Emlékezetből Tündérországba? (Csurgó Csaba – Kukoricza)

Jelenlegi hely

Szerző Fekete I. Alfonz On the

Csurgó Csaba: KukoriczaA tudás, a kánon, az emlékezés rostáló folyamatok; igaz ez az egy személy által létrehozott vagy a közösség alkotó munkája során fogant kulturális termékekre egyaránt. Mégis, adódhat a kérdés: vajon hány generáció emlékei tudnak még elevenek lenni úgy, hogy a kulturális emlékezet igencsak lyukacsos, az emlékek pedig hiányosak, szakadtak és felemásak. Ezt a tudást pedig fontos és kell is használni, például úgy, mint Csurgó Csaba, aki fogta a magyar történelem, döntő többségében, huszadik századi történéseit majd összegyurmázta egy ötletgazdag, leleményes ámbár néhol kiszámítható regénybe.

Mindehhez kissé meglepő módon Petőfi Sándor közismert János vitéze szolgáltatja az alapanyagot. Ez az adaptáció egyrészt roppant rizikós, hiszen egy közösség alapszövegeként szinte vallásos tisztelet övezi, másrészt viszont, egy szöveget, ami ennyire beépült a közösség irodalmi élményei közé, nem árt időnként leporolni, de nem mindegy hogyan. Az elbeszélő költemény regényesítésével a történet semmit sem vesztett lendületéből, a háttérül szolgáló világ az alternatív történelmi regény, a kalandregény, kémregény, a fantasy, a mese és a science fiction stílusjegyeiből építkezik.

A szövegnek Kukoricza Jancsi a főhőse, narrátora és az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Ez azonban néhányszor változik, amikor Jancsi által felügyelt plüssök kapnak szót, és e speciális fejezeteknek konkrét funkciója van a történetben, valamint általuk az elbeszélésfolyam is fellazul valamelyest. A Petőfi műhöz hasonlóan Jancsi itt is a szerelméért, Ilusért száll síkra, hogy aztán megannyi viszontagság után célba érjen. Bár a narratív váz megmaradt, a szereplők alapos átváltozáson mentek keresztül, még ha főbb funkcióik nem is változtak. Hozzásimultak új környezetükhöz, az abszolút királysághoz, ahol a demokratikus intézményrendszer teljesen eltűnt, az uralkodó pedig a katonasággal megosztva gyakorolja a hatalmat. Az elbeszélő költeményhez képest Kukoricza Jancsi nyája megy a legnagyobb változáson keresztül: a birkák mesterséges intelligenciával felszerelt plüssökké válnak. Felbukkannak még bugyuta, ám szerethető huszárok, ellenállók, külföldi és magyar titkos ügynökök, tündérek és csekély értelmű óriások is.

A Kukoriczában megjelenő fikciós világ panorámáját a műfajokhoz hasonlóan ugyancsak a sokszínűség jellemzi: a huszadik századi Magyarország minden társadalmi formája felkerül a vászonra. A regény valóságában, habár a királyság adja a társadalmi keretet, a hangulat kínosan ismerős az ötvenes évek diktatúrájából. A történetet közelebbről vizsgálva kirajzolódnak a magyar történelem olyan közhelyei vagy toposzai, amilyen például a lázadozó természet, a házmester-tempó, a széthúzás vagy a „homokba dugom a fejemet” mentalitás. Ezek a jellemzők inkább megerősítik az olvasót az otthonosság élményében.

A részletgazdagság az a tényező, amitől a fiktív világ működni kezd, és ebben a tekintetben Csurgó Csaba nagyszerűt alkotott. A kulturális és popkulturális apróságok aláaknázásával (Lehel, a legyőzhetetlen képregényhős), esetenkénti továbbgondolásával (járművek elnevezése madarakról, ami egy ponton összekapcsolódik a Petőfi művel) majd az olvasóval való összekacsintással teszi vonzóvá és olvasmányossá regényét.

 A könyv éppen a temérdek ismerős elem ellenére és a regény újító szándéka dacára, úgy érzem, mégsem tud kitörni a megszokottság béklyójából. A szerző roppantul ötletesen dolgozik az anyagán, megjelenik minden, amit az igényes szórakoztató irodalom olvasója csak kívánhat: intertextusok a Petőfi-életműből illetve Fehérlófiából két ismert figura a magyar folklór felé gyarapítja az áthallásokat, továbbá fogyasztási termékek magyarosítva (Nyali jégkrém), siófoki nyári koncert, Balatonfüred, fröccsbor, majonéz készítés (vajon Nagy Levin vagy Cserna-Szabó András mit szólna ehhez?) valamint maga a recski munkatábor. Csurgó addig hangolja mondanivalóját, amíg kötődik is ahhoz a kulturális emlékezethez, amiből érkezik, ugyanakkor akad benne újdonság. Mégis úgy hiszem, az innováció mindössze addig terjed, hogy egy új köntöst kap a magyar irodalomból ismert történet, az igazi megújulás azonban elmarad. Kétségtelen, hogy más lett a történet színe, varrtak rá csengettyűket, ezt-azt felhímeztek rá, mégis az otthonosság érzése ott bujkál a sorok között.

Csurgó Csaba

Fanyalgom e komfortosság miatt, holott nem biztos, hogy kellene. A narratívának azonban több olyan pontja van, ahol inkább az ismert és ismerős uralkodik, mint például a megjelenő fejlődési ív, a gonosz despota elleni harc, a jó többé-kevésbé elnyeri jutalmát. Ezek túlsúlya és a valódi fordulatok, meglepetések hiánya miatt én nem tudtam úgy élvezni a Kukoriczát.

A regény nyelvi regiszterét tekintve elmondható, az író nem teszi le a garast egyetlen stílus mellett, sokkal inkább arra ügyel, hogy amit írt, mindenki számára befogadható legyen. E törekvésében az alapmű nyomdokain halad, vagyis a közérthetőségre törekszik, a megidézett műfajok nyelvi regisztereibe legfeljebb kirándulásokat tesz.

A Kukoricza egy remekül megírt könyv. Tükör lehetne a jelenkor Magyarországáról is. Ha valaki felismerné magát benne ilyen vagy olyan szerepben, borzadhat vagy mosolyogva bólinthat. Mindenkinek ajánlható a könyv, kivéve talán a gyerekeknek, mert patakzik a vér, ropognak a fegyverek és tombolnak az óriások. Egyet nem szabad elfelejteni – dacára, hogy a belső borítón a műfajt fantasy-nek határozták meg, a mindent elsöprő magyar fantasyt ne itt keressük!