Annak ellenére, hogy lassan több könyv került a kezembe virtuális, mint nyomtatott formában, életem során ez az első alkalom, hogy e-könyvet recenzálok. Nem tudom, hogy érezhet a könyv írója: vajon az új típusú, magyar könyvpiac első fecskéi közé sorolja magát? Vagy szeretné már nyomtatásban látni nevét, és művét, amelyen vért izzadva dolgozott? Legyen rá bármi is a válasz, kétségtelen tény, hogy ennek a fantasztikus könyvnek nyomtatásban is ott volna a helye, természetesen az eredeti e-megjelenés mellett.
Székesfehérvár mellett él egy lány. Eszternek hívják, aki szürke, unalmas hétköznapjait tengeti egy AluTech nevű, hasonlóan szürke és unalmas kkv-nál, ahol felületes csajbarátjával trécselget és ügyet intéz, miközben titkon még mindig fáj, hogy szakított vele egykori pasija, és kínos, hogy egy tesze-tosza irodakukac, valami Zoli csorgatja rá a nyálát, de még arra sem képes, hogy elhívja randizni. Önmarcangolással teli, egyhangú életét csak az dobja fel, hogy munka után amatőr festéssel múlatja az időt – ilyenkor fantáziái, vágyképei megelevenednek, és egy kicsit enyhül a valóság szorítása. Ebbe az irigylésre cseppet sem méltó életvitelbe tör be a galériatulajdonos Botond mert feltűnik neki, hogy Eszter kreativitásában van valami természetfeletti. Nem csoda, hiszen akárcsak Eszternek, Botond ereiben is ott csörgedezik a mágia, az istenektől örökölt ősvérűek adománya, aminek révén kiemelkednek az egyszeri halandók világából, és zavarba ejtő képességek birtokosaként vívják saját játszmáikat.
A szellemvilág lakói, a földöntúli szépségű húri, Nasira, a tűzelementálnak is nevezhető ifrít, Aziz és Botond mestere, a magát csak Bányainak nevező férfi egy Magyarországra került, ősi arab ereklye, egy hamsának nevezett amulett után kutatnak. A történet szerint a varázstárgyat a keresztes háborúk idején hozta magával Châtillon Rajnald, és lányának, Antiókhiai Ágnesnek adományozta, aki III. Bélához ment feleségül, így lett belőle Châtillon Anna királyné. A bizánci császárokkal, vagyis a (Julia Kristevát is megihlető) Komnénosz dinasztiával jó kapcsolatot ápoló házaspárt a tizenkettedik század végén helyezték örök nyugalomra, a hamsával együtt. A szellemvilágot jól ismerők tudják, miféle erő rejtezik az amulettben, különösen, ha egyesítik Eszter páratlan kreativitásával. És akkor megkezdődik a világokon átívelő hajsza a hatalomért, az érzelmekért, a testi szerelemért, az isteni teremtőerőért, a valódi szabadságért.
Sümegi Attila ebből az alaphelyzetből egy szövevényes cselekményű, de mégis világos motivációjú szereplőket felvonultató, buja természetfeletti thrillert alkotott. Jelen idejű narrációja filmes hatást kelt, ahogy a pergő, eseménydús történetvezetés is a misztikus, történelmi kalandfilmek világát idézi. Még a flashbackek idejére sem ül le a könyv, mindig van miért izgulnia az olvasónak. Ez azért is bravúr a maga nemében, mert igazából a szereplők sem jellemük, sem cselekedeteik alapján nem sorolhatóak egyértelműen a jó vagy rossz oldalra, mindegyikükben ott lakozik az a romlandó gyarlóság, ami még a szellemvilág lakóit is emberivé teszi.
A könyv egyik nagy érdeme, hogy érzékletesen ábrázolja azokat a testi változásokat, mi több, átváltozásokat, amiken keresztülmennek a szereplők. A szellemek testet öltenek, az emberek átlépnek a szellemvilágba, ahol más játékszabályok szerint működik a valóság, torzszülött lények kelnek életre, sőt, még egy ház is növényi öntudatra ébred. Ugyanakkor a karakterek lelkivilágát, jellemfejlődését már messzire nem sikerült ennyire könnyen elkapnia az írónak: Botond, a pókermániás tanítvány, akin mindig felülkerekednek az ösztönei, nem sokat tanul Eszter energiáinak felszabadításából, alig lesz valamivel felelősebb jellem. A sokat látott, mogorva, mentorszerepből kitörni nem tudó Bányai rádöbben ugyan, hogy a szellemvilággal kötött paktuma milyen károkat okozott, még sincs elvarrva az ő szála, csak amolyan deus ex machinaként rendet rak Botond után. Aziz, a rab ifrít megtapasztalja a testi örömöket, aztán a szabadságot, majd Bányai szolgájaként manipulálja tovább a mágust, mint akit meg sem érintették a történtek. A halhatatlanság béklyójába vert Nasira kiszámíthatóan megkapja, amit a halhatatlanok meg szoktak kapni egy halandó ember alkotta történetben.
Egyébként Nasira, aki a történet szerint minden érzelmét elveszítette, és csak egy hideg, számító, machiavellista dög maradt belőle, valahogy mégsem kelt olyan érzést, mintha lelketlen, céltudatos entitás volna, akármennyire is próbálja leplezni. Aztán amikor a hamsa mágiája révén visszakapja érzelmeit, mégis Technicolor-színrobbanásként olvassuk a szövegben a kamaszlánggal égő, hirtelen feltörő érzelmeket. Akár hitelesnek is tűnhetne, ha a nyelvi megformáltságában valami újat, valami avantgárdat lépett volna a szerző, de a biztonsági játék miatt megmarad a kevesebb értelmezést igénylő, jól bevált érzelemfestő fordulatoknál, hogy lehetőleg ne veszítsen el egyetlen olvasót se.
Általánosságban is elmondható egyébként a szövegről, hogy nem bíz semmit a véletlenre. Amit el lehet mondani a környezetről vagy a szereplőkről, azt szűretlenül tálalja. Ennek következménye az, amit én magamban hasonlatkényszernek neveztem el. Csak úgy burjánoznak a „mint”-ek, „akár”-ok, „-ként”-ek a szövegben, és ezért olykor tolakodónak tűnnek, szemlátomást beszűkítve az olvasó terét, hogy szabadjára eressze képzeletét. Már egy-egy jól eltalált metafora is beindítaná az asszociációkat, de inkább nem engedi el a kezünket a szerző. Pedig megtehetné, ha bízna bennünk, és bízna önmagában, hogy át tudja adni azt szavaival, amit teremteni kívánt. Megvan benne hozzá a tehetség.
És ha már a nyelvi megformáltságnál tartunk, a szövegen többször érezhető volt, hogy már a torrentgeneráció és a futószalag-szinkronfordítások korszakában íródott a szöveg. Többször bukkant fel olyan, az angolul tévéző-filmező közönség számára ismerős fordulat, mint például a „van benned lehetőség”, a „megpróbálja az ajtót, de zárva van”, a „nincs kedvem játékokat játszani” és más ehhez hasonló kifejezések. Ezekről mind tudjuk, hogy az anglo-amerikai kulturális szövegekből szivárogtak át hozzánk, mégis elgondolkodom ilyenkor, hogy csak a nyelv változik, és ezek mára már teljesen elfogadható frázisok, mert mindenki így ismeri őket, vagy tűzzel-vassal irtandó anglicizmusok, „a macska fel van mászva a fára” mai megfelelői? Én inkább hajlanék az előbbi felé, még ha érzem is, honnan tették meg a nagy utat a magyar elbeszélő nyelvbe ezek a „bevándorlók”. A kulturális átszivárgás részleges sikerei nem csak ezen érhetők tetten, mivel Sümegi sokat merít az amerikai szórakoztató irodalom eszköztárából, de azért a regényben spanyolként bemutatott Carlost Botond, például rendszeresen „chicanó”-zza, ez pedig mexikói származású férfira utalna.
A regény másik nagy érdeme, hogy magyar író magyar néven megjelentetett, magyar olvasóknak szóló, Magyarországon játszódó, magyar tétre menő, magyar történelmi ihletésű, magyar szereplőket (is) megmozgató regényt írt. Jólesik a magyar valóság ismerős környezetében járni, felvállaltan magyar kisvárosban és faluban követni a hajszát. Mégis azt érzem, Székesfehérvár nem elevenedik meg a könyvben, utcái semmiben sem különböznek az átlagos, fejünkben élő városképtől, lehetne akármelyik magyar város. Vajon milyen hatása lehetett például a török hódoltságnak a fehérvári szellemvilágra? Mi történt, amikor Anna sírja átkerült a Mátyás-templomba? Sok-sok történelmi esemény táplálhatta volna még a regény cselekményét, sok felismerhető helyszín fűszerezhette volna a történetet. A Sárszentmihályról mintázott Sárszentiván ugyanúgy csak a Magyar Falu ideáját testesíti meg, mégis kívánnánk, hogy jelenjenek meg azok a jellegzetességek, amitől össze nem téveszthetően itt kell játszódnia ennek a regénynek.
A végére tartogattam a legellentmondásosabb szereplőt, akin áll vagy bukik az egész cselekmény: Esztert. Esztert, a vadmágia birtokosát, akiben annyi erő lakozik, és annyi férfi küzd érte, hogy megkaparinthassa teremtő hatalmát. Ezért a történet olvasásakor sokszort kibújt belőlem a feminista kritikus, mert adja magát, hogy a társadalmi nemek szemüvegén át értelmezzük a könyvet. Mintha az elbeszélés maga is ezt követelné meg. Eszter félénk kisegér, aki a libidóját a festésbe temeti egészen addig, amíg Botond magáévá nem teszi, mire hirtelenjében a nő minden festménye valósággá válik. Eszter drogosként veti rá magát innentől a férfira, aki annyira már nem is leli örömét a szexben, mert látja Eszter szemében a hatalomvágyat, a domináns erők felszínre törését, és érzi, hogy kisiklik a kezei közül Eszter, nem bír el vele, a lány önkéntesen kivonja magát a mentorprogramból.
Eszter innentől kezdve a szörnyűséges, őrült nő archetípusává válik, aki maga is csak szörnyeteget tud teremteni romlott lelkével, a heteroszexuális aktust megcsúfító, ivartalan szaporodással: gyerekeket fest magának. Nagyon árulkodó ráadásul, hogy Eszter szörnyei csápos teremtmények és indás növények, nyúlványaik egyszerre lehetnek testbe behatoló és „vékony szőrökkel körülvett, enyhén nedves nyílás”-okat feltáró kacsok. Eszter is önmaga teremtette szörnyalakká válik, a saját maga festette, önmagára egyáltalán nem hasonlító arcképe alakját ölti fel, és még arra is képes, hogy férfiakat kebelezzen be, olvasszon testébe és elméjébe. Aztán a történet vége felé Bányai is meg akarja zabolázni erejét, és saját hasznot hajtani belőle.
Mintha a szabad nőknek nem kedvezne ez a világ: a történet végére a férfiak szolgálatából szabadult Nasira meghal, Eszter pedig elveszíti erejét, és valamilyen szinten az önmaga teremtette világban élhet ugyan, de inkább büntetésnek érződik ez, mint jutalomnak. Úgy tűnik, a nőket a regény alapvetően a szexusuk miatt helyezi középpontba, amelyért férfiaknak kell megküzdeniük, hogy kordában tartsák a női teremtőerőt, mint a világtörténelem során oly sokszor. Eszter, ha úgy tetszik, akkor válik szörnyalakká maga is, amikor megszűnik felette a férfiak uralma, és saját kezébe veszi kreativitását. Ebben a gesztusban nem nehéz észrevenni, hogy noha egy emancipált női szexualitást kíván bemutatni a szerző, ezt mégis démonizálja. Ezzel hallgatólagosan megerősíti azt a sokakban kialakult képet, hogy az olyan nőszemély, aki felett nincsen férfiúi kontroll, az ellene fordul a világ rendjének, és csak pusztító szörnyként képes tevékenykedni, a benne levő „természetes” anyai szeretet pervertálódik. Kár érte, mert sokkal érdekesebb konfliktusokat is hozhatott volna a szöveg, ha következetesen, több szemszögből is megközelíti a problémát az író, több empátiával Eszter iránt.
Mégis, ha távolabbról, egészében szemlélem a szöveget, nagyon jól szórakoztam rajta, faltam a fordulatokat, vártam, mi fog történni, érdekelt a szereplők sorsa. Még kedvencre is bukkantam közöttük, Aziz ugyanis nagyon a szívemhez nőtt, tüzes természete, gézengúzsága, piromániája feldobta a történetet. Érzésem szerint az író is élvezte, amikor az ő szemszögéből írhatott, annyira örülhetett annak, hogy nem kell igazi drámát vinnie az ő szálába, megmaradhat amolyan csínytevő alaknak, igazi cselekménydinamónak, aki keresztülhúzza mások számításait.
Fent említett gyerekbetegségei ellenére ennek a könyvnek jót tenne, ha papírkiadásban is megjelenne. Nem azért, hogy Azizt legyen mivel táplálni, hanem azért, hogy nyáron, üdítő olvasmányként egy kicsit mi is barangolhassunk a szavak szellemvilágában, akár Székesfehérvártól innen, a Velencei-tó, akár azon túl, a Balaton partján. És azért, hogy Sümegi Attila is jobban higgyen saját írói tehetségében, és új regénnyel jelentkezzen, a vadhajtásokat lenyesve.
