Csellengő gyereknek lenni két dolgot jelenthet. Vagy meg kell tanulnod azzal a tudattal élni, hogy a mi világunkon kívül más világok is vannak, amelyek közül az egyik a saját, másféle szabályaival és rendjével megnyílt számodra egy ajtón keresztül, vagy el kell felejtened a másik világba tett utazásodat, és a gyermekkori fantáziálgatások számlájára írnod a tapasztalataidat és emlékeidet.
Seanan McGuire Minden szív kaput nyit című regényében néhány kamasz gyerekről olvashatunk, akik az Eleanor West Otthona Csellengő Gyerekek Számára tábla mögött álló kellemes, vidéki, színpompásan tobzódó házban találnak megnyugvást. Eleanor az Egyesült Államok szerte gyűjti össze a diákjait, akik a mi világunkba már nem tudnak beilleszkedni azt követően, hogy egy ideig egy másféle, a személyiségükhöz jobban passzoló világban élhettek.
A gyermekek korábban egyik pillanatról a másikra, nyom nélkül tűntek el az otthonukból, és hetekkel, hónapokkal később egészen más személyként tértek vissza. A hazatérésük után már nem találják a helyüket ebben a világban. Szüleik a visszatért gyermekek emlékeit téveszmének, tapasztalataikat ábrándoknak, az életüket pedig kezelhetetlen betegségnek tartják, és legfőbb vágyuk, hogy a gyermekeiket biztonságban, egészségben tudják.
A legjobb döntés a szülők szerint, ha a gyermeküket egy tisztességben megőszült, de méltóságát megőrzött idős hölgy, Eleonor West gondozására bízzák. Eleonor hibás gyermekekről és félrebicsaklott elmékről mesél a szülőknek az első találkozáskor, akiket és amiket ő képes meggyógyítani. Rögtön a regény első fejezetében egy ilyen beszélgetést követhetünk nyomon, ahol a narrátor elárulja: minden, amit Eleonor elmond, jól begyakorolt hazugság. Eleonor nem klasszikus, szigorú nevelőnő, hanem egy elhivatott, szeretettel teli, néha szétszórt asszonnyá vált felnőtt csellengő, aki minél több hozzá hasonló gyereket meg akar menteni. Az intézet nem klasszikus intézet, hanem megértéssel teli otthon, amely védelmet és tudást kínál a csellengő gyerekeknek, akik tele vannak megválaszolatlan kérdésekkel magukról és az általuk ismert világokról.
A regény elején az intézetbe érkezett Nancyt követi az olvasó, aki számára a Holtak csarnokának nevezett világ nyílt meg, de onnan visszaküldték a valóságunkba, mert valamit még meg kell értenie. A világunkban tabuként kezelt halál a Holtak csarnokában ünnepelt, érzelmek nélküli és szabályozott jelenség, aminek a leírása egyaránt távolságot teremt az olvasó és a könyv, illetve Nancy és a többi szereplő között. Nancy karaktere félelmet kelt, és bizalmatlanságot ébreszt a többi szereplőben, így külső nézőpontot tud felvenni a csoport leírására. Az ő szűrőjén keresztül láthatjuk, hogyan lehet beilleszkedni az intézmény különcökkel teli életébe, ahol viselkedésében mindenki megőrzött a saját világából valamit: a rendetlen szobatársa színekkel veszi körül magát, egy fiú egy combcsonttal sétál, más a tetőtérben keresi a nyugalmát, egy ikerpár tagjai pedig nem képesek megosztani másokkal a tapasztalataikat, ezért erősen összezárnak. A csoportfoglalkozásokon a gyermekek az általuk meglátogatott világról mesélnek, az egyéni elbeszélgetésen a visszatérés, hazatérés esélyeit latolgatják, és próbálnak berendezkedni valahogy a világunkbéli életbe az átélt tapasztalataik ellenére.
A regény két pontján hivatkoznak a szereplők az általunk ismert portálutazó kamasz gyerekek történeteire. Izgalmas felvetése a könyvnek, hogy a fantasy írók egy része a korábbi csellengőkből lesz, akik számára belső kényszer nyilvánosság elé lépni a történetükkel, a regényben megemlített szövegek kapcsán azonban a szereplők kizárják a primer tapasztalatot. Úgy gondolják, a szerzők hallottak egy-egy csellengő gyermekről. Lewis Carroll Alice Csodaországban esetében az a legfontosabb kérdés, hogyan lehet, hogy Alice nem élte át az ő identitáskrízisüket, miért nem kellett alapjaiban felülbírálnia az eddigi világtapasztalatait, a Narnia Krónikái sorozatban található állandó portál pedig kifejezetten ritka a csellengők világában. Az intézet tanulói nehezebb helyzetben vannak, mint az irodalmi alakok, így ezek az olvasmányélmények negatívak számukra, hiszen nem nyújtottak igazi választ a szereplők kérdéseire, noha a témájukban ismerősek.
Az az élmény szervezi csoporttá a különböző világokat látott különböző személyiségű gyerekeket, hogy szűknek érzik a világunkat, amelyben élni kényszerülnek. Mind tele vannak megválaszolatlan, megválaszolhatatlan kérdésekkel, és az otthoniak (szüleik, kortársaik, tanáraik) által okozott hasonló traumákkal. Az ajtók olyan kamaszoknak nyílnak meg, akik a világból való elmenekülés szükségét érzik, és olyan világműködéseket takarnak, amelyek közel állnak a személyiségükhöz.
Ugyanakkor a másik világ sem nyújt számukra megoldást. Kidobták onnan őket valamilyen rendbontónak, deviánsnak tartott viselkedésük, jegyük miatt, így nem oldódik fel a való világbeli különcségük sem. A legérzékenyebb történet Kade-é, aki transzneműként sem az általa meglátogatott világban, sem a szülei házában nem érezheti magát önazonosnak. Az otthon minden lakójának van hasonló története, mégis mind visszavágynak abba a világba, ahol legalább egy ideig megtapasztalhatták a szabadságot. A legerősebb motívuma a regénynek, hogy ezek a gyermekek kiutat keresnek a való világból, így a korábbi sérelmeik ellenére idealizálják azt, ahonnan már kitagadták őket.
Ez az idealizálás kimondva is megjelenik a regényben, amikor Nancy próbálja besorolni a saját világát az oktalanság, logika, romlottság, erény égtájak valamelyikébe, de nem talál hozzá megfelelő kategóriát. Maga a gesztus is erősen kifejezi azt, hogy a regényben nem deviáns gyermekekről van szó, hanem élhető és nem élhető világokról és normákról.
Nagyon színes közösség jön létre, akik valójában nem is tudnak közösségként működni. A diverzitás megjelenése a regényben, egy sorozat első köteteként elsősorban a világépítésre tesz kísérletet, hiszen a szereplők, és az általuk reprezentált világok is sokfélék. A világok hasonlóságait és különbségeit a gyermekek szociális hálóján keresztül is nyomon követhetjük.
A világépítés legjelentősebb nyelvi eszköze az égtájak elnevezése, amelyek a párbeszédekben mutatkoznak meg, különösen akkor, amikor Nancy még nincs beavatva a világok működésébe, így nem érti a többieket, amikor az „oktalanság” vagy a „logika” irányokról beszélnek. Az író ugyanakkor ezen valóban nyelvhasználatban jól bemutatható jelenségeken túl is mindent a szereplőkön keresztül mondat el. A párbeszédek gyakran az élőbeszédtől rendkívül elütő, megformált monológokká alakulnak, amelyek olyan információkat közölnek, amelyeket ők maguk ismernek, de az olvasó és Nancy nem.
A fülszövegben nagy hangsúlyt kapó krimi történet is inkább csak a világépítést szolgálja, semmint valódi izgalmat generálna. Sem szavak, sem gondolatok szintjén nem jelenik meg igazi feszültség. Talán csak Eleonor döntései előtt tűnik fel valamennyire, de ott is elfedi a közösség Nancy felé áradó ellenszenve és vádaskodása, valamint az intézmény bezárásának félelmetes árnyéka, így a nyomozás idején az olvasó feszültség helyett empátiát érez.
A gyilkosság megoldása és a motivációjának a feloldása megerősíti a regény egyetlen nagy üzenetét, különösen mert azt minden szereplő megérti, bár el nem képes fogadni: ezek a gyerekek haza akarnak jutni, és bármit megtennének, hogy ajtó nyíljon a számukra.
Ez az üzenet átsugárzik a köteten, viszont ezen kívül csak kérdéseim maradnak, és a következő kötetek döntenek majd arról, hogy ezek hanyagságból fakadnak, vagy abból a tényből, hogy a sorozat bevezető kötetéről beszélünk. Nem tudjuk meg, mi is különbözteti meg a csellengés elfogadásával élő gyermekek sorsát azoktól, akik később megtagadják, fantáziálgatásnak tartják az emlékeiket, hiszen, ha maga Elenor is hivatkozik rá, hogy talán valamikor az utazását már csak csodás álomként fogja majd fel. Nem kapunk betekintést az intézmény igazi működésébe, pusztán néhány gondolat erejéig látjuk, hogy Eleonor a saját tapasztalatai miatt akar segíteni ezeken a gyerekeken. Nem ismerjük meg az intézmény hétköznapi működését sem: Milyen óráik vannak? Milyen eszközökkel segít az iskola a való világba való beilleszkedést, ha valójában a visszatérésnek kisebb az esélye, mint annak, hogy a villám kétszer csap ugyanoda?
A könyvet felütve egy új világot kapunk, viszont a rövid regény tere az olvasás alatt nem vált otthonossá, és nem is igazán épült fel. Erős gesztus, hogy egy ajtó került a borítóra, amelyik egyszerre párhuzam lehet a ha kinyitsz egy könyvet, kinyílik számodra egy világ közhellyel, mégis, az ajtón keresztül otthonra találó gyerekek portáltörténetével izgalmas tud maradni. A szöveget szorosan olvasva láthatjuk is, hogy ajtók bárhol megjelenhetnek, így a könyv valóban egyfajta varázstárggyá válik az olvasó kezében.
A Minden szív kaput nyit tehát izgalmas univerzumot tár fel az olvasó számára, azonban nem ígér sokat a sorozat további részeire nézve. Rengeteg bátor kérdést mozgat, mégis sok minden nem egyértelmű a világgal kapcsolatban. Meglepő történeteket rejthetnek a diverz szereplők saját világának leírásai, vagy akár az intézményrendszer működése, de nagy lehetőséget látok a mi világunkba érkező csellengő gyerekek követésében is, mégsem vettem azonnal kezembe a magyarul már olvasható második kötetet, mert most még bízhatom benne, hogy a kérdéseimre választ találok majd bennük.