Vannak könyvek, amelyek a megjelenés előtt rengeteg műfaji, tematikus címkét kapnak. Ezek vagy segítenek abban, hogy az olvasók könnyebben felfedezzék a terméket a piacon, vagy félrevezetik a közönséget. Az utóbbi kétélű fegyver: okozhat csalódást és meglepetést. Tamsyn Muir első, eredetileg 2019-ben megjelent regénye, a Gideon, a Kilencedik talán kevésbé találkozik azokkal a címkékkel, amelyek pozícionáljak a piacon. LMBTQ? Részben, bár a téma kedvelőinek csalódást fog okozni. Sci-fi? A történet környezete, díszlete igen, viszont a cselekményt tekintve nem. Ami valóban érvényesül a címkék közül, az a fantasy és a nekromanták. Muir regénye olyan, akár a főhőse. Ahogyan a koponyasmink alatt és az eljátszott rítusok marketingje ellenére Gideon közel sem egy rideg vagy szektás személyiség, úgy a regény sem igazán tekinthető sci-finek vagy LMBTQ-nak.
A regényben kilenc Ház van, Gideon pedig annak a Kilencediknek a tagja, amely sokkal elzártabb, konzervatívabb és hagyománytisztelőbb a vallásából adódóan. A Házak különböző erősségekkel, eltérő nekromantaképességekkel rendelkeznek – a Kilencedik nekromantája, Harrowhark Nonagesimus apró csontokból tud csontvázakat növeszteni. A sztori a Kilencedik Ház bolygóján indul, megismerjük a két főszereplőt és a versengő, viszálykodó kapcsolatukat. A regény fokozatosan vezet be a Ház hierarchiájának és a nekromanta pozíció megismerésébe. Ez a bonyodalom kibontakozásával válik hasznossá, hiszen hirtelen nem egy, hanem hét további, hasonló felépítésű Házzal találkozhat az olvasó. Mindből két-két szereplőt ismerhetünk meg: egy nekromantát és a lovagját. A Kilencediknél ez Harrow és Gideon, Az Első, de esetükben a két szereplő dominanciája nem érvényesül, hiszen ez a Császár Háza, ami a többi fölött áll.
A cselekmény lényegében a körül forog, hogy a Házak egy új, a Császár elitjeit jelképező Lyctor pozíciót szeretnének elnyerni, amelyért bizony meg kell dolgozniuk. A versengés során néhányan az életüket vesztik, ami elindít egy krimire emlékeztető szálat. Bár a nyomozásnak is van szerepe a történetben, de inkább a versenyszellem hajtja a szereplőket, nem pedig az elkövető megtalálása. A műfaj kódjainak beemelése is mutatja, hogy Muir játszik a különböző zsánerekkel és trendi témákkal. Viszont ahelyett, hogy kategóriákba sorolnánk, miszerint ez a kötet krimi, sci-fi, LMBTQ vagy fantasy tizen-, huszonéves szereplőkkel – ami a YA- vagy NA-hagyományt felidézheti – inkább hibrid, szinkretikus műként érdemes tekinteni rá, ahol különböző műfajok motívumai érvényesülnek.
A regény fontos pillanatai közé tartoznak Gideon és Harrow interakciói. Mindkét lány – igen, Gideon is lány – esetében már a regény elején is érezhető, hogy elfojtásokkal, traumákkal küzdenek, amely eltérő módon nyilvánul meg. Harrow zárkózottabb, erőteljesebben pozícionálja magát, durvábbak a megnyilvánulásai, viszont kevesebbet beszél. Ezzel szemben Gideon egy vicceskedő, pózoló szereplő, aki laza stílust vesz fel, amivel ellensúlyozza a magányosságát. A karakterek közti kapcsolat, majd annak alakulása is részben a YA-karakterek ábrázolását követi, viszont a komorabb sztori és a sötétebb háttérvilág ezt ellenpontozza – akárcsak Gideon sokszor trágár kommunikációja, ami szintén hasonló funkcióval bír.
Az elbeszélés hangneme sokszor Gideon stílusát veszi át. Bár nem Gideon a mesélő, a narráció mégis hozzá kötődik a fókuszált narrátor révén. Ez a hang adja a regény egyensúlyát. A komor, nekromantákkal, halállal, (vallási) szabályokkal szemben Gideon laza, olykor alpári stílusa üt át a narráción, ami a kontraszton túl azt is eredményezi, hogy a szöveg olykor paródiába hajlik, és nem mindig ülnek a poénok.
A narráció nemcsak az ellenpontozás miatt érdemel figyelmet, hanem a próza megformáltsága miatt is. Rengeteg hasonlat, metafora jelenik meg a szövegben, amelyek szinte zavarba ejtők. A szerző olyan elemeket használ ezekben a szerkezetben, amikkel a Gideon, a Kilencedikben nem találkozik más formában az olvasó, és emiatt idegennek hatnak. Eközben mégis árnyalják a miliőről alkotott képet, hiszen ha megjelennek a szövegben, akkor valószínűleg léteznek abban a világban is: „A világűrből nézve az Első Ház úgy ragyogott, akár a tűz a vízen. Kéken virított légköre tejfehér ködéből, mint a gázláng magja, szinte kiégetve a szemet.” (67) Ezek az idegennek ható elemek főként napjainkhoz kötődnek, ami azért is üt el a Gideon világától, mert inkább egy kardos, középkori gótikus világot idéz, ahol csak elvétve tűnnek fel szintetikus, gépies elemek, űrsikló, bolygóközi utazás vagy gázlángok. Másrészt ezek a szerkezetek képileg nagyon jól működnek, szinte versnyelvet idéznek: „vállának pattanásig feszült inai fogselyemként mélyedtek a kulcscsontízületekbe.” (323)
Egy másik oka is van annak, hogy a próza megállásra késztet. Gyakran hiányoznak olyan névelők, amelyeknek nem a nyelvi sűrítést kellene jeleznie – mert ilyenek is akadnak, viszont az akcióorientált cselekmény leképzése miatt van poétikai funkciójuk –, hanem jelentésmódosító szerepük lenne a mondat súlypontjainak jelölésével. Ennél zavaróbbak azok a mondatok, ahol vagy neologizmusnak tűnő, vagy szinte értelmezhetetlen kifejezések miatt akad meg az olvasás: „Camilla szó nélkül adeptusa mellé lépett, hogy könyvtámassza, amíg az megállt egy hatalmas, aranyszegélyű festmény előtt” (308) Ugyanakkor ebben a példában van helye a „könyvtámassza” kifejezésnek, hiszen a nő által támogatott alak szinte két lábon járó orvosi enciklopédia, a szöveg pedig néhány sorral feljebb könyvhöz hasonlítja. Emellett a fordítás követi az angol szöveget (moved to bookend her adept), viszont magyarul rosszul cseng, többször neki kell rugaszkodni, hogy megbizonyosodjunk róla, nem a szerkesztés, korrektúra után maradt hiba. Egy másik, képzavarnak tűnő szerkezet az „arca ökölbe szorult” (323), ami az angol szövegben „his face closed like a fist”, vagyis az ököl összezáródása és az arckifejezés változása a hasonlat alapja.
A próza nyelvisége mellett a szereplők neme is figyelmet érdemel. A Kilencedik Ház nekromantája és lovagja, bár nők, de valójában inkább a fantasy férfi karakterábrázolási hagyományát követik, ahogyan a többi Ház képviselői esetében sem feltétlenül lényeges, hogy milyen neműek a szereplők. Szinte jelentéktelen, hogy ki férfi és ki nő, ez a fajta bináris gondolkodás másodlagossá válik. Ezt jelzi a főhős neve is, hiszen annak ellenére, hogy nő, Gideonnak hívják. Egy másik ok, ami elmossa, ki milyen nemű, az az, hogy a haj válik az egyik meghatározó külsőséggé, és hasonló jelzők kapcsolódnak hozzá a férfiak és nők esetében. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy – bár kétségkívül izgalmas élmény a binaritás háttérbe szorítása – a nemi szerepek közti határ elmosását nem feltétlenül lehet a regény céljának nevezni, ez inkább a történetvezetés következménye. Az egyike oka az lehet, hogy alapvetően két pozícióban jelennek meg a szereplők, ami már szervezi a viselkedésüket, hiszen a Házuk nevében nekromantaként vagy annak lovagjaként kell viselkedniük, és nem nőként vagy férfiként. Ezek a rangok nem korlátozódnak nemekre, viszont nemektől független erős kodifikációs rendszer, amiben a karakterek élnek, és emiatt inkább az adott Ház határozza meg a viselkedésbeli eltéréseket. Egy másik oka lehet az elmosódásnak, hogy a regény vagy rohan akcióból akcióba, vagy szinte áll, és ezért hiányoznak azok a helyzetek, amikor a szereplők személyisége teret kaphatna.
A regény lényegében két helyszínen játszódik: a Kilencedik Házában kezdődik, majd az Első Házban folytatódik, viszont egyik bolygót sem látjuk egészében. A regény világépítése is reduktív. Ennek ellenére minden lapról érezhető, hogy Muir határozott elképzelésekkel rendelkezik a mágia és a galaxis hátteréről, viszont az olvasó kevés kapaszkodót kap, csak belecsöppen az eseményekbe és sodródik előre. Izgalmas élmény, hogy olvasóként korlátozott mennyiségű információval rendelkezünk, és csak betekintést nyerhetünk ebbe az univerzumba, de nem lesz birtokba vehető, az olvasó nem válhat ennek a világnak társalkotójává, aki kiegészíti a szerző által homályosan hagyott szabályokat. A Gideon világa ködös táj. Ennek ellenére jól működik, sőt, talán éppen a felfedezés, a birtoklás olvasói igénye görgeti előre a cselekményt, hiszen a nagy fordulópontok hiányoznak az alapvetően akcióorientált műben. Ez a rohanás a Házak nekromantáinak képessége és ereje esetében okoz némi hiányérzetet. Nem kapnak elég teret a kibontakozásra, és emiatt nem egyszerű komolyan venni a szereplők erejét, státuszát.
A regény zárlata azzal kecsegtet, hogy a trilógia folytatásában szétfoszlik a köd, közelebbi ismertség alakulhat ki a Gideon világával – a függővég legalábbis ezt sejteti. A Gideon, a Kilencedik éppen ezért jó regény. Egy felfedezésre váró világ apró szeletét kínálja az olvasónak, megfosztja a mindentudás lehetőségétől, és a prózával kárpótolja a visszatartott információkért a kisebb nyelvi bakik ellenére is. Bár kizökkentő lehetne a regény cselekmény- és nem karakterorientált felépítése, a narráció mégis el tudja fedni a kisebb hiányosságot, és realisztikusabbá teszi a nem túl komplex figurákat. A regény vége azonban csavar a karakterábrázoláson, és a cselekmény helyett a karakter válik hangsúlyossá. Éppen ez, az Epilógus nyit meg olyan narrációs lehetőséget, ami új terepet jelenthet Muir próza- és narrációkísérleteinek. A kérdés csak az, hogy a trilógia folytatásában, a Harrow, a Kilencedikben él-e ezekkel a lehetőségekkel.
