Napokon belül megjelenik a Gabo SFF sorozatának legújabb kötete, a Régi Királyság-sorozat Sabriel címet viselő nyitódarabja. A Sabriel mára klasszikusnak számítóifjúsági fantasy, amelyet számos nyelvre lefordítottak és világszerte több mint egymillió példányban kelt el.
Tartalom:
Sabriel, akit gyerekkorában küldtek Ancelstierre egyik bentlakásos iskolájába, nem sokat tud a zabolátlan mágiáról vagy a holtakról, akik a Régi Királyságban nem hajlandók halottak maradni. Utolsó tanévében azonban apjának, Abhorsennek nyoma vész, és Sabrielnek be kell lépnie a Régi Királyságba, hogy megkeresse. Hamarosan társául szegődik Mogget, a macska, akiben komisz lélek lakozik, és Harlekin, egy fiatal chartamágus. Ahogy egyre mélyebbre hatolnak a birodalomba, úgy növekszik a fenyegetés, amely a halál kapuin túlnyúlva már az élők világát veszélyezteti.
Sabrielnek szembe kell néznie végzetével egy olyan világban, ahol az élők és holtak közti határvonal néha nehezen látható – és időnként el is tűnik.
Szövegrészlet:
PROLÓGUS
A tábor nem egészen öt kilométerre állt a Faltól a Régi Királyság területén, de már itt szembetűntek a különbségek a két ország között. A Fal túloldalán, Ancelstierre-ben fényesen ragyogott a napkorong a makulátlanul tiszta égbolton. Itt felhős napnyugta készülődött, ráadásul az imént rákezdett a konok eső, még mielőtt a sátrakat felállíthatták volna.
A bába egy rántással feljebb, a nyakáig húzta a köpenyét, és ismét a nő fölé hajolt. Az orráról esőcseppek hullottak a felfelé meredő arcba. Az asszony körül fehéren gomolygott lélegzete felhője, ellentétben a beteggel.
Nagyot sóhajtott és lassan felegyenesedett. A körülötte állók ebből az egyszerű mozdulatból mindent megtudtak, amit kellett. A nő, aki váratlanul kitámolygott az erdőből a táboruk szélén, meghalt, közvetlenül azután, hogy utolsó erőfeszítésével még életet adott a most mellette fekvő csecsemőnek. De hiába emelte fel a bába a szánalmasan apró alakot, az csak reszketett a pólyában és nem sírt fel.
– A gyermek is? – kérdezte az egyik bámészkodó, aki frissen égetett fahamuból rajzolta a homlokára a Charta jelét. – Akkor nem lesz névadás.
Már nyúlt volna, hogy letörölje a szimbólumot, amikor hirtelen megakadt a mozdulata. Sápatag, inkább fehér kéz ragadta meg a csuklóját, és villámgyorsan visszarántotta.
– Békesség! – szólalt meg egy nyugodt hang. – Nem akarok bajt.
A hófehér kéz elengedte a féri csuklóját, és az idegen a tűz fénykörébe lépett. A tábor lakói szótlanul, üdvözlés nélkül meredtek rá, és az ujjak, amelyek chartaglifákat kezdtek felrajzolni, vagy éppenséggel az íjak idegére csúsztak, nem ernyedtek el.
Az idegen a testekhez lépett, és lenézett rájuk. Aztán a igyelő tekintetek felé fordult, és hátralökte csuklyáját. Az arcából ítélve a napfénytől távoli utakon járt: halottfehér volt a bőre is.
– Abhorsennek hívnak – mondta, és a kijelentés olyan különös erővel hatott a körülötte állókra, mintha hatalmas, súlyos követ hají- tott volna egy csendes tóba. – És ma éjjel igenis lesz névadás.
A Charta mágusa lenézett a bába kezében szorongatott batyura.
– A gyermek halott, Abhorsen – mondta. – Vándorok vagyunk, egész életünket a szabad ég alatt éltük, és ez gyakran kemény próbatételekkel jár. Jól ismerjük a halált, nagyuram.
– De nem annyira, mint én – felelte Abhorsen, és elmosolyodott. Hófehér arca a szeme sarkában ráncokba futott, és kivillant ugyanolyan fehér fogsora. – Én pedig azt mondom, a gyermek még nem halt meg.
A féri farkasszemet próbált nézni Abhorsennel, de végül elkapta a tekintetét, és inkább a többiekre pislantott. Senki sem mozdult, míg végül egy asszony törte meg a csendet.
– Legyen hát. Könnyedén kiderül, igazat beszélsz-e. Rajzold a jelet a gyermekre, Arrenil! Mi új tábort verünk a Leovi-gázlónál. Csatlakozz hozzánk, amint végeztél!
A Charta mágusa beleegyezően bólintott, a többiek pedig szétszéledtek lebontani a félig felépített tábort. Lassú mozdulataikból látszott, hogy nem szívesen költöznek, azonban még a kelletlenségnél is nagyobb volt bennük a vágy, hogy minél távolabb kerüljenek Abhorsentől, akinek a neve egyet jelentett a titkokkal és a kimondatlan félelmekkel.
A bába már hajolt, hogy letegye a gyermeket a földre, amikor Abhorsen megállította.
– Várj! Rád szükség lesz.
A bába lenézett a csecsemőre, és most látta csak, hogy lány. Ha nem lett volna ennyire természetellenesen csendes, akár azt is hihette volna, hogy békésen alszik. A nő hallott már Abhorsenről, és ha tényleg életben maradhat a csecsemő… óvatosan karjaiba vette hát a kislányt, és a Charta mágusa felé nyújtotta.
– Ha a Charta nem… – kezdte a féri, de Abhorsen sápatag keze egyetlen mozdulatával elhallgattatta.
– Lássuk, mi a Charta akarata!
A féri ismét a csecsemőre pillantott, és sóhajtott. Aztán üvegcsét húzott elő az erszényéből, a magasba emelte, és kántálni kezdett: a Chartát mondta fel, amelyben felsorolásra került minden, ami élt vagy növekedett, élt valaha vagy egyszer ismét élni fog, és egyúttal felsorolta azokat a kötelékeket is, amelyek mindezeket összefogták. Miközben ő beszélt, az üvegcsében fény gyúlt, és a kántálás ritmusát követve lüktetett. A féri hirtelen elhallgatott. Először a földhöz érintette az üveget, utána a homlokára rajzolt, hamuval festett szimbó- lumhoz, majd a gyermek fölé tartotta, és megfordította.
Hatalmas villanás világította be a környező erdőt, és a folyékony fény a csecsemő homlokára fröccsent. A pap felkiáltott:
– A Charta hatalmával, mely minden létezőt összeköt, a neved legyen…
Átlagos esetben a szülők ilyenkor mondták meg a gyermekük nevét. Most csak Abhorsen beszélt.
– Sabriel – mondta.
Amint kiejtette a szót, a fahamu eltűnt a pap homlokáról, és lassan kirajzolódott a gyermek bőrén. A Charta elfogadta a névadást.
– De… de hiszen halott! – kiáltott fel a Charta mágusa, és tétován megérintette a homlokát, hogy valóban lefoszlott-e róla a jel.
Senki sem válaszolt. A bába a tábortűz felett Abhorsenre nézett, a fakó bőrű féri azonban a semmibe meredt. Szemében megcsillant a lángok fénye, de nem látta.
Lassan fagyos köd gomolygott elő a testéből, és a bába meg a féri felé húzódott, akik a tűz túloldalára hátráltak – nem szívesen maradtak itt, de túlságosan féltek ahhoz, hogy futásnak eredjenek.
***
Abhorsen hallotta a gyermek sírását, ami jó jel volt. Ha átjut az Első Kapun, onnan csak jóval komolyabb előkészületek árán hozhatta volna vissza, amivel még inkább legyengítette volna a kislány lelkét.
Az áramlás itt erős volt, de Abhorsen ismerte a folyónak ezt az ágát, és magabiztosan gázolt a csendes részek és az alattomos örvé- nyek között. Már most érezte, amint a víz piócaként kezdi szívni a lelkét, de erős akaratának hála csak a színt tudták kiszipolyozni belőle, a lényeget nem.
Megállt és hallgatózott. A sírás egyre halkult. Megszaporázta a lépteit. A lány talán már el is érte a kaput, és mindjárt átsodródik.
Az Első Kapu ködfátyol volt, középen feketén ásító nyílással, ahol a folyó zubogott át a mögötte terjengő néma csendbe. Abhorsen sietve arrafelé vette az irány, majd megtorpant. A csecsemő még nem jutott át a túloldalra, de csak azért, mert valami elkapta és kiemelte a vízből. A fekete víz fölé a kapunál is hatalmasabb árnyék magasodott.
Még Abhorsennél is magasabb volt. Ahol a szemének kellett volna lennie, sápadt lidércfény izzott, és hullámokban áradt felőle az orrfacsaró dögszag – a meleg bűz a folyó fagyos páráját is elnyomta.
Abhorsen lassú léptekkel közeledett a jelenés felé. Pillantása az árnyék-kar hajlatában heverő csecsemőre szegeződött. A kislány aludt, de nyugtalanul, és az édesanyja mellét keresve fúrta magát a teremtmény felé, azonban az alak eltartotta magától, mintha tűzforró vagy maró lenne a teste.
Abhorsen lassú mozdulattal kis ezüstharangot akasztott le a mellkasán keresztülvetett széles szíjról, amelyen több harang is lógott, és már kondította volna, amikor a lény megszólalt. Száraz, ropogó hangon beszélt, mintha kígyó csúszna kavicsokon.
– Lélek a lelkedből, Abhorsen. Nem varázsolhatsz el, amíg a kezemben tartom. Talán magammal viszem a kapun túlra, ahová az anyja már átlépett.
Abhorsen összehúzta a szemét, majd felderengett az arcán felismerés, és eltette a harangot.
– Új alakban, Kerrigor? És most az Első Kapu innenső oldalán. Ki volt olyan ostoba, hogy idáig eljuttasson?
Kerrigor szélesen elmosolyodott, és Abhorsen egy villanásra meglátta a torkában lobogó lángokat.
– A szokásos idézések egyike – recsegte. – De az illető tapasztalatlan volt. Fel sem fogta, mivel jár az efajta alku. Nagy csalódásomra az életereje ahhoz már nem volt elegendő, hogy az utolsó kapun is átjuttasson. Viszont itt vagy te, és segíteni fogsz nekem.
– Én? Aki a Hetedik Kapu mögött vertelek láncra?
– Igen – suttogta Kerrigor. – Látom, érzékeled a helyzet iróniáját. Ha azonban kell a gyermek…
Olyan mozdulatot tett, mintha a vízbe akarná hajítani a csecsemőt, és ezzel fel is ébresztette. A kislány azonnal bőgni kezdett, és apró öklével Kerrigor árnyék-testéhez kapott, mintha egy köpönyeg szegélyét ragadná meg. A jelenés felüvöltött, és megpróbálta letépni magáról a kislányt, aki azonban szorosan kapaszkodott belé, ezért csak nagy erőfeszítéssel bírta elhajítani. A csecsemő visítva zuhant a vízbe, és azonnal el is kapta a sodrás, de Abhorsen egy szökelléssel ott termett, és kimenekítette a vízből, egyúttal Kerrigor markából.
Aztán tett egy lépést hátrafelé, fél kézzel előkapta az ezüstharangot, és kétszer megkondította. A harang furcsamód tompán, de tisztán csendült, és a hang pengeélesen, frissen, elevenen remegett a levegőben. Kerrigor összerándult, megtántorodott, és hátrabukott a feketén ásító kapu felé.
– Hamarosan visszahoz egy újabb bolond, és akkor…! – üvöltötte, mielőtt lerántotta volna a folyó. A víz még örvénylett egy darabig, aztán elsimult a tajték, és a folyó nyugodtan hömpölygött tovább.
Abhorsen hosszasan bámulta a kaput, majd sóhajtva visszaakasztotta a harangot a szíjra, és a karjában tartott csecsemőre nézett. A kislány visszanézett rá. Fekete szeme ugyanolyan volt, mint Abhorsené. A bőre ilyen rövid idő alatt is teljesen színtelenné vált. Abhorsen aggodalmasan a homlokára rajzolt jelre helyezte a kezét, és megérezte a lélek lobogását alatta. A Charta szimbóluma megőrizte az életét, amit amúgy a folyó szívott volna magába. A kislány életereje égette meg Kerrigort.
A csecsemő Abhorsenre mosolygott, és gőgicsélni kezdett. A féri ajka önkéntelenül halovány mosolyra húzódott. Ezzel a mosollyal az arcán fordult meg és kezdett el visszafelé gázolni a kapu felé, amely visszaviheti őket élő testükbe.
***
Egy töredékpillanattal azelőtt, hogy Abhorsen kinyitotta volna a szemét, felsírt a csecsemő, és mire tényleg felnézett, a bába már félúton járt a tűz mellett. Zúzmara ropogott a földön, a féri orráról vékony jégcsapok lógtak. Egyetlen mozdulattal letörölte a jeget, és a gyermek fölé hajolt, mint bármelyik aggódó apa a szülés után.
– Hogy van? – kérdezte, és a bába csodálkozva nézett rá, mert a halott gyermek most hangosan jelezte, hogy él… és ugyanolyan hó- fehér volt a bőre, mint a férinak.
– Mint magad is hallhatod, nagyuram – válaszolta –, kitűnően. Talán egy kicsit hideg van neki…
A féri a tűz felé intett, és elmormolt egy szót, mire pattogva felcsaptak a lángok. Felolvasztották a zúzmarát, sisteregve falták fel az esőcseppeket.
– Ez megteszi reggelig – mondta Abhorsen. – Holnap magammal viszem az otthonomba. Szükségem lesz egy dajkára. Velem tartasz?
A bába tétovázva a Charta mágusára nézett, aki még mindig a tűz túloldalán téblábolt. A féri makacsul kerülte a tekintetét. A nő újra a karjában bömbölő kislányra pillantott.
– De hiszen te… egy… – szólalt meg suttogva.
– Nekromanta vagyok? – fejezte be Abhorsen. – Csak olyasféle. Szerettem azt az asszonyt, aki most holtan fekszik előttünk. Élhetett volna, ha valaki mást szeret, de nem így tett. Sabriel a gyermekünk. Nem látod a hasonlóságot?
A bába végigmérte. A féri odahajolt hozzá, kivette Sabrielt a karjából, és ringatni kezdte. A gyermek elhallgatott, és pár pillanat múlva elnyomta az álom.
– Rendben – mondta a bába. – Veled tartok, és gondját viselem Sabrielnek. De szükség lesz egy szoptatós dajkára
– És még oly sok mindenre, azt hiszem – mondta Abhorsen tű- nődve. – A házam azonban nem a megfelelő hely…
A Charta mágusa megköszörülte a torkát, és kilépett a tűz mögül.
– Ha szükséged lenne valakire, aki konyít valamennyit a Chartához – jegyezte meg óvatosan –, akkor szívesen felajánlom szolgálataimat, mert az előbb láthattam, miként nyilvánul meg a Charta hatalma általad, nagyuram. Habár nem szívesen mondok búcsút társaimnak…
– Talán nem is kell – felelte Abhorsen, és elmosolyodott, mint akinek váratlanul eszébe jutott valami. – Kíváncsi vagyok, tiltakozna-e a vezetőtök, ha két új társsal bővülne a kompániátok. A munkám miatt állandóan úton vagyok, és nincs olyan szeglete a királyságnak, amit ne tapodtam volna legalább egyszer.
– A munkád? – kérdezte a féri, és megborzongott, pedig már nem volt hideg.
– Igen – válaszolta Abhorsen. – Nekromanta vagyok, de nem a szokott fajtából. Míg a művészet más művelői feltámasztják a holtakat, én örök nyugalomra helyezem őket. Akik pedig nem hajlandóak nyugodni, azokat megbéklyózom… vagy legalábbis megpróbálkozom vele. Abhorsen vagyok...
A karjában szunnyadó kislányra nézett, és szinte meglepetten tette hozzá:
– Sabriel apja.
