Robert Anthony Salvatore igen régóta az egyik legnagyobb szerepjátékos franchise, az alfa és omega, azaz a Dungeons & Dragons, a Wizard of the Coast brand zászlóshajójának talán legfontosabb írója. A számtalan, D&D rendszerre épülő világ közül fő otthona a Forgotten Realms, az Elfeledett Birodalmak földje, ahová sikerült egy halhatatlan, ám napjainkra kissé túlhajtottá vált és változtathatatlannak tetsző hőst alkotnia: Drizzt Do’Urdent. Véget nem érő kalandjai a Jeges Szelek Völgye-trilógiával (Icewind Dale) kezdődtek, ám az igazi áttörést az eredettörténet, a Sötételf-trilógia és annak első kötete, az Otthon hozta el számára.
Az előbb említett sorozat esetén még nem volt teljesen világos a központi hős kiléte, s ha valamelyest egyértelműbb választ keresünk, inkább Wulfgart, az ifjú barbárt említenénk ehelyütt, egyfajta újragondolt és FR-be vetett poszt-Conanként, semmint a sötételf kószát. Ám a fáma szerint akkora népszerűségnek örvendett a karakter, hogy kiadói felkérésre Drizzt került a középpontba a továbbiakban, s csak a történetek kronológiájának és az azóta gyakorlatilag átláthatatlanná duzzadt Drizzt-sagának köszönhető, hogy a duplaszablyás igazságosztó felől olvassuk már Salvatore első trilógiáját is.
A Drizzt-történetek nem igazán állnak ellent a kategorizálásnak, sőt, egyértelműen a heroic fantasy-hez sorolhatók. Az Otthon pedig már igazi fantasy klasszikusnak mondható, nem csak angolszász nyelvterületen, hanem hazánkban is. Első kiadását még a megboldogult Valhalla Páholy jelentette meg 1994-ben, majd a Szukits adta ki újra 1999-ben, jelenleg is kapható formátumát pedig 2004-ben nyerte el a Delta Vision Kiadónak köszönhetően, akik az egész sorozatnak egységes arculatot varázsoltak egy darabig, Todd Lockwood grafikáival a borítókon.
A kiadói felkérés, melyet már érintettem, amennyire illúziórombolónak tűnik első látásra, annyira következik a teljesen professzionális amerikai piacból, annak teljesen bevett és jól működő gyakorlataként, s egyébként Salvatore munkásságát is végigkíséri: a D&D és polipcsápokként hozzákapcsolódó világai előszeretettel illusztrálnak egészen apró fejlesztéseket vagy szó szerint világrengető változásokat regényformában is. Gondolok itt mikroszinten például egy-egy új szörnyeteg ellenfélként való felléptetésére, illetve nem volt ez másként például a Faerűnt alapjaiban megrázó, The Sundering-nek nevezett változáskor sem, melyet Salvatore regényei is felvezettek és tematizáltak, s gyakorlatilag gyökeres hatalmi átrendeződéssel járt, ami az univerzum politikai, transzcendens és egyéb erőviszonyait illeti.
Az első könyv feladata tehát ily módon egy hős eredettörténetének, motivációinak felvázolása, és Mélysötét, a felszín alatti világ, azon belül pedig a rendkívül karakteres és izgalmas sötételfek társadalmának és egyik legfontosabb városának, Menzoberranzannak életre keltése volt.
A matriarchális teokrácia, amely Lolth, a démoni istennő bűvkörében tengeti kaotikus és fénytelen napjait, egy alternatív elgondolásban borzongatóan jó dark fantasy matéria lehetett volna (ha a sword and sorceryt valamelyest ide vesszük, akkor az is), ám a világ és a brand logikájából és felépítéséből következően nem lett, nem lehetett teljes mélységig az. Az ábrázolásmód mindenesetre nem csak újszerűségénél fogva plasztikus: a Mélysötét koromfekete járataiból egyszer csak kibukkanó hatalmas barlang képe, melyben a tündefényekkel megvilágított város terpeszkedik, sok fantasy-olvasó egyik alapélménye lehet.
Itt találkozunk a maga valójában talán legkimunkáltabban Salvatore bevett narrációs technikájával is, mely nem egyedi, mégis egyfajta védjeggyé vált, gondolok itt a karakterek nézőpontjainak váltakoztatására (Dinin, Zaknafein, Vierna, Masoj, az Arctalan és sokak szemszöge is feltárul), valamint sok fejezet cliffhanger-es elvágására. A mozgatott alakok ugyanakkor sok esetben ténylegesen olyanok, mintha egy játékos alkotta volna meg őket a maga számára, számszerűsíthető tulajdonságokkal és képességlistával, bár a motivációk felől nem maradnak kétségeink. A felmerülő, harcokban általában tömegével hulló, legkülönfélébb szörnyetegek pedig tényleg azért vannak, hogy előbb vagy utóbb hullahegyekbe rendeződjenek.
Ám mindezek mellett Salvatore igazi védjegye a harcjelenetek leírása. Drizzt kiképzésének napjai, a kétkezes harcmodor a két szablyával, apjával, a fegyvermesterrel történő gyakorlásai majd valódi ütközete, mind-mind szinte túlzónak tűnő aprólékossággal ábrázolódnak, a vágások, súlypont-áthelyezések, védések, egyes kardforgató fogások mégis úgy elevenednek meg, ahogyan kevés más fantasy-ben. Ez a különösen a főhős harcait szinte hiperrealisztikusan (mely itt egy kellemes ellentmondás) leíró technika végigköveti Salvatore könyveit, és vontatottságukban is élvezetesek tudnak lenni, még ha olykor idegesítőek és túlírtak is, főleg a széria későbbi részeiben.
Drizzt, az ikonikus, ifjú sötételf harcos alakja természetesen nem problémátlan. Merőben mesei az az általunk végigkísért folyamat, ahogy ebben a velejéig romlottnak ábrázolt, gusztustalan, mindenféle szeretetet nélkülöző közegben kibomlik az eredendően jó sötételf gyermek elméje és világlátása, melyre nagy hatással van apja és tanítómestere, Zaknafein (aki ekkor még jóval izgalmasabb karakter, nem is él sokáig), de természetesen a pszichológiai és fejlődéslélektani hitelesség számonkérése legalább ennyire megmosolyogtató volna.
Önreflektíven ebből kifolyólag igazán csak apa és fia tudnak gondolkodni, rendkívül sok az ilyen belső monológ, önmarcangolás-leírás, s a cselekmény bonyolódása, a sötételfek világának megismerése, majd a tőle való eltávolodás mind emlékezetes élményt nyújtanak – a sokszor bombasztikus és a heroic fantasy eszköztárából bőven merítő jelenetekkel együtt.
Ami a legújabb kiadás(ok) fényében semmiképpen nem vált előnyére a könyveknek (a sorozat további köteteire is utalva), az az egyes nagyobb egységek bevezetéséül szolgáló, Drizzt jegyezte fiktív szövegek, melyben retrospektív nézőpontból osztja meg tapasztalati bölcsességeit az életről, természetesen kínosan ügyelve arra, hogy ne spoilerezzen, egy lépéssel hátrébbról talán, mint a mindig ütlegelt Coelho.
Időről-időre felmerül a könyv, netalán a trilógia megfilmesítésének lehetősége is, melyet sokkal jobban szorgalmaznak a fantasybiblia Gyűrűk Ura és az új Gyűrűk Ura, a Trónok harca híveihez képest elenyésző számú rajongók, mintsem ténylegesen konkrét előrelépések történnének az ügyben. Félő (vagy talán inkább szerencse) hogy hollywood-i szuperprodukció vagy BBC-sorozat sosem lesz Drizzt-történeteiből, mindenesetre, ha megengedhető egy feljebb már leírt, merőben szubjektív kinyilatkoztatás: fantasy alapműnek mindenképpen megmarad.
