Nagy elvárásokkal és izgalommal kezdtem olvasni Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatának második kötetét, A végzet kardját. Sajnálattal konstatáltam, hogy az első kötet – melyről itt írtam – klasszisokkal jobban sikerült. A világ még mindig izgalmas és magával ragadó, rengeteg felfedeznivalóval, de maguk a történetek az előző kötethez képest gyengék lettek.
A kötet bizonyos mértékben a korábbi rész szerkesztési módját tükrözi, hiszen hat novella alkotja, az egyes történetek között eltelt idő pedig szintén megállapíthatatlan. A végzet kardjában a kalandok nem a világ árnyalását szolgálják, hanem inkább Geralt kapcsolatrendszerének feltérképezését, illetve személyiségének mélyebb körvonalazását. Mindkét kötetre jellemző, hogy a novellacímek gyakran tézisként szolgálnak, amelyek az elbeszélés végére vagy megdőlnek vagy bebizonyosodnak (Renfri története, A kisebbik rossz is hasonló logika szerint épült fel).
Az első novella A lehetőségek határa címet viseli, amely (a korábbi kötetben már megismert) Yennefer és Geralt bonyolult szerelmi szálát szövi tovább egy különböző személyiségekből álló csapat sárkányvadászatával összekötve. Ez így talán egészen érdekesnek hangzik, de az izgalmas kezdet után – úgy nagyjából a történet felétől – valami félrecsúszott, és egy kaotikus tetőpont „csúcsosodott ki”, amelyen a befejezés is csak némileg tudott javítani. A Jégszilánk sem sikerült sokkal jobban, másról sem szól, csak Geralt és egy varázsló Yenneferért folytatott harcáról, valamint a nő vajákra tett hatásáról. Az érdekesebb epizódokban a szerző a vajákokról, mutációkról és Geraltról csepegtet több információt. Elsősorban arról, hogy (a közvélemény szerint) Geraltnak nem lehet(né)nek érzelmei, mert „egy előre beprogramozott, akarat nélküli gólem” (40.). Ezek alapján érzései mimetikus viselkedési foszlányok, hiszen a mutáció következtében csak utánozni tud, valódi érzéseket képtelen megélni. Az elbeszélés központi téziseként is ez a gondolatmenet funkcionál, érdekes kérdésfelvetése miatt pedig várom, hogy milyen újabb irányt vesz.
Az örök tűz üdítően hat a Yennefer-Geralt szappanopera után, hiszen végre történik valami. Megismerhetjük közelebbről Novigrad városát, amelynek utcái a Witcher 3. játékosainak nem idegen terep, valamint Dudu és Geralt találkozásának története is feltárul, de Vimme Vivaldi, a törp bankár is bemutatkozik. A történet során a szerző fontos témákat érint, kibontakoztatja közgazdasági szemléleteit, ír a faji megkülönböztetésről, az urbanizációról, valamint az ezzel járó alkalmazkodásról. Ebben a szövegben már érzek valamiféle javulást az előzőekhez képest, könnyebben meg tudott fogni, bár öreg barátomat, a keresőt is segítségül hívtam, hogy egy-két gazdasági fogalmat értelmezni tudjak.
Az első igazán jó történet a Némi áldozat volt. A gyakran felhasznált mesei alapok miatt ez az elbeszélés hasonlít a legjobban az első kötet írásaihoz, hiszen A kis hableányt dolgozza fel. A kaland az előző könyvhöz hasonlóan pörgős és érdekfeszítő, de azt a humort is visszakapjuk, amelyet már a Vaják 1. során megismerhettünk. Yennefer és Geralt kapcsolata némileg beszüremlik a történetbe, de mivel nincs intenzíven és zavaróan előtérbe helyezve, így nem zökkent ki, sőt összeköti a korábbi elbeszélésekkel.
Nem olvastam még a folytatásokat, de a játékokból elindulva úgy gondolom, hogy viszonylag koherens cselekménnyel fogunk találkozni, amelynek a novellák csak bevezetői és előkészítői. Talán az utolsó elbeszélések lehetnek azok (A végzet kardja és a Több annál), amelyek előrevetítik a novellákon átívelő, átfogó konfliktust. Az előbbi főként Cirire és a meglepetésgyermek-toposzra épül, de a szerző ismételten helyt ad a városiasodás kontra természet problémának is, ahol a szektaszerűen működő „bennszülöttek” csoportja elnyomás alatt él, földjeiket pedig „a hatalmasok” igyekeznek elcsalni. A Több annál kicsinyített tükre lehet az előző kötetnek, hiszen ebben a történetben is Geralt sebesülésből való lábadozásába illeszkednek hagymázas képzelgések és visszaemlékezések, melyek rendre Yennefer és Ciri köré épülnek. A gyenge felütés ellenére sikerült visszanyernem Sapkowskiba vetett bizalmamat: a Több annál kellőképpen izgalmassá teszi a kötetet, hiszen érezhetően emelkednek a tétek, a snittszerű leírások pedig fokozzák az olvasói kíváncsiságot, így erős zárótörténetet kapunk.
Eltekintve a gyenge kezdettől, a novellák színvonala egyre erősödött, az utolsó írásokkal pedig szinte sikerült elfeledtetni a kezdeti nehézségeket. A Vaják-sorozat erős nyitása után nem csoda, hogy nagy igényekkel közelít az olvasó a második kötethez. Noha A végzet kardja nem elégíti ki az elődje által támasztott elvárásokat, mégis világunkra reflektáló, érdekes, elgondolkoztató kérdéseket vet fel. Sapkowski több érdekfeszítő és előre mutató pontot függőben hagy, amelyek reményeim szerint a következő kötetben kibontakoznak.
