Értelmetlen volna vitatni, hogy Gaiman az egyik legfontosabb élő fantasyszerző. Arról már inkább érdemes beszélgetni, hogy vajon mely formákban mutatkozik a legerősebbnek. Bár az Amerikai istenek fontos szöveg lett, ami még több olvasót szerzett magának a filmsorozat beindulása óta, illetve a Sosehol vagy akár a Csillagpor is olyan regények, melyek kapudrogként szolgálhatnak a gaimani életműbe, én mégis Csarliprinccel vagyok egy véleményen, aki szerint Gaimannek a kisebb formák állnak jól. Mindig is lenyűgözött az Amerikai istenek gazdagsága, ám a szerző novelláskötetei mélyebben megérintettek, és sokkal tovább a fejemben maradtak, mint a hosszabb szövegei.
Az Északi mitológia ebből a szempontból szerencsés határhelyzetben van. Gaiman a kötet során újraírja az északi mítoszok által ránk hagyományozott, nem túl sok történetet, mely egyfajta koherenciát kölcsönöz a szövegeknek. Így értelmezhetőek egy regény fejezeteiként is, ugyanakkor a történetek eléggé lazán kapcsolódnak egymáshoz ahhoz, hogy novelláskötetként olvashassuk őket. Mindez olyan narrációs szabadságot adott a szerzőnek, amely lehetővé tette, hogy újra megcsillogtathassa a kisprózában való kiválóságát.
Ahogyan az az előszóban is olvasható, a szerző tartja magát a mítosz ismert forrásaihoz, ugyanakkor nem lenne nagyszerű író, ha nem tudta volna becsempészni saját hangját és stílusát az átiratokba. Akár az egyes történetek tempóját, akár a dráma adagolását vagy a szereplők felépítését tekintjük, ízig-vérig Gaiman-kötetet tartunk a kezünkben.
Az írások egyik legnagyobb erénye a karakterek – az északi istenek – megformálásában rejlik. Mindegyikük szerepét alakját éppen annyira értelmezi át Gaiman, hogy megmaradjanak az alapvetően ismert jellemvonásaik, mégis a megszokott ábrázolásmódtól kissé eltérő személyiséggé állnak össze. Thor például hatalmas, erős és hős harcos, ahogyan az elvárható, ugyanakkor annyira hiú, hogy elvakítja a saját büszkesége, így könnyedén az orránál fogva vezetheti testvére, Loki. Éles elméjűnek sem nevezhető; nem veszi észre a finomabb sértéseket, végképp süket az iróniára.
Az a fajta fickó, aki akkor van elemében, amikor ütnie kell, de elbizonytalanodik, amikor nálánál okosabb társaságába kerül, bizonytalanságát pedig a jól bevált erőszakkal igyekszik kompenzálni. Ebben a tekintetben olyan, mint egy kidobóember vagy egy sztereotipikus focidrukker. Csak szotyi nélkül. Mindez azonban tökéletesen szervesül Thor karakterében, és amellett, hogy új réteggel gazdagítja a mitológiai alak kulturális ábrázolását, elvékonyítja az istenek és az emberek közötti határt. Az Északi mitológia istenei esendőek, rengeteg emberi tulajdonsággal. Van azonban egy közös vonásuk: mivel gyakorlatilag halhatatlanok, teljesen érzéketlenek a halandók sorsával kapcsolatban. Mindegyikük pszichopata, képtelenek bármilyen helyzetből is tanulni, újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat és semmi nem érdekli őket önmagukon kívül. Emiatt nehéz volna közöttük olyat találni, aki egy hangyányit is szimpatikus volna az olvasónak.
Ez alól egyetlen kivétel van, mégpedig Loki. Akkor érzi jól magát, amikor viszályt szít, megtéveszt másokat, amikor tettei hatására eltűnik a rend és átveszi a helyét a káosz, melyet – a kártyák keverőjeként – egyedül ő képes átlátni. Legalábbis egy ideig, hiszen gyakran fordul elő, hogy akkora zűrt okoz, amelyben ő is elveszti a kontrollt. Szóval ez a bajkeverő, viszályszító figura – aki elhozza a világ végét is – a szimpatikus karakter a történetekben. Ő ugyanis az egyetlen a böfögő, fingó, vedelő és vihogó bandában, akinek vannak céljai – még ha nem is mindig nemesek –, aki nem süllyed bele az isteni lét minden valódi történéstől mentes posványába, hanem többet szeretne a háborúknál és a lakomáknál. Loki unatkozik ebben a közegben. Ezért veszi rá fondorlatosan a többi istent arra, amit valójában nem akarnak megtenni, és ezért ver át mindenkit. Mert unatkozik. Persze ő is ugyanolyan pszichopata, mint a többi isten, mégis kiemelkedik közülük azzal, hogy gondolkodik, és egy érthetőbb, átélhetőbb perspektívából tekint a világra. Ha Loki nem volna, az északi istenek élete unalmasabb lenne, mint a törökszentmiklósi vasútállomás.
Bár az egyes történetek néhány perc alatt elolvashatóak, akad közöttük egy-egy hosszabb, amit az író jó érzékkel több részre bontott, az egyes részek hossza pedig igazodik a rövidebb történetekéhez. Habár az a fajta olvasó vagyok, aki szeret egy-egy történetben, világban hosszabb időre is elmerülni, nagyon értékeltem Gaiman előzékenységét. Ezt a szöveget akár munkába menet, utazás közben, rövidebb időre is elő lehet kapni, és nincs hiányérzetünk, amikor le kell tenni. A szinte kizárólag csak könyvsorozatban gondolkodni tudó és akaró kiadók és szerzők korában igazán jól esik efféle köteteket a kezünkbe fogni.
A kötet külsőre is szemrevaló, ahogyan azt általában az Agave kiadványaitól már megszokhattuk. Az Északi mitológia teljes Gaiman-élményt nyújt, kezelhető formában.