A Cyberpunk – Trauma Team a CD Projekt Red által készített videójáték, a Cyberpunk 2077 világában játszódik. A majd száz oldalas kötetet Cullen Bunn írta és Miguel Valderrama illusztrálta, és eredetileg minisorozat formájában jelent meg a Dark Horse Comics kiadásában. A hazai verziót Rusznyák Csaba fordításában a Fumax kiadó szállítja keménykötéses kiadásban.
A játék megjelenése körüli botrány a gamer sajtóból a mainstream médiába is átgyűrűzött, a fejesek ugyanis annak ellenére erőltették a program kiadását, hogy az szemmel láthatóan még nem volt készen, illetve a hosszú évek várakozása annyira feltornázta a rajongói elvárásokat, hogy azoknak lényegében képtelenség lett volna megfelelni. A Cyberpunk 2077-et azóta is foltozgatják, és bár forradalmi lépcsőfok nem lett a videójátékok történetében, bőven került bele olyan mennyiségű és minőségű tartalom, hogy érdemes legyen belevetni magunkat Night City egyszerre mocskos és lélegzetelállító világába.
Most is ebbe az univerzumba tehetünk kirándulást, hiszen a képregény egyik nem titkolt célja, hogy kedvet csináljon a játékhoz, hiszen egy Night City atmoszférájába maximálisan illeszkedő, vérben és morális dilemmákban bővelkedő történetet mesél el.
A kötet címadója, a Trauma Team egy elit kommandós mentőcsapat, melynek tagjai egyszerre kapnak orvosi és harci kiképzést, és feladatuk, hogy ügyfeleiket bármilyen életveszélyes szituációból percek alatt kimenekítsék és életben tartsák, adott esetben kíméletlenül leszámolva az őt fenyegető erőkkel. A Cyberpunk 2077 egyik első küldetésében átélhetjük, ahogy a bevetés helyszínére érkező Trauma Team tagjai gondolkodás nélkül szitává lövik a bandatagokat, akik majdnem hidegre tették a kliensüket. Ez az először lövő, aztán kérdező attitűd azonban az életben maradás kulcsa lehet a városban, ahogy azt a képregényben is számtalan helyen láthatjuk. Főszereplőnk Nadia, akinek csapatát a legutóbbi kiszállásukkor egytől egyig lemészárolták. A sztori in medias res kezdődik, Nadia épp utolsó bevetésének emlékképeit idézi fel egy pszichológiai munkaalkalmassági vizsgálaton, amely azt hivatott eldönteni, hogy egy ekkora pszichés trauma után visszamehet-e a terepre, immár egy másik csapat kötelékében. Az első néhány oldalon a visszaemlékezés kiváltója és kerete tehát maga a vizsgálat látható, ami képileg erősen emlékeztet a Blade Runner Voight-Kampff empátiatesztjére, amely az androidok és emberek megkülönböztetésére szolgál, és bizonyos kérdések által kiváltott fiziológiai reakciókat vizsgál: szemmozgás, pupillatágulás, pulzus.
Nadia, annak ellenére, hogy a fejében folyamatosan egykori társai haláltusájának filmje pörög, ragaszkodik ahhoz, hogy készen áll a visszatérésre, és végül a pszichológust is meggyőzi erről. Megtudjuk, hogy azért lépett erre a pályára, mert segíteni szeretne az ügyfeleken. Ez a kiindulópont fontos, mert a történet során épp Nadia idealizmusának összeomlását, és saját magával, az eredeti elveivel való többszörös meghasonlását követhetjük nyomon az új küldetésének teljesítése közben. Az is kiderül már az elején, hogy a Trauma Team tagjai nincsenek túlfizetve, hiába kockáztatják nap mint nap a cég érdekében az életüket, de ez a világ már csak így működik: üdv a korpokrata kapitalizmusban!
A vizsgálat végeztével rögtön bele is csapunk az akcióba, Nadia ugyanis új csapatával Night City rossz hírű gengszternegyedébe, Pacificába kap riasztást – igen, érezhetjük az iróniát. Itt aztán belemerülünk a város szennyébe, a csapatot lepukkant környezet fogadja: összefirkált falak, hajléktalanok, drogosok, és hamarosan felbukkannak a padlón a baljós vérfoltok is, aztán elkezdődik a golyózápor és az adrenalindús akció, amely a képregény felszíni rétegéül szolgál. Ezen keresztül, illetve mögötte sejlenek föl – olykor szó szerint tükörcserepekként – Nadia múltjának darabkái. A nő az ismételt harci szituációban többször is lefagy, mert előző bevetésének kéretlen képei tolakodnak az elméjébe valahányszor egy-egy társa megsebesül, és ezzel akadályozza az egész egysége hatékonyságát. Ráadásul a platinakártyás ügyfélről, akinek a kimentésére jöttek, kiderül, hogy éppen ő mészárolta le Nadia előző csapatát, köztük a szerelmét is, akivel nem sikerült megnyugtatóan rendezniük a kapcsolatukat: a férfi szerint a harctéren előállhat, hogy egymás és az ügyfél élete között kell választaniuk. Nadia szerint nem kérdés, a férfit mentené, de a másik álláspontja már nem volt ennyire egyértelmű, őt sikeresen megmérgezte a lélektelen munkalégkör, ahol a pénzügyi statisztikákon kívül más nem számít.
Az új ügyfél miatti sokkhatást a nőnek pillanatok alatt kellene feldolgoznia, ami természetesen lehetetlen. A nő mostani csapatához, illetve a munkaszabályzathoz való lojalitása és a saját belső iránytűjének sugallata szöges ellentétben áll egymással, és közben halálos veszély leselkedik rájuk minden sarkon. Már a pillanatnyi késlekedés is egy csapattárs halálát okozhatja, akik hullani is kezdenek, és Nadia őket is mindenáron meg akarja menteni, de nem sikerül: el kell engednie, sőt, többször is fel kell áldoznia őket az ügyfél túlélése érdekében. Hab a tortán, hogy hivatalosan az ottani rászorulóknak, betegeknek sem segíthetnének, hiszen ők nem a klienseik. Nadia természetesen megszegi ezt a szabályt a szívére hallgatva.
A karakterek nem fekete-fehérek: egy ponton éppen a kimenekítendő mészáros pszichopata veti oda a csapatnak, hogy adjanak a beteg kislánynak egy esélyt a gyógyulásra, máskor pedig Nadia egy csapattársát azért öli meg, mert az a nőre irányuló dühöngésével hátráltatja a haladásukat, sőt, mindezzel állítása szerint a lánynak segít: mivel megint ő maradt az utolsó láncszem, biztosan előléptetik, és miután minden társa halott, senki sem kritizálhatja majd az itteni szereplését.
A cselekményt és a helyszínt illetően a készítők a The Raid című filmből és a Dredd bíró filmváltozatából meríthettek, mivel mindkettőben egy lepukkant bérház különböző emeletein kell átküzdeniük magukat a szereplőknek.
A kötet igényes, jó kézbe venni, kifejezetten színes, a kék és a vörös árnyalatok dominálnak benne. Miután kinyitjuk, az agresszív neonfények bekúsznak a bőrünk alá. Az ábrázolás sikeresen felidézi az általános cyberpunk-életérzést. Az utazás során a szereplőkkel együtt érezhetjük a vér, a lőpor és az olcsó kínai étel szagát, miközben megmerítkezünk a hivalkodó felhőkarcolók közé szorult nyomor legsötétebb bugyraiban.
Az erőszakos eseményekre való visszaemlékezések vörösben fürdenek, mintha a kezünkben tartott oldalak is vérben áznának. A visszaemlékezések során felbukkanó emlékszilánkok gyakran vizuálisan is szilánkos panelek formájában jelennek meg. Amikor Nadia halott társaira emlékezik, sokszor láthatunk közeli képeket a sisakjáról, amelyek, egyformaságukkal, szemnyílás nélküli, robotfejet idéző formájukkal elszemélytelenítik használójukat.
Néhány logikai baki azért felüti a fejét a cselekményben. Például hogyan állhat szóba egyáltalán egy ekkora cég egy olyan emberrel, aki már korábban egy teljes osztagukat lemészárolta, sőt, hogyan tehetik ezek után platina ügyfelükké is? A képregényből nem derül ki, hogy a kiberpszichónak honnan van annyi pénze, hogy platinává minősítsék, illetve, hogy ez az összeg vajon fedezi-e az általa legyilkolt katonák helyére érkező újoncok kiképzési, felszerelési költségét, stb. Elég hiteltelen, hogy egy ilyen volumenű vállalat ilyen esetben nem bont azonnal szerződést, és semmilyen retorziót nem alkalmaz, hanem kezüket-lábukat törve az ügyfél egy füttyentésére azonnal újabb csapatot küldenek – ezúttal éppen annak a megmentésére, aki az embereiket seperc alatt a pokolra küldte.
Mint képregény, a Trauma Team nem lett forradalmi, de nem kell szégyenkeznie sem. Abszolút élvezhető, de a világ ismerete azért erősen dob a hangulatfaktoron, ezért első sorban a videójáték, az asztali szerepjáték rajongóinak vagy a velük ismerkedőknek ajánlom köretként, esetleg felvezetésként az interaktív kalandozásokhoz. A cyberpunk elemek miatt a sci-fi kedvelőinek is érdemes próbát tenni vele.
