Északi pszichopátia (Neil Gaiman – Északi mitológia)

Jelenlegi hely

Szerző stv On the

Neil Gaiman: Északi mitológiaÉrtelmetlen volna vitatni, hogy Gaiman az egyik legfontosabb élő fantasyszerző. Arról már inkább érdemes beszélgetni, hogy vajon mely formákban mutatkozik a legerősebbnek. Bár az Amerikai istenek fontos szöveg lett, ami még több olvasót szerzett magának a filmsorozat beindulása óta, illetve a Sosehol vagy akár a Csillagpor is olyan regények, melyek kapudrogként szolgálhatnak a gaimani életműbe, én mégis Csarliprinccel vagyok egy véleményen, aki szerint Gaimannek a kisebb formák állnak jól. Mindig is lenyűgözött az Amerikai istenek gazdagsága, ám a szerző novelláskötetei mélyebben megérintettek, és sokkal tovább a fejemben maradtak, mint a hosszabb szövegei.

Az Északi mitológia ebből a szempontból szerencsés határhelyzetben van. Gaiman a kötet során újraírja az északi mítoszok által ránk hagyományozott, nem túl sok történetet, mely egyfajta koherenciát kölcsönöz a szövegeknek. Így értelmezhetőek egy regény fejezeteiként is, ugyanakkor a történetek eléggé lazán kapcsolódnak egymáshoz ahhoz, hogy novelláskötetként olvashassuk őket. Mindez olyan narrációs szabadságot adott a szerzőnek, amely lehetővé tette, hogy újra megcsillogtathassa a kisprózában való kiválóságát.

Ahogyan az az előszóban is olvasható, a szerző tartja magát a mítosz ismert forrásaihoz, ugyanakkor nem lenne nagyszerű író, ha nem tudta volna becsempészni saját hangját és stílusát az átiratokba. Akár az egyes történetek tempóját, akár a dráma adagolását vagy a szereplők felépítését tekintjük, ízig-vérig Gaiman-kötetet tartunk a kezünkben.

Az írások egyik legnagyobb erénye a karakterek – az északi istenek – megformálásában rejlik. Mindegyikük szerepét alakját éppen annyira értelmezi át Gaiman, hogy megmaradjanak az alapvetően ismert jellemvonásaik, mégis a megszokott ábrázolásmódtól kissé eltérő személyiséggé állnak össze. Thor például hatalmas, erős és hős harcos, ahogyan az elvárható, ugyanakkor annyira hiú, hogy elvakítja a saját büszkesége, így könnyedén az orránál fogva vezetheti testvére, Loki. Éles elméjűnek sem nevezhető; nem veszi észre a finomabb sértéseket, végképp süket az iróniára.

Az a fajta fickó, aki akkor van elemében, amikor ütnie kell, de elbizonytalanodik, amikor nálánál okosabb társaságába kerül, bizonytalanságát pedig a jól bevált erőszakkal igyekszik kompenzálni. Ebben a tekintetben olyan, mint egy kidobóember vagy egy sztereotipikus focidrukker. Csak szotyi nélkül. Mindez azonban tökéletesen szervesül Thor karakterében, és amellett, hogy új réteggel gazdagítja a mitológiai alak kulturális ábrázolását, elvékonyítja az istenek és az emberek közötti határt. Az Északi mitológia istenei esendőek, rengeteg emberi tulajdonsággal. Van azonban egy közös vonásuk: mivel gyakorlatilag halhatatlanok, teljesen érzéketlenek a halandók sorsával kapcsolatban. Mindegyikük pszichopata, képtelenek bármilyen helyzetből is tanulni, újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat és semmi nem érdekli őket önmagukon kívül. Emiatt nehéz volna közöttük olyat találni, aki egy hangyányit is szimpatikus volna az olvasónak.Neil Gaiman (kép forrása: Long Center)

Ez alól egyetlen kivétel van, mégpedig Loki. Akkor érzi jól magát, amikor viszályt szít, megtéveszt másokat, amikor tettei hatására eltűnik a rend és átveszi a helyét a káosz, melyet – a kártyák keverőjeként – egyedül ő képes átlátni. Legalábbis egy ideig, hiszen gyakran fordul elő, hogy akkora zűrt okoz, amelyben ő is elveszti a kontrollt. Szóval ez a bajkeverő, viszályszító figura – aki elhozza a világ végét is – a szimpatikus karakter a történetekben. Ő ugyanis az egyetlen a böfögő, fingó, vedelő és vihogó bandában, akinek vannak céljai – még ha nem is mindig nemesek –, aki nem süllyed bele az isteni lét minden valódi történéstől mentes posványába, hanem többet szeretne a háborúknál és a lakomáknál. Loki unatkozik ebben a közegben. Ezért veszi rá fondorlatosan a többi istent arra, amit valójában nem akarnak megtenni, és ezért ver át mindenkit. Mert unatkozik. Persze ő is ugyanolyan pszichopata, mint a többi isten, mégis kiemelkedik közülük azzal, hogy gondolkodik, és egy érthetőbb, átélhetőbb perspektívából tekint a világra. Ha Loki nem volna, az északi istenek élete unalmasabb lenne, mint a törökszentmiklósi vasútállomás.

Bár az egyes történetek néhány perc alatt elolvashatóak, akad közöttük egy-egy hosszabb, amit az író jó érzékkel több részre bontott, az egyes részek hossza pedig igazodik a rövidebb történetekéhez. Habár az a fajta olvasó vagyok, aki szeret egy-egy történetben, világban hosszabb időre is elmerülni, nagyon értékeltem Gaiman előzékenységét. Ezt a szöveget akár munkába menet, utazás közben, rövidebb időre is elő lehet kapni, és nincs hiányérzetünk, amikor le kell tenni. A szinte kizárólag csak könyvsorozatban gondolkodni tudó és akaró kiadók és szerzők korában igazán jól esik efféle köteteket a kezünkbe fogni.

A kötet külsőre is szemrevaló, ahogyan azt általában az Agave kiadványaitól már megszokhattuk. Az Északi mitológia teljes Gaiman-élményt nyújt, kezelhető formában.