Az Úr Sötét Anyagai-trilógia befejező részében totálissá válik a háború. Ez semmiképpen sem meglepő, figyelembe véve az előző kötetek cselekményeit. Ennek ellenére szerencsére mégsem ez tölti ki a narratívát. A borostyán látcső többszörösen összerakott története egyszerre tud több hangot megütni, hiszen ezúttal is akad izgalmas kaland az alvilágba való alászállással, valamint nagy összetalálkozásoknak is tanúja lehet az olvasó. Pullman egy olyan regénnyel fejezi be Lyra meséjét, amely szinte minden szempontból kolosszális és hegyeket megmozgató, noha úgy gondolom, hagy némi kívánnivalót maga után. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia olvasása során számomra nem az jelenti az elsődleges kérdést, hogy mennyire fog jól működni a szöveg fantasyként, vagy hogy mennyire találja meg közönségét a fiatalabb generáció körében, hanem inkább az foglalkoztat, hogyan fogja a szerző ezt a temérdek műfaji jellegzetességet összeegyeztetni. A kalandregény és a Bildungsroman kettőse által a fiatal felnőttek megcélzása kifejezetten sikeres, ugyanakkor hozzátenném, hogy A borostyán látcső ezen az olvasói rétegen már túlmutat.
A legelső rész recenzióját azzal kezdtem, hogy Lyra mennyire hazudós és szófogadatlan kislány. Próbáltam megkedvelni, azonban akaratossága miatt reménytelennek tűntek szándékaim, bár a harmadik könyvre ezek a tulajdonságok leperegtek róla. Itt már inkább a tapasztalatlansága kerül előtérbe, amit aligha lehet hibának nevezni. Ennek ellenére képes tudatos, felelősségteljes és nem elhamarkodott döntéseket hozni, akármennyire is nehéz feladattal néz szembe. A második kötetben, A titokzatos késben megismert Will Parry hasonló változásokon ment keresztül, mint a másik főhős, noha teljesen más szempontból. Utóbbi karakter egy olyan univerzumból került ki, ahol nincsenek daimónok (az ember lelkének antropomorf változatai), se angyalok, az élet hasonló mederben folyik, mint az olvasóé.
Helyszínek tekintetében a szerző tovább tágítja az eddig megismert univerzumot. A borostyán látcsőben a szereplők szinte már teljesen hozzászoktak a világhoz. Olyan helyekre látogathat el az olvasó, mint például a különös, ormányos, négylábú mulefák által lakott terület vagy az utolsó összecsapás helyszíne, ahol a mennyei köztársaság csapatai és a Fennhatóság zászlaja alá gyűltek mérik össze erejüket. További felfedezéseknek lehetünk szemtanúi azzal, hogy Lyra indíttatására egy fordított orpheuszi alászállásban is részt vehetünk. Ellentétben az eredeti történettel, ahol egy férfi ereszkedik le az alvilágba a szeretett nőért, a kötetben a nő megy kiszabadítani férfi barátját, az első regényben megismert Roger Parslow-t.
Pullman ismét tekintélyes terjedelmet szentel világának filozófiai és teológiai bemutatására. A fiktív világban megjelenő monoteista hitrendszer olvasata azt közvetíti, hogy minden olyan jellegű vizsgálódás, amelynek célja a lét értelmének kutatása és egyúttal kivezetne a Magisztérium által lefektetett dogmából, céltalan és ezáltal felesleges. Számomra zavarónak hatott ez a tökéletesen fekete-fehér ellentétpár. Örültem volna, hogy ha például az előző részben bemutatott Mary Malone által képviselt vonal, vagyis a vallási tételek újraértelmezése és rugalmasabb olvasata nagyobb teret nyert volna. Félreértés ne essék, a narratíva feszessége és olvashatósága miatt világos, hogy a szerző a teljesen összeegyeztethetetlen ellentétpárral dolgozik, mintsem a Malone-féle elképzeléssel.
Különösen azért zavart e gondolatrendszer hanyagolása, mert közben a szerző temérdek más, a megírása óta jóval nagyobb hangsúlyt nyert, kényesebbnek tekinthető témát képes előtérbe helyezni. Foglalkozik a küszöbön álló ökológiai katasztrófával. Lyra világában elolvad az északi-sarki jég, ezzel összefüggésben pedig élőhelyek szűnnek meg, így megindul az elvándorlás a korábban még lakható területekről. Az új haza, vagy legalábbis ideiglenes szállás keresése nehezebben megoldható, mint ahogyan azt elsőre gondolták. Betekintést nyerhetünk a migráció belső működésébe, az elszármazó harci medvék vezetőjén, Iorek Byrnisonon keresztül. Az együtt utazók elégedetlenkedése és zúgolódása, a kilátástalanság, amellyel folyamatosan szembe kell nézniük és a látszólag soha véget nem érő hajléktalanság kérdései egytől-egyig előkerülnek. Ezekre a kérdésekre valójában nem érkezik teljes értékű válasz a szövegben, azonban a témák beemelése mindenképpen örömre adhat okot.
Továbbá nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy Pullman teljes egészében újrameséli a bűnbeesés történetét. Egy embertől teljesen idegen fajt választ elbeszélőjének, így kiveszi azokat az etikai, morális és tanító célzatú dimenziókat és olvasatokat, amelyek teljes egészében lefedik a narratívát. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az ő verziójában hangsúlyos az elmondott szöveg nem szó szerinti értése (a szerző külön figyelmet fordít arra, hogy a mesélő mulefa és a hallgató, az ember nő között létrejöjjön a megértés aktusa), ezt pedig a hasonlat költői eszközével éri el. A teszi-mintha, ez a kifelé kacsintó írói eszköz, bármennyire is sűrített/árnyalt kifejezés, ügyes fricska bármely fundamentalista vallási vélekedésnek. Tehát ezzel az emlékeztetővel mintegy újra megmutatja a Biblia (korábbi) olvasási stratégiáját.
Az általam felsoroltak azonban jószerével csak színesítő részletei, díszletei a Pullman által prezentált történetnek. A fő csapásirány ebben a kötetben is kaland- és akcióorientált. Az eddig nem látott lényekkel, a szitakötőkön lovagló epetőrökkel való találkozás izgalma, a szökés(ek) viszontagságai és a csatározások alatti és közbeni fáradalmak teszik ki a szöveg döntő részét. Az ellenség egy isteni lény, a Fennhatóság és az ő helytartója, Metatron angyal. Utóbbi azért is tarthat érdeklődésre számot, mert ez a hibrid entitás továbbra is megőrizte vonzalmát a földi nők iránt, hiszen korábban ember formában járta világot és Énókhként emlékezik meg róla a Biblia, akit az Isten magához vett, így nem halt meg. Főszereplőink és társaik a lehetetlennek tűnő küldetést mégis megoldják.
Az a filozófiai és teológiai eszmerendszer, amelyet Pullman mozgat és kifejt a regények kontextusában, meglepő mélységet ad mondanivalójának. Mindazonáltal a trilógia botegyszerűnek tetsző lezárása és a végjátékbeli megoldások otrombasága miatt nem tudok maradéktalanul örülni a trilógiának, bár teljességgel világos számomra, hogy miért ért el külföldön ekkora sikert.
