Az orosz irodalom nagy hagyománnyal bíró toposza a hóvihar alakzata. A sci-fi tradícióban pedig előkelő helyen szerepelnek az orosz szerzők. Mintha e két, közhelyszámba menő megállapítás igazolásának kísérlete lenne Vlagyimir Szorokin Hóvihar című kisregénye.
Kezdetben úgy tűnik az olvasónak, hogy a XIX. századi oroszföldön jár. A történet minden eleme, a narratíva, a szövegstílus és az olvasó kondicionált tekintete is ezt sugallja. Az események két főszereplője a fiatal, tettre kész és konok, idealista Platon Iljics Garin doktor, valamint az idős, megbékélt, keresztényi lelkületű Perhusa. Céljuk, hogy eljussanak egy járvány sújtotta közeli faluba, a legnagyobb hóvihar kellős közepén, a legendás orosz pusztában. Mintegy mellékesen kiderül, hogy a járvány Bolíviából származik és legszembetűnőbb tünete, hogy zombikká változtatja a halottakat.
Az utazás során egymást követik a nem csak tartalmukban, de struktúrájukban is meseszerű, egymással heterogén jelenetek. Óriásoktól kezdve törpéken keresztül van itt minden. Valamint a sci-fire jellemző fejlett technikai tárgyak: nem csak hangot, de képet is megjelenítő rádiók. Vagy a „vitaminózók” által árult különleges drogok, melyek a cyberpunk poétikáját idézik nyelvi megformáltságuk tekintében. Esetleg a puszta népei körében előszeretettel használt különleges anyag, az „eleven nemez”. A sci-fi több térkoncepciója is felbukkan Garin doktor drogos víziójának leírása során. A beszedett drog összeköti a felhasználók hallucinációját, melynek mi a doktor nézőpontjából lehetünk tanúi. A vízió bemutatása alatt a mondatok lerövidülnek, gyorsabban sorjáznak. Modalitásuk túlnyomórészt kijelentővé fakul. A jelenet vége felé egyre rövidülnek, mígnem már csak egyetlen szó ismétlődik, pusztán a dallamot tartva fenn. Végül ez az egy szó is atomjaira bomlik, melyek aztán megcserélődnek, hogy végül e szó is teljesen felszámolódjon.
A mesés elemek, a sci-fi kliséi és a klasszikus orosz irodalom toposzai együttesen olyan szövegvilágot alkotnak, melyet beleng valami szokatlanul anakronisztikus hangulat. Miközben a beszédmód és a világkép bizonyos részei, illetve a hóvihar alakzata egyértelműen a nagy orosz klasszikusok előtti tisztelgés, addig a kötet – a maga zsebkönyv méretével –karikatúrája is ezeknek. A szerzői gesztusok okai legalább annyira ambivalensek, amennyire a megalkotott szövegvilág az.
A két főszereplő nem is különbözhetne egymástól jobban. A doktor az a fajta személy, aki teljes mértékben tisztában van önnön „jó ember” mivoltával, nagyra becsüli filozofikus alkatát, tántoríthatatlanságát, tisztában van saját fontosságával és – mint az ilyen emberekkel általában ez lenni szokott – minden tisztelete a magáé. Csak az a sok akadály, nehézség ne lenne, amit a természet, és mások inkompetenciája (elsősorban Perhusáé) az útjába gördít. Ám végül is mindegy, hiszen a doktor olyan személy, aki szerint az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük őket, nem számít, hogy mennyi embernek kell szenvednie vagy meghalnia miatta.
Perhusa eközben teszi a dolgát. Amit úgy érzi emberként kötelessége megtenni. Megmenti a doktort azokból a helyzetekből, melybe önnön ostobaságából került, elhárítja az útjukba kerülő akadályokat és – ami talán a legfontosabb – használja józan eszét. Szereplőink minden alkalommal a doktor önzése miatt kénytelenek késlekedni, amit egyedül ő maga nem vesz észre, és mindig Perhusának köszönhetően képesek folytatni az utat. Mindeközben szó- és ellenállás nélkül tűri a vele szemben elkövetett méltánytalanságokat. Egy esetben száll szembe a doktorral, amikor az az állatait akarja megverni.
Rengeteg kérdést dob fel a szöveg (és még ennél is többet csak sejtet, érint) a legkülönbözőbb szorokini témákkal kapcsolatban: az erőszak fenomenológiájától kezdve az orosz emberre jellemző lelkületig. Ám e regény esetében érzésem szerint ezeket nem sikerül minden alkalommal meggyőzően integrálni. Gyakran esetlegesnek és felületesnek tűnnek a problémafelvetések, és ilyen rövid, feszes keretek között nem is lett volna lehetőség elmélyíteni őket – éppen sokaságuk miatt. A szövegvilág egyedi íze és a karakterekkel kapcsolatban felmerülő ambivalens érzések miatt mégis jó szívvel ajánlom ezt a kötetet. Hideg téli estékre ideális.
És hogy a regényhősök képesek-e legyőzni a hóvihart? Nos, sokaknak sikerült ez az orosz irodalomban?
Vlagyimir Szorokin: Hóvihar
Gondolat Világirodalmi Sorozat
Gondolat Kiadó, Budapest, 2011.
Ford.: M. Nagy Miklós
183 oldal
2480 Ft.
(Eredeti megjelenés: Élet és Irodalom, 2011. december 2.)