A harmadik évezred második tizedének felén is túl elgondolkodtató, hogyan is működik az irodalmi kánon. Milyen módon törnek utat maguknak az új szövegek, milyen arányban érvényesül a kiválasztásban, majd ebbe a viszonylag zárt könyvhalmazba való beemelésben az olvasó és a kritikus véleménye? Mennyire kell nóvumnak lennie, hogy akár egyik, akár másik fentebb említett fél pajzsra emelhesse? A varázslók trilógia hosszas megelőző vitákat követően nyerte el ezt a státuszt. A nézeteltérés elsősorban abból adódott, hogy sorozatában az amerikai származású író, Lev Grossman az Y generációként ismert korosztály megváltozott életkörülményeivel és ezzel való küzdelmükkel foglalkozik egy fantasztikus környezetben. Természetesen a coming of age történet és a fantasy találkozása nem teljesen újdonság, elég ha J. K. Rowling Harry Potter sorozatára, Ursula K. Le Guin Szigetvilág könyveire vagy Patrick Rothfuss A királygyilkos krónikája trilógiájára gondolunk. Mégis figyelembe véve azt, ahogyan Grossman a portál fantasy jellegzetességeit hozza össze a már eleve kiábrándult és kiégett fiatalok valóságtapasztalataival, az mindenképpen sejteti, hogy a fantasztikum-realizmus ellentét már korán sem olyan sziklaszilárd, mint az korábban vélelmezett volt, éppen ezért néhány meglátás helyénvalónak tűnhet ezzel kapcsolatban.
A varázslók trilógia világát egyrészt a szétbontott, a fantasy eszköztárából előbányászott majd újrafelhasznált és újraolvasott elemek adják. Grossman elsődlegesen arra a megcsontosodott elképzelésre helyezi a hangsúlyt, mely szerint ebben a műfajban a moralitás a Jó-Rossz tengelyén mozog, nélkülözve a szürkezónát és egyéb átmeneteket. Mérlegre teszi továbbá a kiválasztottság módját, valamint az adott, fiktív világ kötelező újrarendezését is, mint visszatérő és kirobbanthatatlan sarokkövét az ilyen típusú szövegeknek. Előbbi esetén az állandó megkérdőjelezés az, amelynek segítségével felhívja a figyelmet a fantasztikum önkényességére, míg utóbbi esetén azon jelenséget teszi mérlegre, amikor a narratíva általában azzal zárul, hogy a hős(nő) vagy hősök hozza/zák el/vissza az Aranykort, ami után mindenki epekedik. Ezek a fantasy által támasztott elképzelések mégis rendre megbuknak. A szereplők egyfelől nagyon is tisztában vannak azzal, hogy az új hely, ahová kerültek, micsoda és hogyan is működik. Emiatt nem érzik szükségét annak, hogy felfedezzék. Másfelől azonban már meglévő olvasmányélményeikre támaszkodva és azok által irányítva, hősként kezdenek viselkedni, holott az ismerősség érzete és a keserű kiábrándultság homálya nem biztos, hogy ebbe az irányba hatna.
A fejlődésregény felől olvasva, a fiatalok (tizenhét és tizenkilenc évesekről van szó A varázslókban) számára az élet habzsolása, majd hedonizmusba fordulása végül kiüresedik, a problémák szüleik túlélési technikái segítségével való megoldása már zsákutca. A boldogság keresése mint végső cél, magában hordozza annak lehetőségét, hogy a társadalom és az indivídum kapcsolata megváltozik, ugyanakkor maga a kutató személye is jelentős változáson mehet keresztül. Grossman szereplői többségének fejlődése a fiktív világban megy végbe.
Az első regényben, A varázslókban Quentin Coldwater, a kötetek főszereplője egy álomvilágban élő tizenhét éves fiú. Miután megtudja, hogy a mágia valóság, minden vágya, hogy eljusson Christopher Plover Fillory és még azon is túl című ötkötetes regényciklusának világába és kalandokat kereshessen. A nagy találkozás öröme után, azonban mintha a hangulat lejtmenetbe kapcsolna – a főhős értetlenül áll az események előtt, nem tudja összeegyeztetni az e helyről előzetesen kialakult véleményét, vagyis az általa működési elvnek vélteket a vele és a csoportjával történtekkel. Miután a fiatal férfi visszakerül az általa valóságnak tartott térbe, igyekszik visszailleszkedni, elfogadni magát és környezetét. Ez viszont egy rossz közösségbe, a varázsmentes életbe való integráció volna, így tehát a kötet logikája szerint nem mehet végbe.
A második kötet, A varázslókirály során a szereplők jószerével érinthetetlenek, kizárólag a küldetések hajszolására törekednek, egyikből cseppennek a másikba, emiatt egy fantasy Don Quijote-t juttathatnak az olvasó eszébe. A főhős nem hajlandó arra, hogy adaptálódjon környezetéhez, hisz ebben az esetben Fillory Quentin rögeszméjének tárgya és színtere, így az ahhoz való alkalmazkodás aligha tekinthető fejlődésnek. Ennek az őrületnek akkor szakad vége, amikor a fiktív világ úgy dönt, semmilyen varázslat nem tudja helyettesíteni a felnövés aktusát, így Quentinnek távoznia kell.
A trilógia utolsó részében, A varázsló birodalmában a főszereplő egy másik karakter segítségével önreflexíven viszonyulhat korábbi önmagához és a továbbra is fennálló problémájához, ahhoz, hogy képtelen felnőni. Azonban a narratíva során egyikük megteremti, másikuk újrateremti helyét a világban és ezáltal elérik a boldogsághoz vezető utat.
A környezethez való adaptálódás inkább Juliáról mondható el. Ő az, aki, mintegy Quentin ellentéteként, megtapasztalja, mennyire más az intézményes kereteken kívüli varázslóképzés. Hiába érkezik ugyanabból a társadalmi csoportból mint a férfi, mégsem nyílik meg számára az egyenes út a mágusiskolába, Varázskapuba. A tanulás és a keresés során a fiatal nő személyisége még a Földön változik meg, voltaképpen felnő. Filloryba már így érkezik meg. Fel- és kihasználja az embereket, tárgyakat és helyzeteket, melyekkel a kutatás közben találkozik, hogy ezek után előnyösebben induljon neki a felnőtté válás kalandjának. Ez azonban nem alattomos számítás a részéről, inkább egy olyan kíváncsiság, ami a korosztály befogadóbb embereire jellemző. Valójában ugyanazzal a vehemens megszállottsággal keresi a boldogságot, mint a fentebb említett férfi, azonban jóval hamarabb eléri azt.
Természetesen az, hogy Grossman mindezt az életszakaszok közötti változást megfejelte azzal, hogy varázslókról van szó, a két műfaj – a fantasy és a fejlődésregény – korlátaira egyszerre hívja fel a figyelmet. Az író a trilógiában bebizonyítja, hogy a coming of age esetében az új generációnak magának kell megtalálnia az utat a boldogsághoz. A fantasztikumnál minél nagyobb újdonsággal rukkol elő valaki és tesz szert előnyre általa a többiekhez képest, úgy jelentkezik mindez valamivel később a narratíva során hátrányként. A Fillory és még azon is túl kötetek főszereplői, a felnőni nem képes/akaró gyerekek (Chatwinék) válaszai a felnőtté válás nehézségeire már az ő, 1940-es évek jelenében sem voltak használhatóak. Hat évtizeddel később, A varázslók-trilógia esetében a Plover-féle világba látogatók felnövése már döntően a fiktív világban megy végbe, az mégsem veti ki magából őket, ahogyan tette azt a Chatwinekkel.
Ez az ellentét problematizálja a fantasy fejlődését és alá is húzza Grossman mondanivalóját. Az 1940-es évekbeli, gyerekirodalomhoz még kötődő fantasy eltaszítja magától a már idősebb testvéreket, míg mindez 2009-re (az első angol megjelenése a trilógia nyitó könyvének) már befogadó térként működik, egy helyként, mely lehetőséget teremt arra, hogy a szereplő biztosítva érezze a fejlődését. Ez egyáltalán nem tudatos a karakterek részéről, ugyanakkor észreveszik magukon, hogy minél több időt töltenek el Filloryban, annál inkább kényelmetlenné válik számukra korábbi szerepkörük, vagyis funkcióját betöltötte és felnőtteket ad vissza a társadalomnak.
Ez a tudatosság azonban eddig még nem figyelhető meg a Syfy által gondozott adaptáción. A sorozat készítői jóval több időt áldoznak a tizenhárom részes első évadból a karakterek közötti piszlicsáré és gyerekes torzsalkodásokra, semmint, hogy előrébb vigyék magát a történetet. Valahol persze dicséretes, hogy ennyire ordítóvá akarják tenni a „honnan jöttem, hová megyek” kérdéskörét, de nem hiszem, hogy csak a feldolgozandó anyag médiumváltása miatt az egyes problémákat úgy kellene sulykolni, hogy azt már az ásvány is megértse.
Bár a könyvek és adaptációjuk közötti ellentét nem oldódhat fel teljesen, a fantasztikum és a realizmus szembenállásában tapasztalható némi enyhülés. Az író tudatosan szegi meg és lépi át a műfaji határokat, hogy az újonnan létrehozott hibrid térben elérhesse célját. A trilógia összetettsége felülvizsgálatra kényszeríti a két műfaj és metszetének kánonját, ezáltal pedig esély nyílhat arra, hogy egy újabb csoport alakuljon ki, amely már magán viseli a Grossman könyve által képviselt jellegzetességeket, így valóban kijelölve a 21. századi fantasy egyik esetleges irányát.
