Filmre venni a Naprendszert (Catherynne M. Valente – Radiance)

Jelenlegi hely

Szerző pilleremi On the

Catherynne M. Valente: RadianceCatherynne M. Valente a Tündérföld könyvek után most egy felnőtteknek szóló, formabontó sci-fivel tért vissza. A Radiance az írónő megfogalmazása szerint decopunk alternatív történelem, ami egy, az aranykor (1930-as, 40-es évek) ponyva SF-jeit idéző, benépesített Naprendszerben játszódik. A decopunk egy viszonylag új alműfaj a cyberpunkon belül, ami az Art Deco dizájn és építészeti elemeit használva idézi fel a húszas és ötvenes évek közötti időszakot. Az elnevezést használták már a nagysikerű videojáték, a BioShock leírására, és egy kevésbé ismert film, a Sky kapitány és a holnap világa jellemzésére, és bár nem olyan régen megjelent egy novellagyűjtemény Decopunk címen, az irodalomban egyelőre nem túl elterjedt ez a stílus. Ezen lehet, hogy pont a Radiance fog változtatni. Mondhatnánk, hogy a könyv a filmről mint művészeti formáról szól, de ugyanígy igaz, hogy épp a kamera mögötti „valóságot” mutatja be. Olvasás közben könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a kettő igazából ugyanaz. Egy rendező fejében pedig mindig ötletek, hangok, képbeállítások, és műfajok kergetik egymást, összeolvadnak és szétválnak – a regény szerkezete ezt a világot tükrözi vissza. A különböző hangok, műfajok és bolygók között pedig mindenki Severin Unckot keresi. 

A történet struktúrája eleinte kaotikusnak tűnhet, de van benne rendszer. 

Az emberiség által kolonizált és belakott Naprendszerben látszólag minden a legnagyobb rendben van, ám időről időre megmagyarázhatatlan dolgok történnek – egy-egy település teljes lakossága egyik pillanatról a másikra köddé válik. Ez azonban olyan ritkán és olyan kieső helyeken történik, hogy főleg csak városi legendák és pletykák alapanyagául szolgál, egészen addig, amíg a dolog fel nem kelti Severin Unck figyelmét. Severin egy forgatócsoporttal a Vénuszra utazik, ahol egy egész város vált lakatlanná egyik napról a másikra, és mendemondák keringenek egy kisfiúról, aki a szörnyűség egyetlen túlélője. A filmkészítők utazása oknyomozó riportnak indul, ám tragédiába torkollik, melynek során a csapatból többen meghalnak, van, aki megőrül, Severin Uncknak pedig, a város lakosságához hasonlóan, nyoma vész. Ez az esemény a Nap, amely körül a különböző történetszálak és önálló fejezetek mint égitestek, keringenek. Van, amelyik távolabb vagy épp közelebb van hozzá, van olyan, ami lassan kerüli meg, nagy ívet írva le, és van, ami határozottabb tempóban halad a maga pályáján. 

A négy főbb történetszálon Severin mellett, Anchises St. John, a Vénuszon talált kisfiú, a zseniális színésznő Mary Pellam, valamint Erasmo St. John, Severin élettársa jelenik meg. Ezek a szálak nem csupán a legfőbb kérdés (Mi történt Severinnel?) megközelítésében különböznek, de formájukban is eltérőek. Severin története filmek forgatókönyveiből áll össze, amelyek közül némelyiket az apja, a híres rendező, Percival Unck készített a családi archívumba, némelyik pedig a fiatalabb Unck dokumentumfilmjeinek egy-egy részlete. Ezek leginkább a főszereplő karakterét hívatottak körvonalazni, egészen a gyerekkorától, hogy megértsük, miért és hogyan jutott a végzetes vénuszi utazáshoz. Anchsies St. Johnt, az említett expedíció fiatal túlélőjét, felnőtt férfiként ismerjük meg, de Percival Unck kameráján keresztül. Percival filmet akar készíteni a lányáról, hogy értelmet adjon a tragédiának – ebben Anchises detektív módjára felgöngyölíti az ügyet –, ám írótársával nem tudnak megegyezni a műfajban, így a történet többször díszletet vált, hol noir, hol gótikus, hol klasszikus krimi. Mary Pellam egyike Severin mostoháinak, így a család életébe és a filmkészítés kulisszái mögé is betekintünk a naplója által. Végül pedig ott van Erasmo St. John, a szerető, aki egyben Severin forgatócsapatának is a tagja volt, és akit a stúdió egyik embere kérdez ki egy interjú során a Vénuszon történtekről.

Ami itt kirajzolódik előttünk, az egyetlen történet számos permutációja egy képbe sűrítve; egy jelenet, amit annyi kameraállásból vettek fel, annyi szűrőn keresztül, hogy az eredetit, ha egyáltalán van ilyen, szinte lehetetlen kivenni. Erre a jelenségre maguk a szereplők is reflektálnak, így a regény sokszor meta-elemzésbe csap át. Ez negatívumnak hangozhat, ám a részek olyan organikusan épülnek be a szövegbe, hogy nemigen lehet rájuk panasz. A forma természetéből fakadóan a legtöbb karaktert sok különböző szemszögből láthatjuk – néhol a saját történetüket mesélik, néhol valaki más elbeszélésében vagy épp egy filmben bukkannak fel, és így tovább. Káosz helyett az eredmény leheletfinom jellemábrázolások sokasága, ami olyan profin kivitelezett, hogy kreatív írás kurzusokon kellene tanítani. Valente egy pillanatra sem téveszti szem elől a szereplőit, még ebben a nagy (látszólagos) összevisszaságban sem; pontos, kerek, és összetett személyiségeket tár elénk, így egészen mélyen együtt érezhetünk velük, és az érzelmek, kapcsolatok és motivációk komplex hálója könnyen átláthatóvá válik.

A regénnyel kapcsolatos gyakori és részben jogos kritika, hogy a karakterekre helyezett különösen nagy hangsúly a világalkotás rovására megy. Tény, hogy a Radiance által leírt Naprendszerből csak villanásokat kapunk, amelyek kellően káprázatosak, de viszonylag kevés magyarázatot vagy leírást tartalmaznak. A könyv elején lévő idővonalból megtudjuk, hogy egy alternatív idősíkon járunk, ahol az ember sokkal hamarabb kijutott a világűrbe, és ott, csupán egy karnyújtásnyira, lakható bolygókra talált. A történet nagy részében az 1940-es években járunk, amikorra már a teljes Naprendszert városok és kisebb települések népesítik be. Mindez a Vénuszon talált különös, bálnaszerű lények és az általuk termelt anyag miatt lehetséges, ám elég ködös, hogy ez pontosan mit is jelent – nem csoda, hiszen maguk a lények is a rejtély részét képezik, így csak a regény végére értjük meg őket igazán. A többi bolygó tematikus díszletként jelenik meg, erősen rájátszva a regény történetének strukturális sajátosságaira – a Plútó gótikus, az Uránusz noir, a Neptunusz vízi világ, és így tovább. Való igaz, hogy a felvázolt háttérvilág roppant esztétikus, ám a részletei elmosódnak. A különböző bolygók a huszadik század kalandregényes sci-fijeinek a hangulatát idézik, amik pedig nem az aprólékosságukról vagy szilárd alapokon nyugvó belső logikájukról voltak híresek. Valente azonban tudatosan butítja le és díszíti túl a Radiance Naprendszerét, és ez néhány olvasónak szokatlan, sőt zavaró lehet. Az írónő döntése azonban egészen más fényben tűnik fel, ha elgondolkodunk az okáról és történetre gyakorolt hatásáról. A díszletszerűség és a klasszikus történetek atmoszférája tökéletes kiegészítői a regény filmes tematikájának, emellett azt is kihangsúlyozzák, hogy ebben az esetben nem az az érdekes, hogy milyen ez a világ, hanem hogy a benne élő szereplők milyennek akarják látni azt.Catherynne M. Valente (fotó: Amazon)

Ehhez az alapelvhez kapcsolódnak azok az extra fejezetek, amelyek nem tartoznak egyik főbb történetszálhoz sem. A regényt olvasva itt-ott rádiójátékba, pletykalapból kivett cikkbe és reklámokba botlunk, amik látszólag se a központi rejtély megoldásában, se a világalkotásban nem segítenek. Idővel azonban ráérezhetünk, hogy Valente ezeken keresztül írja le nekünk a Radiance társadalmát. Az írónőt saját elmondása szerint mindig is érdekelte, hogy vajon milyen művészetet alkotnának egy adott SF világ lakói. Mi számítana realizmusnak? Mi lenne népszerű? Arra is felhívja a figyelmet, hogy a valóságban egy kultúrát a termékei alapján lehet a legjobban megismerni, így miért is ne mutathatna be egy kitalált kultúrát hasonló módon. „Belehallgatunk” a Naprendszer legnépszerűbb rádiójátékába, átlapozzuk a pletykalapokat, „megnézünk” pár filmet, és a Radiance világa máris testközelbe kerül, csak épp máshogy, más oldalról közelít, mint ahogy azt hagyományosan megszoktuk.

A Radiance szinte semmilyen tekintetben sem mondható hagyományos regénynek. Különleges szerkezetével egészen meglepő módon mutatja be saját világát és karaktereit, ez teszi érdekessé. A film mint művészeti ág, minden szinten áthatja a történetet – egyszerre forma, tematika, stílus, és életforma. Valente szerint a Radiance a látásról és a láttatásról szól, ennek megfelelően mintha több kamera felvételéből összeállított montázs lenne, ahol a kép legalább olyan fontos, mint a lencse másik oldalán álló ember. Ez a filmes forma egyszerre ismerős és ismeretlen, hiszen a mai olvasó egészen biztosan volt már moziban, sőt, nagy valószínűséggel sok filmet néz, így ezek az elemek egy jól ismert szimbólumrendszert idéznek. Mindeközben persze egy regényről beszélünk, és az is igen valószínű, hogy kevesen szoktak filmeket olvasni. A forgatókönyves szerkezet a papíron elsőre szokatlan, de a hatása hamar lehengerlővé válik. Valente telibe talált egy hármas keresztmetszetet, ahol találkozik a film vizualitása, a dráma érzelmi intenzitása, és a science fiction kalandregények nosztalgikus hangulata. Legyen szó a formáról vagy a tartalomról, ez a hármas együttállás olyan erős gravitációval rendelkezik, hogy szinte lehetetlen ellenállni neki. Amennyire furcsán kombinálja a regény a különböző eszközöket, annyira nehéz kivetnivalót találni a végeredményben. A grandiózus díszlet és a műfajokkal való virtuóz játék ellenére a történet végig fenntart egy bensőséges hangnemet, és talán mindközül ez a leghatásosabb tulajdonsága. Az újszerű és zseniális stílus persze nagyban hozzájárul az élményhez, ám ami igazán nagyszerű regénnyé teszi a Radiance-t, az a karakterek jellemének érzékeny és húsbavágóan valóságos ábrázolása.