Orwellről szokták mondani, hogy az 1984-et figyelmeztetésnek írta, nem használati utasításnak. Abban ma már senki nem kételkedik, hogy a telekommunikációs forradalom korábban példátlan hatalmat adott az emberiség kezébe, hogy egy maroknyi ember ellenőrizhessen bennünket. Ezt manapság azzal toldják meg, hogy Orwell csak egy dologban tévedett: a kamerákat magunk fogjuk megvásárolni, és titokban attól rettegünk, hogy senki se néz minket. Az 1984 a modern társadalom eszkatologikus portréja, amelyben minden széthullott, ami az embereket közösséggé kovácsolta. De mi van, ha a végítélet nem diktátorok képében érkezik, akik felcserélhetővé teszik alattvalóikat, és kiölik belőlük a tulajdonságukat, hanem a Hold darabokra robbanásával, miután mindenki vállvetve küzd, hogy fennmaradjon az emberiség?
Azt hiszem, felkészülten indultam neki a Sevenevesnek: ismertem a Stephenson védjegyének számító, tankönyvekkel vetekedő tudományos kutatómunkáját, amely az egyes regények megírását megelőzi. Örömmel vettem kezembe a Snow Crash-t, rajongtam a Barokk-ciklus stílusbravúrjaiért és hajlékony nyelvezetéért. Ezért nem ért meglepetésként, hogy a Seveneves sem sétagalopp, sokkal inkább egy igazi teljesítménytúra. Ezt a könyvet kampányszerűen olvastam – kinéztem magamnak egy oldalt, hogy ha törik, ha szakad, aznap odáig eljutok. Szükségem is volt erre, mert nehezen fogadom be az ilyen töménységű, gyémántkeménységű sci-fit (jut eszembe, a Gyémántkor is Stephenson műve, igaz az a nanotechnológiát és a neoviktorianizmust járja körül egy sűrű szövetű, bravúros regény keretében). És ha félre tudom tenni a fáradtsággal járó frusztrációmat, igazából meg is érte.
A Seveneves kezdetén akkora meteortalálat éri égi kísérőnket, hogy hét részre szakad. A katasztrófa egyik első szemtanúja a neves fekete csillagász, Dr. Dubois Jerome Xavier Harris (aki egy az egyben megfeleltethető a tudomány népszerűsítéséért küzdő, szkepticizmusáról híres Neil deGrasse Tysonnak), aki latba veti minden sármját, hogy médiaszerepléseivel megnyugtassa az embereket és racionális gondolkodásával segítsen felmérni, milyen következményei lesznek a Hold darabokra hullásának. Így kerül bele az Egyesült Államok elnökének, Julia Bliss Flaherty legbelsőbb tanácsadó körébe. A JBF-ként is emlegetett elnökasszony Hillary Rodham Clinton könyvbéli változata, amivel Stephenson folytatja a mai Amerika jeles személyiségeinek kulcsregényes megfeleltetését, és egyben finom politikai kritikáját adja a demokraták leendő elnökjelöltjének. A tudóscsapat felfedezi, hogy a nagyobb holddarabok tovább aprózódnak, és előbb-utóbb a Földbe csapódnak. Ha ez nem is irtaná ki az emberiséget, a légkörbe lépésükkel annyira felhevítik az atmoszférát, hogy lakhatatlanná válik a bolygó, és hétmilliárd ember esik az egykori égitest áldozatául. Ezért a kor legkiválóbb elméi csatasorba állítják a Nemzetközi Űrállomást és egy decentralizált űrhajórajt, hogy minél több földlakót elmenekíthessenekaz űrbe, ahol önfenntartó kolóniát létesíthetnek. Az ő leszármazottaikra hárul a feladat, hogy ezredéveken át fönnmaradva népesítsék be a kihalt bolygót, úgy, hogy senki se követi kamerán sikerüket, és csak magukra számíthatnak.
Stephenson műve folyamatosan egyensúlyoz a használati utasítás és a figyelmeztetés között. Aprólékosan átgondolja, hogy mi minden szükséges az emberiség túléléséhez, és egyetlen részletet sem hagy ki. Innen ered a könyv tekintélyes vastagsága, prózája pedig gyakran csap át tudományos értekezésbe minden különösebb előjel nélkül. Egy IKEA-útmutató pontosságával ismerteti az űrbéli élet apró mozzanatainak technikai hátterét, az emberi lét biztosításának tudományos feltételeit. Itt a legalapvetőbb, készpénznek vett dolgokat is meg kell teremteni, vizet kell fakasztani a sziklából, néhol szó szerint. Ezért aztán hosszú, időről-időre érdekfeszítő, aztán ellaposodó technikai leírások között kell megtalálnia az olvasónak az emberi tényezőt. Márpedig a világvége általában meg szokta mozgatni a lelkünket, ilyenkor súlya van tetteinknek. Stephenson könyve azonban nem zsigerileg hat az érzelmeinkre, inkább magunk tornáztatjuk a végtagjainkat, hogy ne macskásodjanak meg az űr súlytalan világában, és mesterségesen hozzuk létre a gravitációt.
A szerző sokszor csalt mosolyt az arcomra: jó emberismerettel tart tükröt a pánikba esett földlakók elé, szatirikus éllel mutatja be, hogyan dacolnak a halállal. Infantilis, gügyögő neveket választanak a széteső Hold nagyobb darabjainak, az űrbe induló rakétákra tonnaszám hordják a használhatatlan, szimbolikus jelentőségű csecsebecséket. Hektoliternyi ondónak megfelelő DNS-mintát gyűjtenek, hogy megőrizzék genetikai változatosságunkat, a Föld kormányai pedig eutanáziapirulákat osztogatnak. Itt jelennek meg a Cory Doctorowtól és Elon Musktól csak nevükben különböző technobloggerek és polihisztorok, akik a média segítségével kiharcolják, hogy a végítélet idején is a saját útjukat járhassák. Az ő szerepük az, hogy Kasszandraként figyelmeztessék a vesztébe rohanó emberiséget, de mindezt iróniával és lelkesedéssel teszik. Aztán lehervad a mosoly, amikor látom, hogy a kilövőállomásokat véres harcok árán felkelők foglalják el, hogy illegálisan az űrbe juthassanak, vagy amikor taktikai nukleáris csapást mérnek az utolsó űrprogram hátráltatóira. Igenis van valódi dráma a könyv lapjain, csak ki kell hámozni a technikai leírások tömkelegéből.
Az egyik legfőbb konfliktusforrás éppen a technikával való visszaélés, a média fegyverként való használata. A tudományos élet jeles képviselői lelkipásztornak felcsapva tweetekben és élő adásban ringatják “zsargonálomba” a haldokló népet. Az űrállomáson és a környező hajók közt Spacebookon és Scape-en keresztül kommunikálnak, a parancsok és a legfontosabb információk csak az illetékesek kezébe kerülhetnek, valamint a lázadás vagy a forradalom is elektronikusan szerveződik. És persze mindenki figyeli a másikat, a pletyka gyorsan terjed: az űr összezártságában nincs sok hely a magánéletnek.
Az író élvezettel teremti meg azt a nyelvi közeget, ahol a kortárs szleng szabadon keveredik a szakszókinccsel, mégis vannak olyan súlyos mondatok, amelyeket sokadjára is csak nehezen tudtam megemészteni. El kell ismernem, fontos, hogy egy ilyen mértékű űrutazás a természettudományban járatos, űrhajózás iránt érdeklődő olvasóközönség számára is hihető legyen, de gyakran megfordult a fejemben, hogy nem szeretnék Stephenson szerkesztője lenni. Érezhetően minden mondatért megküzdöttek.
A regény három, nagyjából egyenlő arányú részre tagolódik, és ebből a harmadik szakasz az, amelyik mérleget von az emberiség által hozott áldozatokról. A könyv utolsó harmadában ugyanis a címbeli Hét Éva egyezsége révén a földi társadalom újjáépül. Mikor visszakapcsolódunk a történelembe, látjuk, hogy akárcsak a Gyémántkor világában, különálló kasztokat alkotnak az újonnan nemzett emberiség genetikai változatai, akik lelkialkatukban, jellemükben nagymértékben hasonlítanak a Hét Évára. Stephenson lesújtó képet mutat róluk, és ezáltal rólunk is. Annyi viszontagság leküzdése után is lételemük a szembenállás, az ellenségeskedés, az erőszak, noha a genetikai program feletti hatalmuk korábban elképzelhetetlen lehetőségeket adott a kezükbe ahhoz, hogy közös munkával felvirágoztassák az új életre kelő emberi nemet. A regény világa itt szoros rokonságot mutat közelmúltunkkal, a földgolyón ismét egy hidegháborús geopolitikai konfliktushoz hasonlító berendezkedés jön létre. Stephenson szenvtelenül, de nem minden empátia nélkül közvetíti az eseményeket, és jó kommentátorhoz híven el is magyarázza, amit lát. A legvégére azonban cseppet sem megnyugtató befejezéssel zárja a könyvet, realisztikusan néz szembe a viszály korokon átívelő örökségével. Szerencsére nem ítélkezik a szereplők felett, mindvégig a pártjukat fogja, és rámutat, hogy bizonyos tulajdonságokat sosem fogunk tudni kiölni magunkból, akkor is együtt kell élnünk genetikai múltunkkal, ha a történelmünk megsemmisül.
Stephenson új technikai környezetbe emeli régi aggodalmainkat, és flottul tudósít a képzeletünket mindig megmozgató világvégéről, mintha a saját pusztulásunk elkerülhetetlen volna. Emiatt hozzá illően nagyívű, jól pozícionált, az SF-olvasóközönség magvának szóló regényt kapunk. Kim Stanley Robinsont és Herman Melville-t egyaránt idézi, ahogy tudományos betétekkel tűzdeli meg mondanivalóját, hogy mindannyian érthessük, itt semmi sem a fantázia szüleménye. Kidolgozott, létező elvekből építkezve bemutatja, milyen élet várhat ránk. Könyvében nem a cselekmény és a szórakoztatás a fontos, hanem a megvalósíthatóság. Elolvasása után sosem fogunk kétségbeesni, ha az emberiség kipusztulásával fenyeget bármilyen katasztrófa, mert tudjuk, hogy bármire képesek vagyunk, és ami elromlik, az is használ. Egyben intő jel is, hogy össze kell tartanunk, és fel kell adnunk régi gondolkodásmódunkat, ha legfontosabb értékeinket biztonságban akarjuk tudni. Ezek pedig nem a puszta túlélés vagy a küzdelem, hanem az alkalmazkodóképesség, a józan belátás és az együttműködés.
