Jason Vorhees, Freddie Krueger és Pinhead – a nyolcvanas évek horrorjainak kultikus rosszfiúi. A magam részéről késes barátunk rémálmai voltak a legnyomasztóbbak, de a Hellraiser rosszfiúja volt a legigézőbb. Ez utóbbi talán nem is félelmetes, sokkal inkább egy csábító démon, akire iszonyúan kíváncsi vagy. Clive Barker és kollégái a filmsorozat későbbi részeivel egy egészen korrekt mitológiát dolgoztak ki a cenobitákhoz, amit most a karakter atyja egy újabb elemmel egészített ki.
A vér evangéliumában Barker két saját univerzumát dolgozta egybe: nem csak Pinheadet, hanem nyomozó hősét, Harry D’Amourt is beemelte a történetbe, és egyúttal ki is bővítette korábban alkotott világegyetemét. Részletesen megismerhetünk egy szellemekkel terhes emberi és a mindennapos problémákkal teli pokoli világot – bármilyen hihetetlennek, mégis igaznak tűnik, hogy ha te is a része vagy, akkor az Alvilág is csak egy nyomasztóan kopár hely, de egyúttal mégiscsak az otthonod. Ugyan nem ez a központi elem, mégis leginkább ez a gondolat és a csodásan érzékletes leírások azok, amelyek kiemelik a regényt a hétköznapi horrortörténetek közül. Önmagában ugyanis inkább csak egy hatásos, összességében azonban nem túl emlékezetes alkotásnak bizonyult.
A történet kifejezetten izgalmasan indul: valaki elkezdi legyilkolni a világ nagyhatalmú varázslóit. Valaki, aki megállíthatatlan, meg- és legyőzhetetlen, velejéig gonosz… Hamar kiderül, hogy kedvenc szadomazochisztikus démonunk az, terveiről azonban eleinte fogalmunk sem lehet. Ahogyan nem tud semmit a túlvilági magánnyomozó sem, aki mintegy véletlenül fut bele szöges fejű barátunkba. Pinhead hovatovább személyes evangélistájának kéri fel a nyomozót, akinek ehhez egyáltalán nem fűlik a foga. Vissza is utasítaná a felkérést, de a cenobita elrabolja egy barátját, így kénytelen szó szerint Pokolra menni a megmentéséért.
Az indítás után azonban közel sem a történet lesz a központi elem, sokkal inkább az ábrázolt világ és maga az ábrázolás módja. Barker nem sok mindent hagy a képzeletünkre, mindent részletesen leír, bemutat, lefesti elénk a Pokolról alkotott saját vízióját. Bartók Imre valóban ihletett és érzékletes fordításában sosem látott fizikai mélységek tárulnak fel elénk: a cenobita rend kolostora, Pyratha utcái, a Hamvaszthatatlan csarnokai, a folyók és Lucifer búvóhelye képeit mind-mind sötét és fantasztikus leírásokkal festi fel elménk falaira. Nem elégedett meg azonban csak a helyszínekkel, mert maguk az események és a kisebb démonok is a vörös tetszőleges árnyalataiban lépnek elénk. The night is dark and full of terrors – mondhatnánk George R. R. Martin varázslónője után szabadon. Vér és pusztulás jár kéz a kézben, gyengébb idegzetűeknek valóban gyomor kell az olvasáshoz.
A karakterek lelki mélységeivel azonban végső soron adós marad a szerző, azok nem lesznek többek egy-egy archetípusnál, holott minden lehetőség adott lenne az ellenkezőjéhez . Talán a nyomozó járt a legrosszabbul: Harry D’Amour modern Orpheuszként hiába járja meg az Alvilágot, híres elődjéhez hasonlóan végül üres kézzel kell távoznia, és a poszttraumatikus stresszt legyőzve kell megtalálnia új hivatását utazása után. Karaktere a hard-boiled krimik nyomozóit idézi meg, azonban hozzájuk képest meglehetősen passzív, csak szalad az események után, a szemtanú szerepkörébe kényszerítve. Antagonistánk, Pinhead amolyan „self-made man”-ként tör előre célja felé, legyen az bármilyen homályos. Nagyratörő terveihez még krónikást is keres; könnyen mondhatnánk, hogy kevélység vagy a torkosság bűnébe esett, amennyiben ez nem lenne elvárás egy démontól. Ugyanakkor mégsem éreztem azt, hogy értem a szereplőt, hogy megértem a cselekedetei motivációit. Barker inkább csak leírta, mi történik, mint egy jó evangélista, de a megértés világossága kimaradt belőle.
Holott ezen hiányosságok ellenére mégis találtam valami egészen fantasztikus értéket a regényben: a mellékszereplők könnyen elviszik a prímet a főhősök elől. Erre pedig elég egyetlen bizonyíték: Lucifer. A Pokol Hercegének sorsában és ennek bemutatásában több mélység van, mint a regény egészében, holott Lucifer szerepének átértékelése gyakorlatilag a gaimani úton halad tovább. A Sandmanben alázuhant fejedelmünk megunja az irányítást és inkább átadja az általa felépített birodalmat másnak, ő pedig kiveszi rég megérdemelt szabadságát. A vér evangéliumában Lucifer még ennél is radikálisabban intézi el problémáit, miközben Istennel is folyamatosan pöröl. Igazából arra jutottam, hogy ideje lenne az öreg szakállas figurát is egy kis fazonigazításnak alávetni..
Éppen Lucifer és kis részben D’Amour miatt nagyon is kíváncsi lennék egy folytatásra ebben az univerzumban, még akkor is, ha A vér evangéliuma szinte csak ábrázolásával maradt emlékezetes számomra. Ugyanis ha egy ilyen fantáziával megáldott író ilyen érdekes helyekre tud elvinni bennünket, akkor egy hasonlóan színvonalas magyar kiadásban szívesen belevetném magam újra a démonoktól és halottaktól megszállt világba.
