A regény első fele az erőssége, mert ebben látjuk igazán, milyen megpróbáltatásokon kell keresztülmennie egy gólemnek és egy dzsinnek, hogy saját „közösségük,” az emigráns arabok és zsidók maguk közé fogadják őket, akik tulajdonképpen önnön kultúrájuk teremtményei. Emiatt adná magát a párhuzam Gaiman Amerikai istenekjével, csakhogy Wecker jóval több időt szentel a szereplők mélyebb lelki folyamatainak, és érzékenyen ábrázolja az amerikai álom mítoszának széles körű elterjedése előtti állapotokat, mielőtt még nagyhatalommá vált volna az USA. A kötet második fele sokat nyer a korábban gondosan felállított konfliktusokból és fehér foltokból, de amikor mozgásba lendül a cselekmény, valahogy elpárolog az, ami a zamatát adja Wecker könyvének. Ettől még egy fordulatokban gazdag, drámai kalandnak lesz részese az olvasó, így én is könnyedén, lankadatlan érdeklődéssel követtem Chává és Ahmad történetét, és nem csalódtam az író képességeiben, ügyesen varrta el a szálakat.

A könyvnek tagadhatatlan varázsa van, egy láthatóan jól átgondolt alapkoncepciót valósított meg Helene Wecker, tudta, milyen feszültségekre számíthatnak főszereplői, és képzeletgazdagon bontotta ki jellemüket. Szép példája annak a fantasztikus regénynek, amelyik képes realista módon ábrázolni a mi világunkat, mégsem válik mágikus realistává. A műfaj elemei kellemesen vegyülnek azokkal a valós tapasztalatokkal, amelyeken sok amerikai bevándorló osztozott, és módosított formában a mai napig lételemük. Bizonytalan környezetben kell alkalmazkodniuk egy másik társadalom íratlan szabályaihoz, úgy, hogy közben ki kell alakítaniuk saját, hibrid identitásukat egy összetartóbb, szűk közösségben. A történetet különféle formában sokan elbeszélték már az amerikai kontinens írói közül, de Wecker bebizonyítja, hogy tud még újat mutatni, hogy új színnel gazdagítja a befogadó országuk kultúráját, ha egy dzsinn és egy gólem veti meg lábát a nyüzsgő nagyvárosban.