Valerio Evangelisti a fantasztikus irodalmat művelő szerzők legötletesebbjei közé tartozik. Az Égj, Inkvizítor! már a harmadik kötet, melyben bizonyítja ennek az állításnak az igazságát. Az Eymerich-sorozat harmadik részének felépítése az előzőekhez hasonló és a köteteken átívelő nagyobb narratíva is tovább gazdagodik, miközben egy minden eddiginél őrültebb tetőpontnak lehetünk a tanúi.
Az Égj, Inkvizítor! két szálon futó történet. Az egyik szál Nicolas Eymerich domonkos rendi szerzetes és aragónai inkvizítor küldetését beszéli el 1358-ban, míg a huszadik század második felén átívelő történetfolyam egy őrült tudós kísérletének krónikája. Ennek során egy járványt próbál elszabadítani a Földön, ami – egy genetikai torzulás következtében – kiírtaná csaknem a teljes fekete bőrű lakosságot, míg érintetlenül hagyna mindenki mást. Ahogyan azt már Evangelistitől megszokhattuk, az egymástól mind térben, mind időben nagyon távol játszódó események bonyolult, előre nem kiszámítható módon függnek össze és hatnak egymásra.
A kötet a huszadik századi történetszállal kezdődik, melyben az olvasó megismerkedik Lycurgus Pinks-szel, a fiatal, zseniális és nem mellékesen teljesen őrült biológussal, aki éppen a Ku-Klux-Klán egyik gyűlésén próbál rettenetes tervéhez támogatókat szerezni. A fejezet nyelvi leleménye a leginkább szembeötlő: a szerző egy-két oldalon képes felvázolni a Klán által használt sajátos nyelvet, mely gyakoraltilag azonnal a történet világába szippantja az olvasót.
Pinks annyira fanatikus, hogy a KKK nézetei és eszközei nem elég radikálisak a számára, ezért a történet folyamán egyre befolyásosabb támogatókat próbál szerezni az ügyének, egy ideig még a CIA is buzgón segíti, a legkülönbözőbb politikai összefonódások és érdekek eredményeképp. Láthatjuk, ahogyan a RACHE nevű radikális szervezet egy újabb lépést tesz a hatalom felé, miközben az első kötet jövőben játszódó sci-fi/horror szála is érthetőbbé válik az itt történtek tükrében. Ennek a történetszálnak a végkimenetele Edgar Allan Poe-t idézően egyszerre sötét és költői, amire a szerző az utolsó fejezet címével és a jelenetezéssel is rájátszik.
A középkori történések fókuszában ezúttal is Nicolas Eymerich áll, akinek alakja lenyűgözően összetett és izgalmas. Nehéz helyzetbe hozza azokat az olvasókat, akik a fantasy történetek erkölcsi kétosztatúságához szoktak, mivel az atyát sem egyértelműen gyűlölni, sem egyértelműen szeretni nem lehet. Folyamatosan fejlődő alakja és gazdagon ábrázolt jelleme miatt azonban joggal lehet kedvelt irodalmi alak, még akkor is, ha ez a részletgazdagon megalkotott karakter, mint ember, sokszor taszító a számunkra. (Eymerichről és a sorozat alapötletéről bővebben az első két részről írt kritikában olvashattok – első írás itt, második pedig itt – ezért a részletesebb bemutatástól ezen a helyen eltekintek.)
Eymerich hideg logikájával és lelketlen kíváncsiságával ezúttal is egy eretnek szekta ügyét tárja fel és a rá jellemző embertelen alapossággal azonosítja, majd bünteti meg a felelősöket. Ez a tébolyult jelenet egyébként a kötet sokkolóan kegyetlen tetőpontja. Az inkvizítor és Pinks alakja ezen a ponton érnek össze és válnak egymás tükörképévé. Az őrült vallási fanatikus – aki szerint minden eszköz használata megengedett a cél elérése érdekében – és az eszelős tudós személye közötti különbséget csupán a kettejük kora között feszülő néhány évszázad jelenti. Ezzel együtt Evangelisti kötete nem csupán az inkvizíció – így a középkori egyház – módszereinek és a vallási fanatizmusnak a kritikája, de a modern tudományba vetett embertelen, vak hité is.
Mindkét történetszál olyan monumentális eseményekben végződik, melyeket az adott kor központi karakterei okoznak. Az egyetlen különbséget az a nagyon fontos momentum jelenti, hogy Eymerich végig kézben tartja az eseményeket és minden az elképzelései szerint történik, míg Pinks elveszti uralmát a történések fölött. Ennek egyik oka az, hogy Pinks önmagát egyfajta istennek tekinti és önteltségében hanyaggá válik, míg Eymerich mindig szolgaként gondol magára, akinél mind az egyház földi hierarchiája, mind a spirituális szféra esetében van nagyobb hatalom. Az inkvizítor kötelességtudata és hite következményeként jól ismeri önmagát, tisztában van korlátaival és helyével a világban, ez pedig óriási nyugalmat és magabiztosságot ad neki. Evangelisti érzékenyen ábrázolja ezeket az ellentmondásos módon megítélhető lelki beállítódásokat, és – a remek történet mellett – ez az Égj, Inkvizítor! egyik nagy erénye.
Az Eymerich-sorozatban – ahogyan az három kötet olvasása után is látszik – a szerző az első részből ismerős struktúrát újra és újra képes jelentéssel megtölteni, így az nem válik unalmassá. A mikrotörténetek fordulatosak és nyelvileg is ötletesen megalkotottak. A köteteken átívelő metatörténet részletei csupán lassan válnak világossá, így az kitartóan képes kivívni magának az olvasó figyelmét. A kötetek mérete is belátható léptékű, így mindig feszes, jól átgondolt és követhető cselekményt kapunk. Röviden: a jelenleg futó legjobb fantasy/sci-fi sorozatok egyike a Nicholas Eymerich történetét követő regényfolyam. Várjuk a következő kötetet.
