Ez a kötet egy átverés: megtéveszt a borítója és a címe. Kettős érzéseket vált ki: egyszerre kidolgozott és hiányos, felemel, majd csalódást okoz, hogy aztán ismét szárnyaljon. Mintha hullámvasúton ülnénk. De ne rohanjunk ennyire előre.
Hegedűs Orsolya monográfiája, A mágia szövedéke a Parazita könyvek sorozatban jelent meg, amely populáris irodalommal és kultúrával foglalkozó kiadványegyüttes. A sorozat célja, hogy periférikus műfajokat és tematikákat térképezzen fel esztétikai, történeti és médiumközi szempontok szerint. Már jelent meg kötet sci-firől, cyberpunkról, krimiről, Philip K. Dickről, valamint vámpírizmusról is; Hegedűs fantasy-irodalomról szóló 2012-es kötete a nyolcadik kiadványuk.
Ránézésre egyszerű koncepcióval dolgozik a borító: a mágia gyakran asszociálódik fényjelenséggel, amely a képen is megjelenik. Közelebbről megnézve a grafikát talán egy sci-fi kötet képzetét kelti a fémes vezetékháló miatt, hiszen a fantasyvel kapcsolatban inkább egy high-tech, tudományos világot elvető (feudális) univerzum koncepciója él a fejekben. Ebből kifolyólag nem találom szerencsésnek a választást, hiszen nem az archetipikus képzetekre épít, amely fontos lenne az elemzett művek fényében is. Ha a címmel együtt értelmezzük a borítót, akkor a korábban említett fény-mágia asszociáció és a szövedék, hálószerűség valamennyire mégiscsak visszatükröződik az olvasó felé.
A főcím, A mágia szövedéke egy fantasy regényt idéz meg, viszont az alcím jelzi a kötet valódi tartalmát: Bevezetés a magyar fantasy olvasásába I. (igen, jól látjuk, az első rész, amire később még visszatérek). Hegedűs a hazai fantasy-irodalomból mazsolázva mutatja be a műfaj négy alzsánerét. Ha csak a tartalomjegyzékre tekintünk, már akkor rendkívül izgalmasnak látszik a módszer, hiszen az általános zsánerleírás után világirodalmi példák teszik szemléletesebbé az elméleti keretet, majd hazai vizekre evez a szerző, és általuk igyekszik artikulálni a műfaji sajátosságokat. Az elméleti keret rendkívül széles skálán mozog remek szakirodalom használatával, amelyeket Hegedűs egyszerűen, világosan tár az olvasók elé. A világirodalmi példák megvilágítják a teoretikus részt, de a lényegnél, a kötet tétjénél szétcsúszik. A magyar művek nincsenek kellőképpen párhuzamba állítva az elméleti résszel, többször is olyan érzést keltenek, mintha regénykivontatokat olvasnánk. Holott rengeteg remek interpretációs útvonalat nyit meg a szerző, de mintha félne végigmenni rajtuk. Kétségkívül szükség van a cselekmény ismertetésére, de talán nem ilyen mértékű reflektálatlansággal egybekötve. Bizonyos motívumok asszociációkat váltanak ki a szerzőből (és természetesen az olvasóból is, ha egy gyűrű kiemelt motivikus jelentőségéről olvas), de Hegedűs nem mindig teszi kellően motiválttá a kapcsolatukat, amelyet a betöltött szerepek részletes(ebb) összehasonlításával könnyedén pótolhatna.
A szerző négy alzsánerrel foglalkozik: hard, high, dark és alternatív történelmi fantasy. A hard fantasy műfaji sajátosságait Robert E. Howard munkásságán, valamint John Caldwell A Káosz Szava regényén keresztül világítja meg. Hegedűs nagy alapossággal és gazdag nemzetközi szakirodalommal vázolja fel a szubzsáner történetét és elméletét, amelyhez Howard remek világirodalmi példaként szolgál. A művek elemzése során Hegedűs sorra rámutat a hard fantasy sajátos jegyeire, világosan kifejtve azokat. Sajnos a Caldwell fejezetek esetén a teoretikus rész kevésbé épül be, túlnyomó részben regénykivonatot kapunk, holott érdekes gondolatcsírákat fedezhetünk fel (ilyen például a Teológiai fikció fejezet, amelyet érdemes lenne bővíteni és még jobban kidolgozni). A high fantasy esetén is hasonló a helyzet: egy erős elméleti rész után egy jól kidolgozott világirodalmi bemutatás következik. Magyar vonatkozásában pedig a M.A.G.U.S.-világában játszódó egyik Wayne Chapman regényt ismerteti, de csak kisebb mértékben kapcsolja össze az alzsáner jellemzőivel.
A dark fantasyről szóló fejezet hasonló, három nagy tematikus felosztással dolgozik. A hazai palettáról Raul Renier Mersant-sorozata kerül a középpontba. Hegedűs, akárcsak a korábbiakban, érdekes interpretációs utakat nyit meg, amelyeket talán ennél a műnél kapcsol össze legjelentősebben a posztmodern hagyománnyal, bár az kétségkívül a korábbi szövegek értelmezésében is fontos szerepet játszott.
A könyv legerősebb fejezete az alternatív történelmi fantasy köré épül. Részletes és kimerítő műfajtörténet keretében bemutatja az alternatív történelem működését és néhány kiemelkedő munkáját, majd mindezt átvezeti a fantasy világába és megmutatja, hogy milyen is az alternatív történelmi fantasyregény. Mind teoretikus, mind elemzési szempontból a kötet legkiemelkedőbb részének tartom. Gáspár András Ezüst Félhold Bluesát több szempontból járja körül, itt hozva először és ténylegesen szoros összefüggésbe az elméleti keretben már leírt jellemzők működéseit az elbeszélés motivikus működésével.
Azt hiszem, hogy nem szokás az utószóra kitérni, de mégis annyi izgalmas dologgal kecsegtet, hogy nem tudom megállni. Korábban említettem, hogy az alcímben szerepel, hogy ez a Bevezetés a magyar fantasy olvasásába első része. Hegedűs kijelenti, hogy kötete a magyar fantasy feltérképezésének, kutatásának kezdeti lépésének tekinthető. Több érdekes és elgondolkodtató irányvonalat említ meg, amelyek mentén kutatása folytatható: a ciklusok nyitottsága, a történelmi fantasy, az urban fantasy, a mese fantasy, a fantasy az újraírás területeként, a science fantasy, valamint a fantasy paródiák.
Összességében egy jól használható, logikusan felépített kötetről beszélünk, amelyet érdemes fogatni, ha valakit érdekel a téma. Persze akadnak kisebb-nagyobb hiányosságok, de az olvasók, kutatók előtt nyitva az út, hogy betömjék ezeket a lyukakat. Az utószóban megfogalmazott következő fokok után pedig ki ne várná a folytatást?
