Valerio Evangelisti menő szerző, és nem csak a dögös neve miatt.
Az író neve nem feltétlenül cseng ismerősen a magyar olvasóközönségnek, hiszen eddig összesen két regénye jelent meg idehaza. A Nicholas Eymerich-ciklus első kötetét, az Indulj, Inkvizítor! című regényt, tavaly jelentette meg a Metropolis Media (ez a kötet jelen írás tárgya), melyet idén a második rész (Örökké élj, Inkvizítor!) követett. Az olasz származású szerző nem mindig sci-fi írással kereste a kenyerét, államtudományból doktorált és az olasz pénzügyminisztériumban dolgozott. 1993-ban jelentette meg első írását, mely Nicholas Eymerich – valós történelmi személy – alakja köré épült, ahogyan a tíz kötetesre bővült sorozat további részei is. Történelmi érdeklődésű szerzőről van tehát szó, aki egyedi módon ötvözi regénysorozatában a historikus tényeket és a fantasztikus elképzeléseket (Evangelistiről bővebben is olvashattok a Galaktika cikkében). Regényeit olaszról számos nyelvre lefordították, többek között németre, spanyolra, franciára, portugálra és magyarra, azonban az angol nyelvű fordítás – mely a könyvpiac óriási területét nyitná meg – még várat magára.
Az Indulj, Inkvizítor! már szerkezetét tekintve is érdekes vállalkozásnak tűnik. A regény három különböző idősík történéseit tartalmazza, melyek közül a leghosszabb terjedelmű 1352-ben játszódik, az Aragóniai Királyságban. A második történetszál napjaink vagy a közeljövő (valamikor a 21. század elei) Amerikában helyezkedik el, melyben egy fiatal fizikus rendkívül merésznek, sőt, egyenesen őrültnek tűnő felfedezését próbálja elfogadtatni a tudományos közvéleménnyel. A harmadik idősík a 22. század végén játszódik, melyben az emberi elme energiájával hajtott, a fénysebességnél gyorsabb űrhajókkal kutatja fajunk az univerzumot. Az írói bravúr ott kezdődik, hogy ez a három időben és térben teljesen eltérő szál végül összefut, sőt, az olvasó tanúja lehet annak, ahogyan közvetlenül hatással vannak egymásra. Vessünk rájuk egy közelebbi pillantást.
A középkori szál főszereplője Nicholas Eymerich, ifjú, mizantróp szerzetes, aki csodával határos módon túlélte az 1348-as pestisjárványt. Négy évvel később (a történet jelenében) feljebbvalója, az aragóniai főinkvizítor meghal pestisben és – alkalmasabb, idősebb jelölt híján – az éles elméjű domonkos barátot nevezi ki utódjául. Az újdonsült főinkvizítornak nem csak a különös szektával kell szembeszállnia, ami az Oszlopos Szűzanya ünnepének közeledtével egyre nagyobb aktivitást mutat, hanem az egyházi és világi politika rivális szereplőivel is, akik egyáltalán nem örülnek a kinevezésének.
Minden szempontból ez a legfontosabb történetszál a regényben, ezen nyugszik az összes többi, noha kölcsönhatásban vannak egymással, mindegyik hagy valamilyen nyomot a másikon, mégis az itt történtek alapozzák meg a teljes szöveg működését. Ugyanakkor ahhoz, hogy megértsük, mi történt az Indulj, Inkvizítor!-ban – hogy mi a tétje a különálló idősíkoknak – természetesen mindegyiket ismernünk kell, így a három közül egyik sem emelkedik mindent megmagyarázó narratívává.
Nem csak a regény szerkezetében elfoglalt helyzete miatt kiemelkedő a kötet Nicholas Eymerichet bemutató szegmense, hanem azért is, mert ez a nyelvileg és dramaturgiailag legigényesebben és leghihetőbben kidolgozott idősík. Atmoszféráját tekintve is a leghatásosabb és ez határozza meg a regény alaphangulatát is, nem véletlen, hogy a kötet címe is a középkori fejezetekre utal. A politikai intrikák finom összetettségét izgalmasan bemutató, a történelmi jellegzetességeket könnyedén, néhány mondatban felvázoló fejezetek leginkább a krimi és thriller jellegzetességeit felvillantó stílusa a legnagyobb váratlansággal csap át horrorba, még komplexebbé téve ezzel az egyébként is nehezen egyértelműsíthető műfajiságot. Valerio Evangelisti regénye ugyanis egyszerre viseli a sci-fi, a történelmi regény és a fantasy stílusjegyeit, miközben egyértelműen rokonítható a huszadik század disztópiáival, akár a jelenben, akár a jövőben játszódó fejezeteket tekintjük.
A második idősík – a jelen vagy közeli jövő – főszereplője Marcus Frullifer, fiatal fizikus, aki a szakma elismert tudósaival szeretné megértetni és elfogadtatni elméletét, ami új paradigmát jelentene a modern fizikában. Elképzelése magyarázatot adhatna egy sor, égető elméleti fizikai kérdésre, ám mindenhol elutasítással találkozik. Elgondolása szerint az emberi képzelet, az emberi gondolat az egyik legerősebb fizikai erő az univerzumban és ő megtalálta a módját annak, hogy ezt munkára fogja. Ötletét csupán egy felemelkedőben lévő, radikális politikai erő vezetői veszik komolyan, akik hajlandóak pénzzel és befolyással előre mozdítani Frullifer karrierjét.
E fejezetek jelentős részét a felállított elmélet magyarázata és gyakorlatba való átültetési lehetőségei teszik ki. Az emberi elme és képzelőerő hatalmának körüljárása során vetődhet fel az olvasóban az a kérdés, hogy valójában ezek a fejezetek nem az olvasást, az olvasási folyamatot allegorizálják-e. Az emberi elme által meghajtott űrhajó, mely olyan módon képes a fénynél nagyobb sebességgel utazni, hogy a fizikai valóságban nem változtat helyet, a könyvnek, a képzeletnek és az olvasás aktusának metaforája lehet. Ezt az értelmezést tovább erősíti az a tény, hogy a fejezet elnagyolt cselekményt és karaktereket vonultat fel, mintha kifejezetten kihívná az olvasót egy szimbolikus értelmezés megalkotására. Így a Frullifer-fejezetek végül érdekes metaszöveggé válnak, gazdagítva ezzel az egész kötet értelmezhetőségét.
Végül a harmadik szál a 22. században játszódik, ahol Frullifer-hajtóművel felszerelt űrhajók járják az univerzumot. A pszitronikus űrhajók egyike a Malpertuis, mely nagyszabású, vallásos indíttatású expedícióra indul. Valahol hiba csúszik a számításokba és az expedíció nem a várakozásoknak megfelelően alakul. A narráció szerint az űrhajó legénységének egyik tagja tekint vissza és meséli el a történteket egy vizsgálóbizottság előtt.
A jövő világáról kevés információt tudunk meg, ami viszont a tudomásunkra jut, az nagyon is nyugtalanító. Egyfajta vallásos álca mögé rejtőzött diktatórikus rendszer működik, mely a végletekig hierarchizált, a csúcsán lévőket pedig babonás félelemmel vegyes tisztelet övezi.
Alapvetően mindhárom történetszál megjeleníti valahogyan a vallás és bizonyos ideológiák különböző aspektusait, a megerősítő hittől kezdve egészen a fanatikus vakságig, és ha nem tévedek, ez az irány marad a mérvadó a további Nicholas Eymerich-kötetekben is.
Az Indulj, Inkvizítor! nagyszerű sorozatindító kötet. A történet és a kötet szerkesztési módja érdekfeszítő és számos értelmezési lehetőséget felkínál az olvasónak. A különböző stílusjegyek montázsszerű keveredése kifejezetten kiszámíthatatlanná, ezzel együtt izgalmassá, teszik a vállalkozást. A Nicholas Eymerich-sorozat indító kötete minden feladatot elvégez, amit egy első kötetnek meg kell tennie: felkelti az érdeklődést és sok kérdést megválaszolatlanul hagy. Egyetlen hibája, hogy a terjedelem kissé rövid a három történetszál megfelelő kibontásához, ezért bizonyos jelenetek vázlatszerűnek hatnak. Mégis nyugodt szívvel olvassák el mindazok, akik valami igazán különleges történelmi crossoverre vágynak, nem fogják megbánni.
