„Mondom, nem írom, mert nincs mivel írnom, hisz az írás úgyis tilos. Ám ha ez mese, még ha csak az én fejemben létezik is, nyilván mesélem valakinek. Az ember nem mesél csak úgy magának. Mindig van valaki, aki hallgatja.
Még akkor is, ha nincs senki.
Egy történet olyan, mint egy levél. Kedves Te, ez a megszólítás. Csak így egyszerűen Te, név nélkül. Ha nevet kötnék hozzá, az hozzákötne Téged a való világhoz.” (77.)
A szolgálólány meséje elbeszélője burjánzó, metaforikus, önreflexív, asszociációkban gazdag nyelven mesél olvasójának (hallgatójának?) saját történetéről. Margaret Atwood regénye egy erősen hierarchikus társadalmat mutat be, amelyben a férfiak uralkodnak a nők felett. A nők ebben a világban csak a házimunkát végezhetik el, feleségek lehetnek, vagy egyszerűen szülőgépként kezelik őket.
Atwood regénye mindig két másik történetet juttat eszembe. Az egyik Naomi Aldermantól A hatalom, a másik pedig Moskát Anitától a Horgonyhely. Egyikről sem tudok úgy beszélni, gondolkozni, hogy a másik kettő ne határozná meg. Más hangon, más módon, de ugyanarról szólnak: a nemek helyzetéről, hatalomról, illetve (nyíltabban vagy rejtettebben) a környezethez, természethez való viszonyunkról.
A könyv egészen más élményt nyújt az olvasónak, mint a 2017-ben debütált széria. Nem csak azért, mert a kötet – amelynek második része 2019 végén érkezik magyarul az írónőtől – csak az első évad cselekményének alapanyaga, hanem mert az elbeszélőről is sokkal kevesebbet tudunk meg. Egyáltalán ki az elbeszélő? A neve egyszer sem hangzik el, csak azt tudjuk, mi a neve azoknak a nőknek, akik egy szobában voltak a Vörös Központban a narrátorral. A sorozat dönt ebben az esetben; June lesz a főszereplő eredeti neve. Nem csak a nevéről döntenek, de sokkal árnyaltabb múltat is kap: megtudjuk, hogy mit tanult az egyetemen, mit dolgozott. Ez a mozzanat azért fontos, mert a regény narrációja alapján felmerülhet, hogy milyen képzettsége van, hiszen az erősen metaforikus nyelv, amelyet több eszmefuttatás is átsző, feltételezheti, hogy valamilyen humán végzettséggel bír. Éppen ezért néha szinte hiteltelenné válik az elbeszélő, Fredé burjánzó narrációja – például a szülés, várandósság, megtermékenyülés kapcsán nagyon erősen reflektál a növények, talaj termékenységére, amivel bizonyos kultúrkritikai irányzatokat is megidézhet, például az ökofeminizmust.
Az elbeszélésben a természet állandó metaforája a termékenységnek, de a nyelvi megformáltságot tekintve Fredé neve is legalább ennyire érdekes a történetben. A név remekül jelzi az elbeszélő tárgyiasítását, hiszen sugallja a parancsnokhoz, Fredhez való kirendeltségét. Ez az angolban is megjelenik – Offred –, ami több konnotációval bírhat a magyar fordításnál. A név felidézheti az offered (’valakinek felajánlott, felkínált’) kifejezést, amely utalhat a szolgálólányok helyzetére. Az Offred a vörös színt is felmerülhet, amivel a szolgálólányok ruhájának színére mutathat. A regény világában a színek egyébként is nagyon fontos szerepet töltenek be, hiszen a társadalmi szerepek könnyen felismerhetők általuk – vagyis kasztosítják az embereket.
Atwood remekül érzékelteti azt a változást, amely a nemek közti egyenlőség felbomlásával létrejött az országban. A regény több helyszínre és tárgyra is reflektál a múlt és az elbeszélés jelene szempontjából, ezáltal kiemelve, miként nyertek új funkciót vagy váltak tiltottakká a számunkra hétköznapi dolgok. A Lelki Tekercsek egy intézmény, amely imákat nyomtat a kérvényezőnek – és így az ájtatosság és a kormányhűség jelképe is –, és az elbeszélő emlékei szerint egy fehérnemű bolt helyén áll. Ez remekül tükrözi Gileád viszonyát a szexualitáshoz is, hiszen az csak vallási rituálé keretében elfogadott.
A Gileád előtti időkre való visszaemlékezés, illetve a Vörös Központhoz kötődő múltbeli események bemutatják, hogy egy rendszer hogyan alakít át egy korábbit. Fredé narrációjában láthatóvá válik, hogy ez a változás az egyén életében miként csapódik le. Több aprólékosan szerkesztett monológ tanúskodik róla, viszont az egyik legérzékletesebb jelenet, amikor külföldi turistákkal találkozik, akiket kihívónak tart öltözködésük miatt, holott a gileádi idők előtt teljesen megszokott volt a viseletük. A termékenységi rituálé is elidegenítő, de Atwood az igazi hatást azokkal a részekkel váltja ki, amikor az általunk ismert hétköznapi dolgokat veszi el Gileád lakóitól, és teszi tiltottá – ahogyan például az olvasást, írást, társasjátékot.
A filmsorozattal ellentétben a regény sokkal kevesebb reményt mutat, szigorúbb, szabályozottabb társadalmat mutat be. Az olvasó kevesebb információval is rendelkezik a világot illetően, hiszen a Gyarmatokra nem nyerhet betekintést, csak a Fredé által ismertekről tudhat. Ezzel szűk keretet szab ki, feszültebbé teszi a világot; az olvasót megfosztja a lehetőségtől, hogy többet tudjon, ezért csak azokra a történetekre hagyatkozhat, amik másodkézből érnek Fredéhez. A regény nem ad feloldozást, nem kínál információt Fredé férjéről, és éppen az információ hiánya válhat feszültségforrássá az olvasó számára.
A szolgálólány meséjének utolsó fejezete már nem Fredé narrálása, hanem egy tudományos konferencia előadásának anyagát örökíti meg, amelynek tárgya Fredé számozatlan kazettákon fennmaradt elbeszélése. Ez a fejezet reflektál arra a töredezettségre, amely a regény nagyobb részét áthatja, hiszen a visszaemlékezés a kazetták anyagának rekonstrukciója. Fredé asszociatív, higgadt és kiszámított elbeszélése is magyarázatot kap, hiszen így a Parancsnoknál átéltek is emlékként, egy későbbi, elemző perspektívából származnak. A konferencia próbálja kitölteni a hézagokat – például a szereplők terén –, amelyek a visszaemlékezés során homályosan, rejtetten jelentek meg. Éppen ezért az utolsó fejezet egyfajta összegző, objektívebb nézőpontot képvisel Fredé hangjához képest, az olvasónak külső nézőpontot nyújt. Fredé története megszűnik emberi életként a konferencia számára, pusztán adatforrásként, korlenyomatként jelenik meg, így visszaemlékezésének kezelése is tárgyiasítja őt. Viszont ezzel együtt is több dolog marad homályban, és számomra talán több kérdést vetett fel, mint Fredé története.
Ezekre részben választ ad a Jelenkor 2017-es kiadása, amely egy előszót is tartalmaz a szerzőtől, ami egyszerre beszél Fredé történetéről és világáról, valamint a kötet végén található konferenciáról. Atwood kontextualizálja a regényt a mai recepció és a sorozat fényében is, így egy tartalmas, izgalmas esszét kapnak az olvasók a regényről.
Kétségkívül az előszó és az utolsó fejezet volt számomra a legérdekesebb, hiszen rengeteget hozzáadott Fredé történetéhez, valamint némileg kibillentette és tágította a regény értelmezési lehetőségeit. Úgy gondolom, A szolgálólány meséjének erőssége éppen ebből a szerkezetből és az elbeszélés technikájából származik, hiszen az utóbbival a szerző jól ellensúlyozza a kevés és nem túl izgalmas történést. Az alaposan felépített monológok erőteljes, szuggesztív ereje pedig remekül tematizálja a regény által feszegetett kérdéseket.
