Farkas Balázs: Grafit (Csernobil 30 novellapályázat – 2. helyezett)

Június folyamán közzétesszük az oldalon a Csernobil 30 – Az atomkatasztrófa gyermekei című novellapályázatunkon dobogós helyezést elért szövegeket. Ezek a szövegek szerkesztetlenek, úgy kerülnek elétek, ahogyan azt a zsűri is megkapta. Az ingyenesen letölthető e-kötetbe, mely a legjobb – nagyjából tucatnyi – írásokat tartalmazza majd, már a szerkesztett változatok kerülnek be.

Következzen a második helyezést elért novella.

 

Farkas Balázs: Grafit

 

Harmincöt éves korára Alek már pontosan tudta, mi is az az üresség, arról viszont fogalma sem volt, hogy ezt hogyan is magyarázza el Katinkának.

A nő messziről jött, nem is érthette. Közel egy évtizede költözött beljebb Beregszászról, azelőtt valószínűleg Budapesten élt, bár ezt már nem tudta pontosan kideríteni. Azt viszont biztosra vette, hogy a nő nem bírja felfogni, milyen is igazából az élet a zónában. Vagy egyáltalán ebben az országban.

Alek letette az asztalra a noteszt és a dobozt, cigarettára gyújtott. Egy pakli rózsaszín Vogue-t tudott csak venni, ami miatt egy rövid ideig rettenet hülyén érezte magát. Legalább napok óta először érzett valamit. Sétálgatott a magas könyvespolcok előtt, piszkálgatta a dobozt. Az érzés lassan elmúlt. Csak egy doboz. Csak egy szín. Miért is problémás ez?

Aztán eszébe jutott: régi barátainak emléke ugrott be, akik állandóan telebeszélték a fejét arról, hogy aki ilyen női dolgokkal foglalkozik, az buzi, és a buzikat meg kell verni, meg ilyenek, mondták a sok szarságot, amikkel Alek nem is értett egyet, de valahogy ezek nyomot hagytak benne. Ugyanez a magyarokkal. Semmi más magyarázata nem volt annak, miért idegesíti Katinka, látszólag ok nélkül.

Beidegződések. Lenyomatok.

Az emberből kilépni.

A noteszt nézte az asztalon. Ezek tudják, bassza meg.

A gondolatot nem tudta továbbvinni, mert Katinka visszatért, leült a nagy székébe, maga elé húzta a tárgyakat. Idős, szigorú arcú nő volt, ősz haját szoros copfba kötötte. Még akkor is idegbetegnek tűnt, amikor nem volt az.

– Hát ez kurva kevés – mondta.

Üresség.

Alek vállat vont.

– Elfogytak – mondta. – A múlt héten... tudod mi volt? Levittem két tengerbiológust. De most komolyan. Akik rendesen a tengerrel foglalkoznak. Be kellett vinnem őket az erdőbe. Csalódniuk kellett. Én nem tudom, ezek mit gondolnak.

– És a notesz?

– Hát igen, a grafitosok anyagai. – Alek leült a nővel szemben, elnyomta a cigijét abban a cseppnyi ezüst hamutartóban. – Figyelj, ezek érdekesek, de tényleg.

– Nekem nem kell mondani. Van érdeklődő. Ami azt illeti, be is kell vinned kettőt.

– A zónába? Ahhoz minek kellek én?

– Őket a grafitosok érdeklik. Egy faszi meg egy nő, újságírók. Magyarok. Ha nem bánod. Persze, van más is, aki vihetné őket, de mégis neked szólok inkább, ha ráérsz.

Alek legyintett.

Évek óta hordta Katinkának a csernobili atomkatasztrófa szuvenírjeit a harminc kilométeres zónából, annak nyíltabb és rejtettebb zugaiból, mutáns halakat befőttesüvegben, meg ilyen szarságokat, ez még rendben van, de bevinni embereket? Az mindig stresszes.

Mégis, a stressz... legalább érez majd valamit.

– Jól van, felőlem aztán. Ezek is csalódni fognak majd.

Vonogatta a vállát, nézegetett jobbra-balra. El akart már húzni innen.

– A lényeg, hogy én ne csalódjak – mondta Katinka. – Hozd az árut, amit csak lehet. Még mindig veszik. Főleg a japánok. Fukusima óta megint nagy a pörgés. Nekik aztán bármit.

Az ürességről, gondolta Alek. Vers. Talán szonett.

Megrázta a fejét.

– Katinka. Mondhatok valamit?

– Mondjad.

– Én már nem leszek itt neked sokáig. Úgy érzem... úgy érzem...

A nő összetette a kezét. Figyelt. Igazán figyelt.

Alek nem tudta mire vélni ezt a figyelmet. Túl őszinte volt. Miért? Mi értelme van? Mi értelme van bárminek is? A kurva életbe. Jön a semmi, tonnányi súllyal, fentről, nyomja őt lefelé, egészen bele a földbe, a totális nihil, de ezt nem tudta elmagyarázni. Alek nem tudta elmondani, hogy lassan eltűnik, megszűnik, elszáll a szélben, és a helyén még csak levegő sem marad, csak űr, egy fekete ablak, amin bekukkantanak a kozmosz csillagai.

– Mit érzel? – kérdezte Katinka.

– Há nem tom – mondta Alek.

A nő egy papírfecnit tolt elé.

– Kedden reggel hétkor ezen a címen várnak. Ne késs.

Alek a papírt bámulta, majd elvette. Megnyalta a száját.

– Oké – mondta.

           

* * *

 

A következő napokban folyamatosan ivott.

A szédület valamit jelentett, de mint minden viharnak, ennek is volt szeme, amelyben a csend uralkodott, a semmi, az üresség. És ez folyamatosan ott függött a feje fölött, még ha a világ körülötte pörgött is.

Kedden másnaposan, mosdatlanul, romosan állt meg a terepjáróval a motel előtt. A kézifék nyikorgása volt az első jel, hogy fel kellene ébrednie.

Ránézett az órájára. Nyolc óra negyvenhárom volt.

Már persze ott állt a parkolóban a két forma, a nő meg a faszi a kamerával, elég idegesen figyelték, de Alek nem bírt a szemükbe nézni, mert félt, hogy elhányja magát.

Az nem venné ki túl jól magát.

Fiatalok voltak, magyarok, persze, de mindketten jól beszéltek oroszul. Jól káromkodtak oroszul. Tudták, mi a helyzet. Elmagyarázták, hogy nem azért fizettek Katinkának, hogy egy részeg, pontatlan faszfej furikázza őket.

Valamit motyogott arról, hogy hát a krími háború miatt nem olyan egyszerű a dolog, de nem úgy tűnt, mintha bevették volna. Mindketten látták rajta, hogy teljesen beszámíthatatlan.

Aztán bepakoltak, a kijevi oblaszty felé vették az irányt, de nem beszélgettek, még azok ketten sem szóltak egymáshoz. A nő ott ült mellette a hülye rövid hajával, nézett előre elszántan, mintha valami világmegmentésre készülne. A testes, szakállas figura meg hátraült a kamerájával, és azt simogatta, miközben csak nézte a tájat.

Alek biztos volt benne, hogy ez a pokol.

Később, amikor megálltak egy benzinkútnál, akkor kérdezte meg még egyszer:

– Mi is volt a neve?

– Lilla.

– Mint a lila szín? Tudok ám magyarul. Egy kicsit.

– Nem tud – mondta a nő.

Alek bólintott.

– Értem. A csávó meg Ferenc. Fe-renc, ugye?

Ő éppen vécén volt, szóval nem tudta volna kijavítani, ha hülyeséget mond, a nőt pedig látszólag nem is érdekelte.

– Sokáig megyünk még? – kérdezte Lilla.

Alek a kocsijának támaszkodott. Hunyorgott a napsütéstől.

– Mit tudom én – mondta. – Miért ilyen sürgős? A grafitosok nem mennek sehová. Persze, lehet, hogy kinyírják egymást. Van ilyen.

– Ismeri őket?

– Ja. Ja.

Lilla jegyzetfüzetet meg tollat vett elő a farmerja hátsó zsebéből.

– Elkezdem kikérdezni magát. Ha tényleg tud valamit, addig is beljebb vagyok.

– Ja hát jó, felőlem.

– Miért hívják magukat Grafit-körnek?

Alek lehunyta a szemét. Próbálta kitalálni, hogy a nő tényleg nem tud semmit, vagy csak ki akarja idegelni.

– Hát szóval tudja, a reaktor. Amikor történt a dolog. Mindenhol grafitdarabok voltak, de nem törődtek vele. Pedig ez volt az előjel. Bassza meg. Nem vagyok fizikus. Ha ismeri a sztorit, akkor jobban tudja. A reaktor neutronmodulátora tartalmazott grafitot. Nem tudom, apám jobban vágta a témát. Az gyulladt be végül, az lökte ki a radioaktív szart az atmoszférába. Amiatt van ez az egész.

– Szóval a Grafit-kör...

– Ja igen, van nekik egy grafittömbjük.

A nő megmerevedett, kezében megállt a toll.

– Mármint...

– Igen, egy olyan.

– És ez nem...

– Veszélyes, de. Adok maguknak egy dozimétert, meg a sugárzás miatt amúgy se aggódjon nagyon. Az emberek veszélyesebbek. Erőszakosak. Nem szeretik az idegeneket. Meg hát maga nő, jobb ha felkészül, hogy mondanak majd dolgokat. Hogy meg akarják baszni. Mármint elnézést, de hát ez van.

Lilla most először nézett egyenesen Alek szemébe.

– Akkor mást kérdezek – mondta. – Magának van... van fegyvere?

Alek a szemét dörgölte.

– Nem lesz baj – mondta. – Ha kerüljük a falvakat. A Grafit-kör tagjai ártalmatlanok. Tényleg hisznek abban, amit vallanak. Művészek, meglátja majd.

Ezután még beszélgettek arról, hogy milyen típusú művészek is tagjai a körnek, de Alek egyre inkább érezte, hogy személy szerint nem is vesz részt ebben a beszélgetésben, hogy lassan kihátrál belőle, mármint nem testileg, hanem amúgy. Tudta, hogy ott áll, mozog a szája, de ő igazából egyáltalán nem volt már sehol.

 

* * *

 

Ropogtak az ágak a lábuk alatt. Állatok neszeztek a fák között.

Elhagytak egy táblát, amin áthúzták a Cамосели szót. Egy koponyát rajzoltak mellé filctollal.

Ferenc nagyjából tízméterenként megállt, pásztázott a kamerájával.

– Elképesztő – mondogatta.

– Ja – mondta Alek. – Apámmal sokszor jártunk itt. Amikor gyerek voltam. Nagyon odavolt ezért a helyért. Azt mondta mindig, hogy ez nagyon fontos. Hogy Csernobil a legfontosabb dolog, ami valaha ezzel az országgal történt. Nem is tudom, mire gondolt. A tragédiára vagy a lehetőségekre.

– Lehetőségekre? – kérdezte Lilla.

Alek zsebre tette a kezét, úgy sétált. Lefelé nézett. Bámulta az avart.

– Hát amit most én csinálok, azt csinálta ő korábban. Mármint egy ideig cigit csempésztünk, pedig nem volt egy ilyen alvilági típus, volt doktorija is, meg ilyenek, csak kibaszták az egyetemről. De igazából ő mutatott be Katinkának, meg minden.

– Miért mondja el ezt most?

Alek megtorpant. Fülelt.

– Nem is tudom. Árnyalom a karakteremet.

– Mi?

– A Grafit-körben tanították. Sok az író, valami ilyesmiről beszéltek. Hogy ha valakit igazán meg akarsz ismerni, akkor mutasd meg a gyerekkorát.

– Ki mondta, hogy meg akarjuk ismerni?

– Ja.

Alek mostanában egyre többször gondolt az apjára. Anyját sosem ismerte, nem tudta a sztorit. De apját igen, azt a sztorit tudta. Az apja meghalt rákban. Hiszen Csernobil fontos volt.

Viszont ő maga... semmi. Alek egészséges volt. Zavarta volna ez? Mert hát ha valami ennyire fontos, és ennyire nincs hatása, akkor igazából... a semmi munkálkodik. A dolgok értelmüket vesztik. A Grafit-kör meg pont értelmet keresett az értelmetlenségben. Azt mondták, az ember az semmi. Az ember összetörik. Ki kell lépni az emberből.

Valami ilyesmit.

Ahogy közeledtek, Alek rájött, hogy ő is várja ezt a találkozást. Otthon érezte magát legutóbb is. Ahogy leültek a tűz köré, ahogy azok a fura figurák saját írásokat olvastak fel, táncokat mutattak be, ő meg jegyzetelte őket a noteszbe, mert hát ezek arra nem veszik a fáradságot, hogy megtartsák a papírt, vagy kiadassák, vagy blogot nyissanak, vagy mi. De hát ez jó irodalom. Jó anyag, el lehet nyomni nyugaton, Katinka ismerte a piacot.

És mégis, nem ezért jegyzetelt. Alek figyelt. Ahogy legutóbb Katinka figyelt őrá. Őszintén. Ritka dolog. A semminek, ennek a terhes ürességnek itt nem volt többé hatalma. A grafit számított, az emberek vállalták, hogy kiteszik magukat a sugárzásnak, és ihletet, erőt merítenek belőle. Ez azért mégiscsak valami, éppen az üresség ellentéte. A halál árán is.

– Ne haragudjon – mondta Lilla később.

– Hm?

– Bocsánat, ha megbántottam. Igazából érdekel a története. Csak tudja. Az első benyomás alapján nem volt túl szimpatikus.

Alek bólogatott.

– Mindegy, ha még jobban megismer, még kevésbé leszek az. Már nincs messze.

 

* * *

 

A doziméter nem adott aggodalomra való okot.

Nem mentek be teljesen a tábor centrumába: ott volt egy fedett hordóban a grafit, ketten-hárman ülték körbe, mindegyiknek patkányméretű daganat lógott a nyakáról meg a hónaljából. Alek semmi ilyesminek nem akart a közelében lenni.

Leült a tábor peremén, cigizett, noha megmondták neki, hogy ne cigizzen.

A magyarok, mármint Lilla és Ferenc egyenként kikérdeztek mindenkit, aki hajlandó volt beszélni, készítették a felvételt, valószínűleg elég jó munkát végeztek, elég jó pénzért. Akik meg majd megnézik a műsort, sokkal okosabbak lesznek, majd azt mondják, hogy nahát, idekint is van még kultúra, még az atom meg a háború árnyékában is, ezek az ukránok azért nem semmi gyerekek.

Alek észrevette, hogy remeg a keze.

– A kurva életbe – motyogta.

Nem sokkal később leült mellé egy lány. Tizennyolc se lehetett. Nem volt haja. Leborotválta, látszott.

– Emlékszem rád – mondta a lány.

– Igen?

– Te voltál az, akit érdekelt az írás.

– Ja. Ja, gondolkodtam rajta, hogy talán van bennem vers. Amikor elmentem, akkor meg nem volt bennem a vers, de amióta megint itt vagyok, megint bennem van. Tudod, azt mondom, hogy semmi, mármint így kimondom, hogy semmi, aztán az erdő meg válaszol: nesz. És összerakom, és van értelme. Semmi nesz. Semmi, nesz.

A lány felnevetett.

– Hiszen te érted!

És nevetett tovább.

Alek hosszan elvigyorodott, de nem nevetett.

Micsoda hülyeség, te jó ég, gondolta.

Későbbi kipakolta a kaját, amit hozott a hátizsákjában, szétosztott néhány konzervet, hiszen ezek másból sem éltek, mint adományokból, meg amit az erdő ad,  de akkor inkább már egyék a konzervet, legalábbis Alek így érvelt magában.

Aztán ahogy kotorta a megmaradt semmit a hátizsákban, a kezébe került egy kis ceruza. Ezzel szokott megjelölni ezt-azt, már amikor meg kellett jelölnie ezt-azt. Kért Lillától egy papírlapot a kis jegyzetfüzetéből, aztán amikor már esteledett, és jött a tűz, akkor leült mellé.

A papír alá tett egy kis fadarabot, hogy legyen valami támasz, és nekinyomta a papírnak a ceruza hegyét.

Grafit.

Aztán leírta: grafit.

Alá is húzta: grafit.

Fogalma sem volt arról, mi a jó francot csinál itt.

Egy ideig csak nézegette a szót, aztán erőt vett magán, és megírta a versét. Írta, írta, néha áthúzott egy-egy szót, néha átírt, megakadt, de aztán, végül leírta az utolsó betűt is. Pontot is tett a végére. Úgy volt jó.

Leporolta, meglobogtatta maga előtt, a tűz elé tartotta, hogy még jobban kirajzolódjon a szavak kontrasztja.

Csak nézte, olvasgatta újra és újra.

Kibaszott jó vers volt.

 

* * *

 

Amikor legközelebb leadta a dolgait Katinkánál, tudta, hogy a szeme teljesen véreres, látszik rajta a kialvatlanság, és beletörődéssel görnyedt a székben, ujjai között a vékony szál Vogue-gal.

– Hát nem voltak valami elégedettek – mondta Katinka. – Én sem vagyok elégedett.

Alek vállat vont. Nem nézett a nő szemébe.

– Ezek sose elégedettek. Ufókat akarnak, vagy mit tudom én. Ahhoz kicsit mondjuk tovább kéne menni, észak-északkeletre.

– Mi?

– Semmi.

Katinka sóhajtott.

– Nem tudom kifizetni a teljes árat, ne haragudj – mondta.

– Nem haragszom. Igazából el is akartam mondani, már a múltkor is, hogy nekem ennyi volt, én ezt nem csinálom tovább.

– Volt egy ilyen sejtésem. Kár érted.

– Kár. Hagyom az embert, tudod.

Katinka nem tudta.

 

* * *

 

Egy ideig úgy tűnt, megtalálta a boldogságot. Miután visszament a zónába. Eltelt néhány hét, és hagyták cigizni is. Azt mondták, hogy a parázs mégiscsak fontos. Akármit is jelentsen ez.

Volt saját sátra, de ritkán aludt benne.

Átjárt ahhoz a fiatal lányhoz. Sokan átjártak hozzá.

Néha csak ült a többiek között, szeme sarkából figyelte a kis fedett hordót ott a tábor közepén.

A lány el szokta mondani minden nap, hogy a grafit tölti ki az űrt, amit az emberek általában éreznek, és volt is ebben valami. A versek egy ideig jók voltak, de nem kötődött hozzájuk. Elszórta őket, ha végzett. Grafitceruzával írt, maga a gesztus is több értelmet adott a létezésének, mint bármi más, bármikor azelőtt.

Simogatta a fertőzöttek bőrét, a bőr alatti daganatokat. Csak odament az öregekhez, leült melléjük, átkarolta őket, megérintette őket. Azt mondogatta: gyönyörű vagy, gyönyörű vagy, barátom.

Értékelték. Soha senki nem csinált velük ilyesmit. Teljesen el voltak szállva ettől.

A Grafit-körnek végül is ez volt az értelme. Az ember elhagyása. Erőt meríteni abból, ami öl. Legalábbis Alek így gondolta.

Hónapok teltek el. Arra gondolt, ennyi idő alatt teljesen meg fog halni, vagy valami. De egyszer nem érezte magát rosszul. Nem kapott el semmit. Teljesen egészséges maradt.

Valami nyugtalanította ezzel kapcsolatban. A versek egyszer csak elkezdték értelmüket veszíteni. Lázasan keresgélte az erdőben a lapokat, amiket elszórt, elolvasta a régieket, már amit el lehetett még olvasni, és azoknak sem volt értelme.

Szar versek voltak.

Napokig nem találta a helyét. Nem vett részt a szeretkezésekben, a harcokban, a táncokban, a szavalásokban.

 Figyelte a hordót, ami vagy jelentett még valamit, vagy nem.

Grafit.

Egy éjszaka, amikor a tűz már alig égett, amikor a gusztustalan, daganatos öregek is aludtak már, Alek odalépett a hordóhoz. Lehunyta a szemét, érezte a szél irányváltásait, valami furcsa vibrálást a levegőben. Melegedett, talán elhúzódott a nyár.

Amikor kinyitotta a szemét, a dolgok továbbra sem változtak. Megragadta a hordót, magához ölelte, úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Apjára gondolt, hosszan, aki tanulmányok tucatjait írta meg Csernobilról, amíg még figyeltek rá. De utána is, újra és újra eljött ide valami céllal, értelemmel, és amikor azokat a célokat és értelmeket taperolta, bele is halt. Egyszerűen belehalt. Alek pedig itt maradt, és élt.

Feltépte a hordó fedelét, hogy biztosra menjen. Hogy tudja. És hát nem csalódott.

A hordó tök üres volt.