Lev Grossman a Varázslók című trilógiájának második részében sem változtat az előző részben felállított koncepción, ám míg az előző kötet a fejlődésregény műfaját járta körül, kérdőjelezte meg és ásta alá, addig A varázslókirály a kalandregénnyel teszi többé-kevésbé ugyanezt. A Varázslókban átélt élmények ellenére a karakterek nem esnek át látványos fejlődésen. Az író ezzel párhuzamosan a fantasy elképzelésrendszerébe előrekódolt elvárásokra, mint a például az, hogy a királyi minőség azonnal magával hoz egy boldog befejezést, valamint a megcsontosodott struktúrával szembeni fellépés esélytelenségére mutat rá, például hiába döntesz úgy, hogy nem akarsz valamit megtenni, a történet folyamán vissza kell, hogy térj hozzá és meg kell csinálnod. A második kötet narratívája, amely elődjéhez viszonyítva kevésbé szerteágazó, meglátásom szerint jóval tömörebb olvasmányélményt nyújt, a történet összeszedett, fókuszált és kevésbé csapongó.
A legfontosabb eltérés az első részhez képest, hogy ezúttal két történetszálat olvashatunk egy helyett. Az első részből, vagyis Julia elbeszéléséből, megtudhatjuk, hogy mennyire más az intézményes kereteken kívüli varázslóképzés. Az eleinte autodidakta módon varázslást tanuló lány fejlődése merőben eltér Quentin varázskapubeli élményeitől. Ezekben a fejezetekben fel-felbukkan Quentin, akit Julia saját normalitásának igazolásaként keres. Mindenképpen érdekes megfigyelni, hogy az ugyanonnan induló két szereplő mennyire más utat jár be a két könyv folyamán.
A fiatal nő küszködéssel és áldozatokkal teli utat tudhat maga mögött: egyes egyedül, csak és kizárólagosan a cél elérése lebeg a szeme előtt, a varázslatok elsajátítása és a varázslólét társas megtapasztalása. Küzdelmei nagyszerű ellenpárt képeznek a főszereplő férfi életének eddigi történéseivel. Elvégre ő nem nyert felvételt az elit mágusképző intézménybe, nem támogatta a varázsvilág, hogy minden este kedvére válogathasson, hogy milyen alkoholtól lesz aznap pocsolyarészeg illetve nem várta a nagy kaland. Éppen emiatt az általa megtett út, és az ennek folyamán kifejtett makacsság és kitartás, olvasható akár az ifjúság számára követendő példaként is. A Julia által bejárt ösvény és az ennek következményeként végbemenő változás azonban teljesen más irányba tereli őt, dacára annak, hogy a férfival egy ideig együtt kalandoznak, miután elfoglalják Fillory egy-egy trónusát. Mindazonáltal Grossman szubverzív meglátása az egész fantasy műfajjal kapcsolatban itt teljes nagyságában érvényesül.
Az író az előző kötetben a fejlődésregényhez kapcsolódó toposzokat kérdőjelezte meg, míg A varázslókirály inkább a kalandregény műfaji jellegzetességeit tematizálja. Grossman ezzel a bűvészektől ellesett figyelemeltérési technikával viszi tévútra az olvasót, vagyis Quentin döntései fontosságának előtérbe helyezésével egyidőben azt is elhiheti az olvasóval, hogy azok ezúttal többet nyomnak a latba, mint az eddigiekben. Azonban a műfaj korlátai és a nagy narratíva mindent lefedő burája alól nincs kibúvó, hiszen hiába tűnik úgy, mintha az író vandálkodik a toposzok némaságba burkolózó, fenséges és magasztos kertjében, mégis újra és újra megerősít és kapaszkodót nyújt például Parázs figuráján keresztül - „Aki teljesít egy nemes küldetést, nem pusztán megtalál valamit. Hanem valamivé válik” [261. o.].
Az utazás lehetősége kinyitotta a narratívát, Grossman nekifoghatott felépíteni az általa kitalált világot. A felfedezéstől menekülő, térképeken elmozduló szigetek, a Külső-szigeten kiküldetésben lévő Eleanor és lánya, Elaine alakja nagyszerűen szinesítették a történetet. Mitológiák, tündérmesék idéződnek meg, hogy aztán az író egy mozdulattal lesöpörje őket az asztalról, mintha csak a maga kedvtelésére emelte volna be őket a szövegbe. Értesülünk arról is, hogy Fillory, feltehetőleg, nem az egyetlen meglátogatható és bejárható terület.
A könyv nyelvi eszközkészlete túlzottan nem mozdult el a Varázslók eszköztárától. Azonban a tengernyi intertextus és allúzió szinte óriási neonreklámokkal hirdeti, hogy mivel is szeretne szembehelyezkedni a szöveg. A huszadik század első felében írt, eredetileg gyerekeknek szánt, fősodorbeli szövegekből, úgy mint Beatrix Potter Nyúl Pétere vagy Kenneth Grahame Békavári uraság és barátai című regénye, szárba szökkenő és egyre nagyobb olvasóközönséget magának követelő irodalmi irányzatból a tolkieni fantasy bújt elő. Ennek pedig maga Tolkien szövegei szolgáltak zenitként és hívták életre a fantasy és a gyerekirodalom kettősének egymásra olvasását, valamint az eszképizmussal kapcsolatos elképzeléseket a köztudatba. A gonosz kül- vagy felnőtt világtól való megóvás pedig abban csúcsosodott ki, hogy a kalandokat és az élet értelmének keresését áthelyezték egy fiktív világba, ahová a gyerekolvasó elmehet, meglelheti, bebarangolhatja ezt az alapvetően konzervatív, középosztály által életre hívott teret. Ez megóvja őt a csalódásoktól, a komolyabb traumáktól, mintegy védőburkot von az olvasó látogató köré. Ezzel a máig élő és burjánzó, bár már gyerekirodalmi kötődéseit kevésbé komolyan vevő, mainstream szemszögből láttatott fantasyvel akar leszámolni Grossman. Pontosan ez a vállalás az alapja annak az olvasói megosztottságnak, amely a könyvet övezi, hiszen tolkieni kontextusban elképzelhetetlen az a tény, hogy a főhős fanyalogva nézelődjön egy fantasy világban, hidegen hagyja az új horizont. Az eszképizmus paradigmája többé már nem értelmezhető, bár foggal-körömmel próbálja kiásni magát, Grossman minden egyes megmozdulásánál ott van és helyreteszi egy ásóval.
Lev Grossman A varázslókirály szövege könyebben utat talált hozzám, mint elődje. A Quentin által bejárt út érdekfeszítő és feszültséggel teli olvasmány, amely ragyogóan beharangozta az utolsó kötetet, adott egy valódi, jelentőségteljes küldetésszálat valamint tovább dimenzionálta a szereplőket, kiváltképpen Quentint és Juliát. A következő rész magyar kiadására, A varázsló birodalmára 2016 tavaszáig kell várnia az olvasóknak.
