A nagyívű fantasy eposz, Vaelin Al Sorna története még A vér éneke című kötetben vette kezdetét, s most A várúrban folytatódik. A Hollóárnyék-trilógia középső darabja az előzőnél is nagyobb lélezgetvételű munka a maga több mint 700 oldalával. A regény azonban nem csak hosszú, de annak is érződik. A terjedelmesség, beszédesség persze az epikus fantasy zsáner egyik ágának ismertetőjegye, ami a kötetekben végbemenő világépítési folyamat – sokszor fárasztónak bizonyuló – mellékhatása (részben emiatt nőtt a Jég és Tűz Dala sorozat trilógiából öt, majd hét részes történetté), mely kreatívan használva új eszközöket és lehetőségeket is adhat a szerzők kezébe.
Az előző kötettel ellentétben A várúr nézőpontkarakterekre koncentráló fejezetekre oszlik, melyek öt nagy részbe tömörülnek. Minden nagy részt – A vér énekéhez hasonlóan – a Verniers elbeszélése címet viselő, kurzívval szedett fejezet vezet be, mely a többivel ellentétben egyes szám első személyben íródik.
A nézőpontkarakterek közül kettő nő és kettő férfi, ami olyan egyensúlyra törekvés jele, amely a későbbiekben egyáltalán nem lesz mellékes a nemi szerepek szempontjából. A várúr ugyanis más egyéb aktuális problémák mellett részben a gender témát is boncolgató fantasy, de ezekről kicsit később.
A nézőpontkarakterek egyike természetesen már az előző kötetből megismert Vaelin. A vér énekével ellentétben A várúr már nem Vaelin fejlődésregénye, ezért jóval nagyobb teret kap a történetben a többi karakter is, akik már nem csupán kellékek Al Sorna karakterfejlődésének elbeszéléséhez. Ez a váltás mindenképpen jó stratégiai módosítás, hiszen máshová pozicionálja a középső kötet fókuszait, így nem érezzük önismétlőnek a kötetet. Vaelin legendás hősként és gyűlölt, ugyanakkor rettegett ellenfélként áll előttünk, akit az Egységes Királyság uralkodója az északi végek várurává nevez ki. A nyugodtnak hitt évek helyett azonban új ellenség érkezik a megszálló Volári Birodalom képében, amivel fel kell, hogy vegye a harcot a legendás hadvezér.
Az előző kötetből már ismert Lyrna hercegnő, a Királyság uralkodójának testvére is nézőpontkarakter lesz, akinek diplomáciai útja az könyv első felének egyik legragyogóbban kivitelezett része. A fenyegető megszállás miatt ő is olyan feladatoknak kell megfeleljen, melyek nem szerepeltek a tervében, és amelyekhez ő maga sem tudja, lesz-e elég ereje. A négy nézőpontkarakter közül kettő fejlődik valójában a történet folyamán, a két női karakter, tehát Lyrna is. Az ő alakjának változásai azonban nemcsak hihetőbbek, de jobb dramaturgiával is ábrázolódnak, mint Reva karakterének útja. A hercegnőt körülvevő szereplőket is könnyedén megkedveli az olvasó, jelenlétük pedig értéket ad hozzá a történethez, nem csupán élő díszletéül szolgálnak az eseményeknek. Ugyanez nem állítható nyugodtan a többi szál mellékszereplőiről.
Fenris testvér, Vaelin korábbi rendtársa nézőpontkarakterkénti szerepeltetése formabontó megoldás, tekintve, hogy a cselekmény felében nem ura önnön cselekedeteinek, csupán a gondolatainak. Tettei szöges ellentétben állnak akaratával egy a férfit fogvatartó boszorkány mágiája miatt, ez pedig olyan narrációs játékra és karakterábrázolásra ad lehetőséget, melyet Anthony Ryan remekül ki is használ a történet folyamán. A Frentist fogvatartó boszorkány árnyalhatná azt a gender vonalat, melyet a szerző beleerőszakolt a történetbe a negyedik nézőpontkarakteren és egyben eddig ismeretlen szereplőn keresztül, ám sajnos ez az árnyaló funkció kiaknázatlan marad.
Nem is meglepő ez, hiszen az olvasó maga is gyakran érzi úgy, hogy a szerző nem tud mit kezdeni a negyedik nézőpontkarakterrel, Reva Mustorral. A fiatal lányt egy kegyetlen pap nevelte fel őrjítő szigorral, hitbéli fanatizmust erőszakolva rá. Reva célja a kötet elején az, hogy végezzen Vaelinnel. Később társak lesznek, majd elválnak útjaik, hogy a kötet végére érve ismért találkozzanak. Reva a történet folyamán lassan elfogadja azt a tényt, melyet eddig minden lehetséges eszközzel igyekezett maga előtt is tagadni, nevezetesen azt, hogy meleg. Emellett felszabadul abból az ideológiai börtönből, melyet a Hit jelent a számára.
Reva karakterén keresztül tehát Anthony Ryan megpróbált kurrens társadalmi problémákra és vitákra reflektálni, mint amilyen a homoszexualitás megítélése, a homoszexuálisok társadalmi- és önelfogadása, mindezt az intézményesült vallás, az egyház kritikáján és ezzel összefüggésben a patriarchális rend vizsgálatán keresztül. A fantasy és a science fiction képes arra, hogy valós társadalmi problémákra reflektáljon, sőt, ami azt illeti a zsáner történetében voltak olyan időszakok, amikor ezek az ellenállás egyetlen formáját jelentették. Az is fontos, hogy minél több helyen tematizálódjanak a megoldásra váró társadalmi kérdések és ennek kiváló terepét adja az irodalom. Sajnos azonban Anthony Ryan ezzel már túl nagy feladatot állított önmaga elé, amit meggyőződésem, hogy nem tudott elvégezni. Bár Reva érdekes karakter és eleinte belső feszültségei is hihetően ábrázolódnak (egészen addig a pontig, amíg az olvasó már az elszórt jelekből olvasva tudja, hogy a lány meleg, ám a coming out még nem történik meg), ám amikor nyilvánvalóvá válik szexuális érdeklődése, mintha nehezen sikerülne megbírkóznia a szerzőnek a karakter hitelesítésével. Reva további fejlődése sablonossá és kiszámíthatóvá válik, ami keserű csalódást jelent az olvasónak, mivel kezdetben egy összetett, hiteles – még ha nem is túl eredeti (a fiatal, akit bosszúra neveltek, de nemezisével találkozva megérti, hogy minden, amit eddig tudni vélt, hazugság) – karaktert ismerünk meg személyében. Az aktuális problémák tárgyalása unalmas didakticizmusba és keveset mondó coelhoi bölcselkedésbe fullad végül.
A történet szerkesztése az első kötetét követi. Az első fele bemutatja az olvasónak az alapkonfliktust és a szereplőket, akik aztán a regény szinte mértani közepéig a jól kiszámítható, számukra kiszabott utat járják be Ryan világában, utazásukkal pedig eltűntetik a térkép fehér foltjait, vagyis tovább épül az első kötetben csupán néhány részletében megismertetett világ. A regény közepén aztán minden eddig felrajzolt ív gyökeresen megváltozik, s ez hidegzuhanyként éri az olvasót (holott ennek a trükknek már az előző kötetben is nagy eséllyel bedőlt). A már A vér énekében is búvópatakként olykor-olykor előkerülő sötét, fenyegető erő még definiáltabbá válik, ezáltal előkészítve a befejező kötet mindent eldöntő, a világot átalakító történéseit.
Meglátásom szerint Anthony Ryan egyszerre szeretett volna dögös fantasy történetet és metsző társadalomkritikát írni, ám ezek közül csak az első sikerült. A kevesebb több lett volna jelen esetben, hiszen – úgy tűnik – nem képes megoldani azt az egyáltalán nem egyszerű feladatot, hogy megfelelő módon (vagyis a történetbe simulva, a történet szerves részeként) állítson valami érvényeset a mi világunkról A várúr. Ehelyett a tanulság mint egy nehéz, kényelmetlen csatolmány akaszkodik a minden egyéb szempontból jól működő szövegre. Kicsit olyan az érzése az olvasónak, mintha egy gyönyörű Bentley-t látna, amire utánfutót kötöttek. Az asztalbeszakítási kényszer nem tett jót a sorozat második részének, ráadásul az első kötet óriási sikere után nem is egészen érthető. Ettől függetlenül kíváncsian várom a harmadik kötetet, miközben remélem, hogy a szerző teljesíthetőbb célokat tűz ki maga elé.
