Hány intelmet kell még írni a neoliberalista gazdasági etikáról és a diktatórikus államszervezetről ahhoz, hogy felismerjük, embertelen körülmények közt kivész belőlünk az emberség? Hogy észre se vesszük, amint a vesztünkbe rohanunk? Anthony O’Neill regényében a Hold sötét oldalán létesül egy kolónia, ahol minden megkapható, különösen, ha máshol illegális, és amit egy dúsgazdag és teljhatalmú diktátor vezet, aki mindenkit manipulál. Purgatóriumnak hívják ezt a gyarmatot, de aki kicsit is járatos a hardboiled krimi, a westernek vagy a low-fantasy világában, messziről felismeri azt a Sin Cityt, ahová megérkezik a frissen kinevezett seriff, hogy rendet tegyen. Nem is lep meg, hogy a város neve Szin. Ha O’Neill valamihez ért, akkor az az, hogy hogyan öltsön magára stílusokat és vegyítse őket, játszi könnyedséggel teremtve könnyen fogyasztható műfaji koktélokat.
A jól bejáratott cselekményvázra épülő A sötét oldal pontosan azt nyújtja, amit elvárunk tőle: kellemesen ismerős, de pörgős nyomozást egy sorozatgyilkos és felbujtója után, aminek az adja meg a fő érdekességét, hogy a Holdon játszódik. Már az ízléses borító is nagyon szépen rímel a könyv beltartalmára: egy kis utalás a Star Warsra, egy kis játék a fénnyel, összességében pedig hatásos és esztétikus kompozíció.
A tudományos vagy sci-fis rész annyiban stimmel, hogy O’Neill alaposan utánaolvasott, hogy milyen lehet az élet a Hold sötét oldalán. Jó kutatóhoz méltóan mellékelte is a bibliográfiát a könyv végében, és már ezért a listáért is érdemes megvenni a kötetet, ha valaki érdeklődik a holdi mindennapok iránt. Ez a részletesség át is üt a könyv lapjain, de akárcsak Asimov nyomozós robotregényeiben, itt sem a technológiáé a főszerep, hanem maga a krimi-forgatókönyvé.
Adott egy robottípus, amelynek (annak rendje és módja szerint) az egyik tagja elszabadul, és elkezd embereket gyilkolni. A szériának nem túl fantáziadús módon a Leonardo nevet adták, és az egyes androidokat szín szerint lehet megkülönböztetni: ugyanolyan színű szőrzet, ruházat, szemszín, stb. Ezt a nevükbe is foglalják: Leonardo Gold, Leonardo White, Leonardo Grey… lehet találgatni, hogy melyik színű modell fog “meghibásodni.”
Ennek a meghibásodásnak az alapja egy legkevésbé sem asimovi, de annál sokkal erősebb parancsokat tartalmazó törvénycsomag. Szerzőnk rögtön az első oldalon egy olyan erkölcsi kódexszel, a “Brass-kóddal” indít, ami magán hordozza és törvényi erőre emeli a pszichológiában csak sötét triászként ismert személyiségjegyek halmazát: a nárcizmust, a pszichopátiát és a machiavellizmust. “Hazudj, hazudj, hazudj, de ne felejts. [...] Nyilvánosan rázz vele kezet. Privátim fejezd le. [...] A barátok segítenek. Mindenki más élősdi. [...] A zseni saját maga megváltója. [...] Mi értelme más bőrébe bújni? Hacsak az a bőr nem jobb a tiédnél?” A regény világában állítólag ezzel a mentalitással került hatalomra Purgatórium államfője, Fletcher Brass, akinek könyörtelenségénél már csak a személyét belengő misztikum nagyobb. És természetesen ez a kódex fog visszaköszönni a regény szinte minden fejezetében, mert ez alapján öl és gyilkol az elszabadult Leonardo Black.
O’Neill a keménykötésű detektívregényekhez mérten is tökös stílusban mutatja be a véres aratást, amiből nem hiányzik az akasztófahumor sem. Van egy sajátos helyzetkomikuma annak, amikor egy addig végletekig kifinomult és udvarias android egyszer csak elroppantja a gigáját áldozatának, és utána megy a dolgára. Majd jön a következő delikvens, és rögtön tudjuk, hogy nem fogja túlélni, mert még sosem találkoztunk a nevével. Az író jól fokozza a hangulatot, néha ránk is átragad az az antiszociális, borzongató gyönyörűség, ahogy megpillantjuk az újabb szerencsétlent.
De persze mindvégig a detektívnek szurkolunk. Aki ebben az esetben a szintén esetlenül elnevezett Damien Justus, ezért természetesen rendre Justice-nak (ang. “igazság”) nevezi az utca népe. Valódi igazság bajnoka, egy személyben vonultatja föl a nyomozókkal kapcsolatos kliséket (bár speciel nem tűnt fel nekem, hogy alkoholista volna… kihagyott lehetőség). Mégis van benne bőven férfias sárm és eltökéltség, hogy az inkompetens rendőrséget felrázza és felvegye a kesztyűt Brasszal és Blackkel.
Vagyis amit kapunk, az egy egyszerű, minden véressége ellenére is könnyed, tengerparti regény, amire nem kell nagyon odafigyelni, mert többnyire kiszámítható. Gyanítom, azért jelenhetett meg, mert még a kézirati stádiumban leopciózta a 20th Century Fox, és amiről a magyar könyvkiadás megneszeli, hogy filmet forgatnak belőle, az le is lesz fordítva. Minden ötlettelensége ellenére azonban ott van az az erkölcsi mag, a Brass-kódex kritikája, a kikacsintás az amerikai politikai helyzetre, amely miatt ezredjére is el kell mondani, hogy van különbség a jó és a rossz állam között, hogy a teljhatalom teljesen korrupttá tesz, és nem bocsátható minden áruba. Ez így nagyon lebutított, iskolás tanulság, ami szinte alapvetés, de úgy látszik, örök üzenet, hogy “A szabadság fáját, időröl időre, hazafiak és zsarnokok vérével kell öntözni.” És ez nem Fletcher Brass, hanem Thomas Jefferson. Emiatt A sötét oldal túlmutat a tucatkrimiken. De nem sokkal.