Mindig is imádtam, amikor egy fantasy világban, ahol alapvetően olyan dolgok történnek, amikre nincsen tudományos törvényekkel adható magyarázat, egy-egy szereplő mégis a fejébe veszi, hogy biztosan vannak tudományos magyarázatok. Ezért imádtam Isaac Dan der Grimnebulint, China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás című regényének főszereplőjét, és ezért figyeltem érdeklődéssel Vazilt, Moskát Anita új regényének egyik főhősét. De nem ezért lesz a Horgonyhely az utóbbi évek legjobb és legfontosabb magyar fantasztikus regénye.
A könyv alappremisszája már magában hordozza azt, hogy egy több rétegű regényről beszéljünk. Ebben a világban – ami egyébként földrajzilag és neveiben Skandináviára hasonlít – az emberek születési helyükhöz kötöttek, onnan kb. 2000 lépésnyire távolodhatnak el. Ha ezt túllépik, fájdalmak, belső vérzés és ájulás következik be. Azonban egyvalakik szabadon mozoghatnak: ezek a terhes nők. Erre már csak azért is szükség van, hogy ne váljon minden emberi település beltenyészetté, de emellett a terhes nők ebben a világban minden olyan munkát elvégeznek, ami megköveteli a horgonyhelyük elhagyását, legyen az a favágás, a kereskedelem, vagy éppen bírói feladatok ellátása. Itt a férfiak másodlagos lények, akik fölött feleségeik, anyjuk, lánytestvéreik uralkodnak. A helyhez kötöttség alól egy férfi csak akkor nyerhet látszatszabadságot, ha hajón születik – a vízen hajójával bárhová mehet, de a szárazon őt is visszahúzza horgonyhelye.
Vazil is ilyen hajós, aki lányával, Helgával járja a fjordokat, könyveket és történeteket árul a part menti falvak, városok lakóinak. De Vazil ezen felül még egy ügyön is dolgozik: választ akar találni a világ rendjére. Miért a terhes nők vándorolhatnak, miben mások ők, és hogy lehet ezt mesterségesen reprodukálni, akár férfiak esetében is? Ezért titokban folytat kísérleteket és hágja át a nők által felállított törvényeket. Amikor azonban tizenhárom éves lánya a fejébe veszi, hogy elszökik a hajóról – vagyis, hogy teherbe esik –, az események olyan láncolata indul be, amibe hamarosan nem csak Odveig, az egyik nagyváros anyaházának tagja, de Lars, a titokzatos, férfiak számára tiltott földmágiával kísérletezgető férfi is belekeveredik. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy sokkal többről van itt szó annál, hogy egy lány elszökik az apjától, mert a szálak tényleg afelé tartanak, hogy kiderüljenek a horgonyhelyek igazi eredete.
A könyvre a kiadói kommunikáció már korábban is úgy hivatkozott, mint gender fantasy. Noha marketing szempontjából kissé elrettentő ez a furcsa idegen hangzás, a könyv valóban ez, de egyáltalán nem tolakodó módon dolgozza fel a nemek kérdését. A fantasztikumban nem ismeretlen a megszokottól eltérő nemi berendezkedésű társadalmak felvázolása, magyar nyelven mégis nagyon ritka – nem hiába mindenki csak Ursula K. Le Guin 1969-es sci-fijét, A sötétség balkezét emlegetné, esetleg a Mellékes igazságot, ami azért sokkal nyersebben jeleníti meg a témát –, magyar írótól pedig teljesen szokatlan. Sajnos a magyar közgondolkodás még mindig furcsán áll hozzá ehhez a kérdéshez, a hímsovinizmus, a nők másodlagos (sokadlagos?) volta és háttérbe szorítása mérvadó fórumokon is előkerül, így azt is mondhatnám, bátor lépés volt a szerzőtől, hogy egy ennyire „forró” témát választott. (Már az első könyvének, a Bábel fiainak is fontos kérdés állt a középpontjában, úgymint az elnyomó vallás és annak megjelenése az egyén szintjén, de a genderkérdés talán sokkal inkább megjelenik az emberek hétköznapjaiban, éppen ezért veszélyesebb terep is.) Ráadásul Moskát Anita hibátlanul oldotta meg a dolgot, a világa azon kívül, hogy teljesen hihető és koherens – ennek legszemléletesebb példája pont a tudomány eszközeihez nyúló Vazil, hisz ha nem lenne a világ koherens, akkor a kísérletei nem működnének, eleve fel sem merülne benne a kísérletezés vágya –, még mérhetetlenül nyomasztó is. Nem csak azért, mert most a férfiakon jelenik meg a nők évezredes elnyomása a maga brutalitásában – hiszen a nőket ugyanúgy láncra verték, tárgyként kezelték, megcsonkították, másodrangú lényként kezelték (és sokszor kezelik még ma is), mint a regényben a férfiakat – hanem mert ebben a világban az egyenrangúság és a szeretet csak nyomokban fedezhető fel. Minden szereplő saját érdekeit nézi, azt, hogyan tud boldogulni egy ennyire farkastörvények uralta világban. Érdekes kérdés lehet, hogy vajon az járul-e ehhez hozzá, hogy a terhesség, a szülés és az anyaság – a szeretet elsődleges forrása – teljesen másként jelenik meg a regény világában? A terhesség eszköz, a gyerek melléktermék, az anyaság nem szívesen vállalt nyűg. A fiúgyermekek koloncok, a lányok potenciálisan felsőbbrendű felnőttek, netán jövőbeli vezetők. Nincs a regényben egy egészséges szülő-gyermek kapcsolat sem – pedig lehetne, Vazil és Helga, vagy Odveig és növendékei között – az igazi szeretet megnyilvánulására is egészen a regény végéig várni kell.
Ezek a dolgok viszont nem tudnának ilyen jól megjelenni, ha nem lennének remekül felépítve a karakterek és a köztük lévő interakciók. Mindenkinek jól meghatározható céljai vannak, melyek a velük történt korábbi eseményekből következnek, és ezek szerint viszonyulnak a többi szereplőhöz is. Igazán egyikükkel sem tud szimpatizálni az olvasó, sőt, a regény eseményeinek előrehaladtával mindig más és más karamterrel szemben kelti fel a könyv a szimpátiánkat. Azonban egyesekkel kapcsolatban az olvasó az apró, elejtett utalásokból már hamarabb ráébredhet, hogy bizony nem mindig azt látjuk, ami valóban a lejátszódik bennük. A Bábel fiaihoz képest itt most négy nézőpontkarakter váltakozik, ennek következtében sokszor tudunk többet, mint ők maguk(és mozgalmasabbá is válik a könyv a szerző korábbi regényénél). Jobban átlátjuk a cselekedeteiket – hiszen összevethetjük a külső és a belső szemszöget egymással. Az írónő pedig nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel. Az olvasót néha zsigerileg sokkolják az egyes elemek, a gyengébb idegzetűeknek még a könyv letétele után is kísérthetik bizonyos események. De a brutalitás nem válik öncélúvá, dramaturgiailag mindennek megvan a maga helye. Emellett kifejezetten nyomasztó, hogy folyamatosan azt érezzük, ez egy kilátástalan állapot, ha valaki nyer is valamit, mások biztosan veszíteni fognak. Végül a történet nyugvó pontra jut, ahol ki-ki meghozza a maga áldozatát és bizonyos dolgokat elszenvedve végül eléri korábbi céljait, még ha ezt nem is úgy, ahogyan az olvasó elképzelné.
A Horgonyhely remek regény, mely egy annyira égető kérdést vesz górcső alá, ami mindenkit érint. A férfiak elnyomása valójában a nők elnyomásáról, a nők helyzetéről szól, zsigerileg érinti meg az embert, ezért válik nagyon fontossá. Érthetően és megejtően beszél, valódi karakterek gondolatai és cselekedetei által. A Horgonyhely nem kényelmes könyv, itt bizony a szerző megdolgozott az olvasói elismerésért, de az olvasónak is meg kell dolgoznia, mert nem érezheti magát biztonságban. És amit el lehet várni mindenkitől, aki elolvassa a könyvet (és nem dobja el magától a brutalitása miatt), az az, hogy továbbgondolja a feldolgozott témát.