Az Európa Kiadó Zöldcsont-saga könyvsorozatának első kötetéből, a Jáde város című urban fantasy regényből teszünk közzé ma részletet a kiadó jóvoltából.
Fülszöveg
A jáde Kekon szigetének éltető eleme. Mindig is bányászták, adták-vették, csiszolták, lopták, öltek érte - de évszázadokon át csakis az olyan tiszteletre méltó Zöldcsont harcosok viselhették, mint a Kaul család tagjai, akik különleges adottságaik révén, a mágikus zöld kő erejét használva védelmezték a szigetet az idegen megszállóktól.
Mostanra a szabadságért vívott harc véget ért, és a Kaulok új generációja immár Kekon rohamtempóban fejlődő fővárosának uralmáért verseng. Mindent megtesznek, hogy megvédjék az övéiket, ellenőrizzék a jádekereskedelmet, és megóvják a területeiket. A klánok mindennapjait meghatározó ősi tradícióknak egyre kevesebb tér marad gyorsan változó világukban.
Amikor megjelenik a piacon egy rendkívüli drog, amely bárkit, még a külföldieket is képessé teszi a jádeviselésre, a Kaulok és a rivális Ayt család közti, régóta feszülő ellentét nyílt erőszakba csap át. A klánok háborújának kimenetele minden Zöldcsont sorsára hatással van a legöregebb pátriárkától a legutolsó motoros futárig, sőt az egész sziget jövőjét is meghatározza.
A Zöldcsont-saga a legjobbfajta urban fantasy; gengsztertörténetbe oltott mágikus kungfumese családról, becsületről és harcosokról, akik a vér és a jáde ősi törvényei szerint élnek és halnak.
Szövegrészlet
A fojtott lövés az étterem túlsó végében dördült el. Hilo egy vagy két másodperccel később már érezte: elméjében irányítatlan jádeaura sikoltott fel hirtelen, fülsértőn, mintha villát húztak volna végig az üvegen. Kehn és Tar megfordultak ültükben, és látták, hogy a tizenéves pincér kiront a mosdóból, majd a lépcső felé rohan.
– Tar! – szólalt meg Hilo, de nem volt rá szükség: már mindkét Maik fivér mozgásba lendült. Kehn a mosdóba ment, Tar pedig felugrott a lépcsősor tetejére, elkapta a tolvajt a teraszon, és visszalökte testét a törött rácsos ajtón át. A vacsoravendégek felszisszentek, páran fel is sikoltottak, mikor a fiú visszarepült az épületbe, a földre zuhant és a lépcső tetejéig csúszott.
Tar visszalépett utána az épületbe, közben lehajolt, hogy ne ütközzön az ajtó roncsaiba. Mielőtt a fiú feltápászkodhatott volna, Tar rátenyerelt a fejére és visszanyomta a padlóra. A tolvaj a fegyveréért nyúlt, egy kis pisztolyért, Tar azonban kitépte a kezéből, és kihajította a törött teraszajtón át a kikötőbe. A fiú sikolyát elfojtotta a szőnyeg, mikor a Zöldcsont térde az alkarjára nehezedett, és a papírtasakot kitépték elfehéredett szorításából. Mindez
olyan gyorsan történt, hogy a bámészkodók nagy része nem is látta.
Tar felállt, lábánál a tizenéves fiú nyöszörgött és rángatózott, ahogy a bizsergő jádeenergia távozott testéből, és vele a dühödt zümmögés is Hilo koponyájából. Az ifjabb Maik a pincéring hátánál fogva talpra rángatta a tolvajt, és levonszolta a lépcsőn a földszintre. Az izgatott vacsoravendégek, akik korábban otthagyták asztalukat, némán kihátráltak útjából. Kehn előjött a mosdóból, karjánál fogva húzott magával egy csendesen nyöszörgő abukei fiút. Térdre kényszerítette, Tar pedig odalökte mellé a tolvajt.
Kehn mögött Shon Judonrhu is elővánszorgott, menet közben a székek támlájába kapaszkodva. Úgy tűnt, nem teljesen biztos abban, hol van és hogy került ide, ahhoz azonban elég éber volt, hogy dühöngjön. Kifejezéstelen szeme kidülledt koponyájából. Egyik kezét a fülére szorította.
– Tolvajok – nyögte elmosódott hangon, majd zakója alá nyúlt, és a vállára vetett fegyverövbe dugott harci késének markolata után tapogatózott. – Kibelezem mindkettőt!
Une úr odarohant hozzá, és tiltakozón hadonászott karjaival.
– Shon-jen, kérem, ne az étkezőben! – Reszkető kezét könyörgőn emelte a férfi elé, lógó pofazacskójú arca elfehéredett a hitetlenkedéstől. Már az is épp elég borzalmas volt, hogy a Duplán Szerencsés ennyire megszégyenült, hogy az éttermi konyha jádetolvajokat rejtegetett, de ha a két fiút nyilvánosan lemészárolják itt, a desszertes svédasztal mellett – ekkora balszerencse bélyegét egy étterem sem tudná lemosni magáról. A tulajdonos félelemmel teli pillantást vetett Shon Ju fegyverére, aztán a Maik fivérekre és a mozdulatlanná dermedt vendégekre, akik minden irányból nézték. Szája végre megmozdult. – Rendkívül felháborító, ami történt, de, uraim, kérem…
– Une úr! – Hilo felállt asztala mellől. – Nem is tudtam, hogy élő szereplős műsorral is gondoskodik a szórakoztatásunkról. – Minden szem Hilo felé fordult, ahogy a férfi áthaladt a termen. Érezte, hogy a tömegen végigsuhan a megértés. A hozzá legközelebb lévő vendégek észrevették, amit Bero első, felületes pillantása nem: Kaul Hilo füstszínű sportzakója és égszínkék ingének kigombolt felső két gombja láttatni engedte a kulcscsontjába ágyazott apró jádekövek hosszú sorát; olyan volt, mint egy, a bőrével összeforrt nyaklánc.
Une úr odasietett és Hilo mellett haladt, miközben kezét tördelte.
– Kaul-jen, ennél jobban már nem is szégyellhetném, hogy megzavarták az estéjét. Nem tudom, hogy férkőzött be a konyhámba ez a két kis semmirekellő, szarházi tolvaj. Ha tehetek bármit, amivel jóvá tudnám tenni… Bármit. Természetesen amennyi ételt és italt csak kíván…
– Megtörténik az ilyesmi. – Hilo lefegyverző mosolyt villantott rá, az étterem-tulajdonos azonban nem nyugodott meg, sőt mintha még idegesebbnek is tűnt volna, ahogy bólogatott és izzadt homlokát törölgette.
– Tedd el a harci késed, Ju bácsi – mondta Hilo. – Une úrnak így is épp eleget kell eltakarítania, ne legyen még a szőnyege is véres. Abban is biztos vagyok, hogy ez a sok ember, aki mind fizetett a kellemes vacsoráért, nem szeretné, ha elmenne az étvágya.
Shon Ju habozott. Hilo bácsinak szólította, tisztelettel beszélt vele egyértelmű, nyilvános megaláztatása ellenére is. Ez azonban láthatóan nem volt elég ahhoz, hogy lecsillapodjon. Bero és Sampa felé bökött késével.
– Ezek jádetolvajok! Jogom van elvenni az életüket, senki nem mondhatja, hogy nem így van!
Hilo kinyújtotta a kezét Tar felé, aki odaadta neki a papírtasakot. Kirázta a két követ a tenyerébe. Kehn odaadta neki a harmadik fülbevalót. Hilo tűnődve forgatta tenyerén a három ékkövet, majd Shonra nézett, a helytelenítéstől összeszűkült szemmel.
Shon Ju arcáról eltűnt a düh, helyét zaklatottság vette át. A jádeköveire meredt, melyek most egy másik férfi markában hevertek, erejük Kaul Hilo testében keringett, nem az övében. Shon megdermedt. Senki más sem szólt, a csend hirtelen megtelt feszültséggel.
Shon hangosan megköszörülte a torkát.
– Kaul-jen, nem állt szándékomban szavaimmal tiszteletlenséget mutatni Szarvként betöltött pozíciód felé. – Ezúttal olyan alázattal beszélt, mintha idősebb emberhez szólna. – Természetesen
minden, igazságszolgáltatással kapcsolatos ügyben engedelmeskedem a klán ítéletének.
Hilo mosolyogva megfogta Shon kezét, és tenyerébe ejtette a három drágakövet, majd gyöngéden rájuk hajtotta az öreg ujjait.
– Nem történt komoly baj. Szeretem, ha van, ami edzésben tartja Kehn és Tar éberségét. – Úgy kacsintott a két fivérre, mintha tréfálkozó iskolás fiúk lennének, mikor azonban visszafordult Shon Ju felé, arcán nem látszott jókedv. – Bácsikám, talán ideje lenne kicsit kevesebbet innod, és jobban ügyelned a jádéidra.
Shon Ju markába szorította a visszakapott ékköveket, és megkönnyebbülten emelte mellkasa elé kezét. Vaskos nyaka elvörösödött a felháborodástól, de hallgatott. Még ebben a ködös, félig kábult állapotában sem volt ostoba: megértette, hogy figyelmeztetést kapott, és a ma esti, szánalmas hibája után csak azért maradt továbbra is Zöldcsont, mert Kaul Hilo így rendelkezett. Alázatosan meggörnyedve elhátrált.
Hilo megfordult és intett a megbűvölt tömeg felé.
– Vége a műsornak, emberek. A ma esti szórakozásért nem kell fizetniük. Rendeljenek még Une úr ínycsiklandó ételeiből, igyanak még egy italt!
