Sok minden történhet egy ember életében tizenhárom év alatt. Ennyi idő telt el Quentin Coldwaterében A varázslók-trilógia kezdete óta. Ezalatt kitanulta a mágiát, több alkalommal került életveszélyes helyzetbe és állt fel a padlóról úgy, hogy nem tudta, hogyan tovább. Az első regény határozottan felvállalta, a második kötet háttérbe tolta a fejlődésregény műfaját, A varázsló birodalma visszatér ehhez, és ezzel be is zárja a kört.
A harmadik regény narratívája az újdonság-érzés és a történet lezárásához szükséges ismétlés között egyensúlyoz. A két történetszál közül az elsőben ismételten Quentin a főszereplő, akit egy férfi és egy holló bérel fel többedmagával egy betöréses munkára. A heist során a kiválasztott varázslók több problémával szembesülnek, mint amire számítottak, és megbízóik is eltűnnek. Rizikósnak tűnhet, hogy az író az utolsó epizódban mutat be egy új szereplőt, Plumot, akit aztán kellő alapossággal és odafigyeléssel dolgoz ki, hogy aztán a fiktív valóság és Fillory közötti állandó kölcsönhatásáról szóló játékban elfoglalja az őt megillető helyet. A második történetszálon Eliot Fillory főkirályaként egy országát északról megtámadó barbár hadsereggel száll szembe, legyőzi Gaz Atyát, a betolakodó loriaiak bajnokát. A küzdelmek után Parázs egy bejelentéssel sokkolja majd lombozza le Eliot-ot és Janet-et, akik hosszabb tanácskozás után kezükbe veszik az irányítást és elindulnak küldetésükre.
Grossman apró darabokra bontja az újdonság és a repetíció kettősségét, és minden részhez igyekszik úgy rendelni valamit, hogy az egyfelől ismerős és megszokott, de ne elcsépelt legyen, másrészt a szorosan kapcsolódó részeket összerakva mégis nóvumot adhasson az olvasóknak, bár a felismerhetőség és kiszámíthatóság a trilógia kötetei közül talán A varázsló birodalmára a legjellemzőbb. A korábbi szereplők és helyszínek ennyi év elteltével való viszontlátása felett érzett ambivalens érzések elindítják Quentinben az újraértékelés aktusát és a megközelítés változását. Azonban elmúltak a kísérletező húszas évek, amikor egyfelől a fiktív valóságban rejtőzködő mágikus világ felügyelt rá, másfelől a Fillory adta lehetőségek és kalandok valószerűtlenné és így mintha súlytalanná tették volna az ott történteket.
Quentin Plum személyében tükröt kap korábbi önmagáról. A húszas évei elején járó lány egy átala elkövetett ostoba csíny következtében kirúgatja magát és a férfit is Varázskapuból, ahol Quentin előzőleg tanított. Mindkettejük számára a felnövés problémája adja történetszáluk legbelső mozgatórugóját: a szembenézést a korábban szőnyeg alá söpört dolgokkal; a türelmet, hogy távlatokban kezdenek gondolkodni és azt, hogy ez a gondolkodás végül pozitív hatást gyakorol az életükre. Kettejük esetében a változások végül is olyan gyümölcsözőnek bizonyulnak, amelyek már tolkieni magasságokat ostromolnak, így az eredmény mintha a pellengérre állított és aláásott fantasy-toposzok és -panelek közül bukkanna fel.
A sorozat folyamán állandóan visszatérő és különböző módokon felhasznált fejlődésregény-motívumokat és a fantasy eszközeit a záró kötetben a szerző csúcsra járatta. Fillory egyrészt már a puszta létezésével ezt támasztja alá, másrészt nem pusztán háttere, hanem a trilógia tevékeny részeseként katalizátora is mindkét műfajnak. A küldetésben járó Janet és Eliot beszélgetéseik során felfedezik, hogy korábbi énjeik immár szűkek számukra és új személyiségükkel még nem barátkoztak meg teljesen. Nagyon önkényesnek tartom Grossman részéről azt, hogy ezt a fejlődést kizárólag egy küldetés során állapíthatják meg.
Ez az önkény egyrészt felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire meghatározott és ezáltal korlátozott mozgástérrel rendelkezik egy ilyen műfajú regény, másrészt Grossman reflexíven viszonyul az általa választott zsánerhez. Nemcsak felszínesen piszkálja a fantasy tolkieni örökségét, hanem ki is fordítja azt: a tükrök szimbolikáját köti össze a tolkieni alteremtő fogalmával. Ovidius Átváltozásokban olvasható Narcissusa óta furdalja az emberiség oldalát a tükrök működése és mikéntje. Azóta is különböző hajmeresztő találgatások táptalaja, így a zsánerírók részéről állandó érdeklődésre tarthat számot, legyen az portálként való működése, mint Lewis Carroll Alice Tükörországban kötete vagy az igazság megjelenítésére használt eszköz, mint Bram Stoker Drakulájában. A tükör játékba hozható, mint lehetséges világ, amely kísértetiesen hasonlít az általunk ismerthez. Azzal, hogy témává emeli őket és csavarint egyet a szabályokon, megfricskázza a kánont, amelyből jött.
A varázsló birodalmában tükröződik minden, aminek tükörképe lehet: Fillory, Quentin vagy akár a Chatwin-testvérek. Ezek a tükörképek azonban torzak, csak tüzetesebb vizsgálódás után lehet felismerni az eredetüket. Ugyanakkor a tükrökbe nézve önreflexiókra is késztethetik a beléjük pillantót. Felismerik – ahogyan Janet és Eliot –, hogy már nem azok, akik tizenhárom évvel ezelőtt elkezdték ezt a hatalmas kalandot, vagyis öregedtek és ezt el is fogadták. Így írják felül a fiatalság eszképizmusának szükségességét és az ezzel járó örök vágyódást az ifjúságra, a gondtalanságra való igényt, helyette bejárva egy utat, immár készek kilépni Filloryból, vagyis a „hosszú nyár véget ért” [407. o].
A befejező regény kétségtelenül tartalmaz ismétléseket a korábbi szövegekből, azonban ezeket újrafűzi Grossman, így annyira nem zavaróak. Az egymásra épülő epizódok struktúrája, illetve a korábban, Quentin által meglátogatott helyek és személyek ismételt bemutatása meglepően újszerű motívum. A varázsló birodalmának kerek a története, logikusan következik az előzőekből, bár meglátásom szerint akadtak olyan, itt megvillantott információk, amelyeket végül nem sikerült kibontani. Annak ellenére, hogy már a kötet felénél sejteni lehetett, hogyan fog összekapcsolódni a két történetszál, örültem annak, hogy az író meg tudott lepni, örömet tudott okozni. És ez egy trilógia záró köteténél nagy érdem.
