Kevés műfajt állít olyan éles (és hálás) kihívások elé a technológiai fejlődés, mint a sci-fit, a horrort és a thrillert, illetve különféle arányú keverékeiket. A sci-fi esetében a tudomány és a technológia lényegében maga a téma, míg a thriller és a horror esetében szerepük közvetettebb, ám nem kevésbé meghatározó. Noel Carroll megállapítása szerint a horror vonzereje a rejtvényfejtés intellektuális játékából ered: az információadagolás speciális módja teszi lehetővé a lehetséges magyarázatok megfogalmazását, majd korrigálását, végül pedig a nagy felismerés aha-(vagy inkább sokk-)élményét. A modern környezetben játszódó horror tehát óhatatlanul reflektál arra is, ahogyan a mai világ információbősége befolyásolja ezt a megértési folyamatot. Már nem azért tapogatózunk idegenül az ellenséges univerzumban, mert nem tudjuk, amit tudnunk kellene, hanem épp ellenkezőleg: túl sokat tudunk, de képtelenek vagyunk ellenőrizni, helytálló-e a tudásunk. A Wikipédián ugyan minden fent van, ami csak létezik, de mindig kérdés, hogy elég alapos volt-e az adott szócikk szerkesztője. A térerő hiánya többé már nem mentség arra, ha a főnökünk nem tud elérni – az viszont annál inkább, ha az okostelefon kijelzőjén ismeretlen, arab és thai abc keverékére emlékeztető karakterkészlettel jelennek meg a feliratok.
A 14 főszereplője, Nate Tucker adatrögzítői munkájánál fogva is a lényegében értelmetlen – rendezett/rendezendő, de pusztán bürokratikus funkciójú – információ rabszolgája. E gépies tevékenységhez képest még rendellenesen olcsón bérelt új lakásának furcsaságai is üdítő változatosságot jelentenek. Persze a Kavach-épület, történelmi emlékhely-besorolás ide vagy oda, már "modern" kísértetház, ahol a kissé terjengős felvezetésben megismert és megkedvelt szereplők a titkok kibogozásának is azzal a derűs ésszerűséggel látnak neki, amelyet a regényben lépten-nyomon megidézett Scooby Doo Rejtély Rt.-je is képvisel. Szerencsére Clines egyrészt más filmes idézetekkel is árnyalja a rajzfilmsorozat emlegetését (én sem viseltetek nagyobb rokonszenvvel Scooby és barátai iránt, mint a 14-et az ‘Osztott képernyő’ rovatban véleményező Steve), másrészt pedig jelen esetben a Scooby Doo naiv világképe maga is metafora: azt az alapbeállítottságot szemlélteti, amelyből kiindulva a magukat és a világot popkulturális előképek segítségével értelmezni próbáló átlagemberek (“Diánák”, “Fredek” és “Bozontok”) szembesülnek azokkal a szörnyetegekkel, amelyekről nem lehet lerántani a gumimaszkot.
Az épület furcsaságai e racionálisnak ható felszín értelmében maguk is megragadhatók építészetileg: különös alakú szobák, eltérő vastagságú falak, pince alatti titkos pince. Ezek az elemek persze felidézik az emberben a "rossz geometria" toposzát is, különösen az H. P. Lovecraft hatását jelző ajánlók ismeretében. A kozmikus horror doyenjének műveiben az ismert világ törvényeinek érvénytelenségét gyakran mutatják az euklidészi geometria felfeslései, például az Álmok a boszorkányházban manzárdszobájának nem-derékszögű falsíkjai, amelyek lehetővé teszik az átlépést más dimenziókba. Az előérzet nem is bizonyul alaptalannak, de Clines mégis csavar egyet elvárásainkon. A lovecrafti toposz reflektálatlan átvétele helyett előbb magát a "rossz geometriát" is megfejti, azt a ház funkciójával és speciális közművesítési megoldásaival magyarázza, majd érintőlegesen a toposz atyját is játékba hozza. Mint Nate és barátai kiderítik, a Kavach-épületet Nikola Tesla mellett Lovecraft nagyapja, Whipple Phillips emelte, méghozzá olyan céllal, amely Lovecraft Cthulhu-mítoszát is új összefüggésbe helyezi.
Ez az új perspektíva épp azért olyan mellbevágó, mert Clines az előkészítésénél nem spórol az idővel és a terjedelemmel. A nem evilági iszonyat kétszeresen borzalmas az egzisztenciális problémáikat bumfordi humorral kezelő szereplők hétköznapi életéhez képest (ezért is nem felesleges a tulajdonképpeni akciót megelőző hosszas felvezetés), és talán még ennél is borzalmasabb ahhoz a tudományosan/mérnökileg megalapozott világnézethez viszonyítva, amely Clines viszonylag optimista olvasata szerint is "csak" a világok közti kapu zárva tartásához elegendő. Ahogy a regény rámutat, az intézményesen elfogadott elméletek ma is ugyanolyan buján keverednek a konspirációs teóriákkal és az ezotériával, mint a 19. század végén, Tesla és a fiktív biokémikus, Aleksander Koturovic idejében, ám akárhol is húzódjon a határ tudomány és humbug között, egy bizonyos ponton túl egyik sem nyújt több kapaszkodót, mint amennyit például egy kapcsolási rajz segít egy Zdzisław Beksiński-kép megértésében.
Az iszonyat díszletei bravúros módon úgy rajzolódnak ki, hogy hatásukat – aggályaimmal ellentétben – nem oltják ki sem a helyenként groteszk túlzások, sem a szereplőket a legszélsőségesebb helyzetekben is elkísérő humor. Abból a szempontból azonban Clines nagyon is elrugaszkodik Lovecrafttól, és inkább Scoobyék mellett teszi le a voksát, hogy az ismert világon túli borzalom nem zúzza szét maradandóan a szereplők ép elméjét. Épp ellenkezőleg: a Kavach-épület működtetése és mélyebb megismerése, azaz a határ őrzése a továbbiakban nemcsak belső szükséglet vagy küldetés, hanem legitim munka is lehet. A felmért – sőt triviálisan túlmért – világba befurakodó rejtély így tölti be végképp azt a vágybeteljesítő funkciót, amelyet a kutatás mint a szereplők “közösségi programja” a regény folyamán mindvégig előirányzott, és amellyel az értelmetlen adatok tömegében bukdácsoló, lélekölő munkákban fuldokló, embertársaitól egyre jobban elszigetelődő olvasó is könnyen azonosul.
Összességében tehát Peter Clines merész recept alapján főzött, de az ügyesen kombinált kulturális előképekből, a kozmikus horrort és a thrillert a szitkommal találkoztató stiláris és motivikus megoldásokból és a nem szokványosan, de annál hatásosabban elhelyezett fordulatokból meggyőző eredmény született.
Fumax, Budapest, 2016.
Fordította: Habony Gábor
