A Vaják-sorozat negyedik kötete, A megvetés ideje, teljesen maga mögött hagyja az első és második kötet novellás történetekből álló szerkezetét, de a harmadik rész lazán összekapcsolódó, nagy időbeli ugrásokból álló fejezetes sturktúráján is túllép. A negyedik könyv jóval kevesebb időt sűrít magába, és többé-kevésbé egyetlen esemény köré szerveződnek a szálak.
Sapkowski már a regény első fejezetében megcsillogtatja tehetségét, hiszen olyan karaktert választ központi figurának, akihez kötődve mesélhet az aktuális politikai helyzetről, valamint a királyok és mágusok között lappangó feszültségről. Annak hála, hogy ez a szereplő egy futár, nemcsak a királyi udvarok kémhálózatába nyerhet betekintést az olvasó, hanem a futár útjain keresztül beléphetnek a történetbe a korábban megismert karakterek. A fejezet főszereplőjévé ez a futár válik, Sapkowski tehetsége pedig abban rejlik, ahogyan ezt a mellékes alakot, a gépezet apró porszemet, érdekessé tudja tenni azáltal, hogy a futárok pozíció-változásán keresztül közvetíti a királyok és varázslók közt fennálló bizalmatlan viszonyt. A korábbi karakterek feltűnését is izgalmas technikával emeli be Sapkowski, hiszen olykor konkrétan megnevezi, máskor pedig csak az olvasó számára felismerhető módon lépteti be őket.
A politikai intrikák már az első fejezetben szerepet kapnak, de az egész kötetben dominánsak maradnak. A megváltozott színterek miatt már Geralt sem bérbakóként jelenik meg, hanem játékosként – még ha akaratlanul is, és az alsóbb szinteken. A fókusz átkerülése nemcsak Geralt vaják létére és a korábbi kötetekben hangsúlyozott semlegességére van hatással, hanem az eddig megismert lények is háttérbe szorulnak, és sokkal inkább a mágusok és tündék kerülnek előtérbe. A tündék és emberek közti csata tovább fajul és sokkal szorosabban összekapcsolódik Emhyr van Emreis, Nilfgaard urának továbbterjeszkedésével. Akár azt is mondhatnánk, hogy a történet kilépett a vajákok szűkös teréből és a világi történésekre vetül a tekintet.
Nemcsak az intrika tekinthető visszatérő elemnek a kötetben, hanem az utazás is. A legerőteljesebben a futár által jelenik meg, viszont a legtöbbször Cirihez kapcsolódik az út-motívum. Egyszerre beszélhetünk róla fizikai és elvontabb síkon. Ciri utazása az otthontalanság, a biztos pont hiányával kapcsolódik össze, amely keresésben csúcsosodik ki: az anyafigura (Yennefer) elhagyása, hogy rátaláljon „apjára”, Geraltra. Ahogyan első nagyobb útja az atomizált családhoz, az otthon felszámolódásához köthető (még Cintrában, ahol nagyanyja mellett élt, ezt az otthont pedig Emhyr seregei pusztították el), úgy itt is ezen értékek hiánya indítja el a történetet (és Cirit). Esetében nemcsak a valóban megtett utat jelképezik a mérföldek, hanem elvontabb értelemben az önismeret, az identitáskeresés jelenik meg az utazás által. Mindezek mellett a felnőtté válásként is értelmezhető az utazás, hiszen a szülőfiguráktól elszakadva kell megtalálnia az utat, és helyt állnia az új közegben.
A kötet cselekménye is e két személy köré épül: míg Geralt jórészt a semlegességével vívódik (meg Yenneferrel), addig Ciri továbbhalad a tanulás útján. Geralt kezdte meg fizikai edzését Kaer Morhenben, majd Yennefer segítségével a mágia alapjaiba nyerhetett betekintést. A megvetés idejében Ciri már nem – vagy legalábbis kevésbé – a szülőfiguráktól tanul, sokkal inkább saját tapasztalataiból. Noha Yen eredeti terve egy mágusiskola felé terelte a lányt, az olvasó számára mégis sejthető lehet, hogy a varázslónő és Ciri tervei nem metszik maradéktalanul egymást. A nézetbeli különbségük jelenti a regény cselekményének gyújtópontját. Ez a helyzet megteremti a lehetőséget Geralt és Yen újratalálkozásának, illetve szépen előkészíti Ciri számára az újabb kihívásokat.
A megvetés ideje cím– szűkebb értelemben – azokra a feszültségekre utal, amelyeket a regény boncolgat, mint például a korábban említett ember-tünde ellentét. Az olvasó számára talán a „megvetés” kifejezés jellemezheti legjobban az emberek viszonyát a másfajúakhoz, de a regény szereplői közt is kézen-közön jár a megvetés (ideje) kifejezés. Hol figyelmeztetéssel, hierarchiajelzéssel, félelemmel, a jövőbe vetett tekintettel, tényszerűen vagy okító felhanggal hangzik el, ezáltal jelentése széles spektrumot ölel fel.
Tágabb értelemben a kifejezés egy tünde, Ithlinne jövendölésére is vonatkozhat. Ithlinne jóslata az egész történetfolyam szimbolikus-metaforikus tömörítéseként értelmezhető, nem hiába bukkan fel több kötetben is mottóként vagy egyfajta titkos, babonás tudásként. A tünde szavai szerint „[…] ím eljő a kard s a bárd kora, a farkas-förgeteg kora. Eljő a Fehér Fagy és Fehér Fény Kora, az Őrület és a Megvetés Ideje, Tedd Deirádh, a Végidő.” (Vaják III., 7.) A negyedik kötet arról tanúskodik, hogy a „Megvetés Ideje” immár nem a jövőben rejlő fenyegetés, hanem maga a jelen. E tekintetben a tünde jóslat(töredékei) jelzik Ciri és Geralt történetívének jelenlegi csomópontját.
A mágusok és varázslónők több szerephez jutnak ebben a kötetben. Néhányukkal már találkozhattunk korábban is (Filippa Eilhart, Triss Merigold), de a szokásaikba és saját társadalmukba A megvetés ideje enged először nagyobb betekintést. Érezhető, hogy (egymás közti) viselkedésüket a hiúság és óvatosság vezérli, hiszen egy-egy királyt szolgálnak (vagy terelik bábként az uralkodókat), amely a ranglétra csúcsára emeli őket, de ezzel együtt állandó versengés is fennáll közöttük. Sapkowski ötvözi a szokásaikat az egyik legerőteljesebb vonásukkal, mégpedig a hatalom végtelen szeretetével. Ezen két dolog rajzolódik ki az áskálódásaik, manipulációik, kimondott vagy rejtett fenyegetéseik által. A mágusokat és varázslónőket ugyanaz a dolog mozgatja, és osztja meg, mint az uralkodókat: Emhyr mellé állni vagy harcolni ellene.
Összességében A megvetés ideje érdekesre és izgalmasra sikeredett, viszont valódi értékét csak az előző könyvek vonatkozásában lehet felismerni. Zárásként csak egyetlen efféle momentumot szeretnék kiemelni, amely a kötetek során végbement nagymértékű jellemfejlődéshez kapcsolódik. Az első könyvben, Az utolsó kívánságban még Yennefer és Geralt karaktere is éles vonalak mentén rajzolódott ki, szinte kasztszerűen: a vaják-világban élő emberek által közvetített sablonok voltak, akik által az olvasó szilárd képet tudott kialakítani magában a kötetek világát uraló mentalitásról. A második részre, A végzet kardjára elkezdett fellazulni ez az ábrázolás, mélyültek a karakterek, és a vajákokra vonatkozó sztereotípiák jó része megdőlt. Ha a négy kötetben megtett utat tekintjük, akkor talán Yennefer változott a legtöbbet. Ciri felbukkanása képes volt átalakítani meddősége okozta fájdalmát, így lágyítva személyén. Az érzelmek szinte teljesen ki voltak lúgozva az első novellákból Yen és Geralt esetén, inkább hangulatok domináltak, de a negyedik kötetre éppen az érzelmi ív erősödött fel. Az olvasók számára az értelmezést és a világban való tájékozódást tette egyszerűbbé Sapkowski azzal, hogy kezdetben csupán a világot rajzolta meg, és csak finoman érzékeltette, hősei sokkal komplexebb jellemekké fognak fejlődni a cselekmény során.
Mivel a történet még nem zárult le ezzel a kötettel, feltehetjük a kérdést: hogyan fog alakulni a szereplők jelleme a továbbiakban?
