A tizedik oldaltól fogva türelmetlen voltam John Banville művével, és ez az utolsó, 207. oldalnál sem múlt el. Ritkán érzem magam annyira figyelemzavarosnak, az internetkor gyermekének, mint amikor bele próbáltam mélyedni az ír szerző Booker-díjas regényének világába. Röviden, Max Morden, a feleségét gyászoló művészettörténész visszatér gyerekkori nyaralófalujába, és kivesz egy szobát a régi szállóban, ahol annak idején laktak. Bár a múltba akar menekülni a jelenkor fájdalmai elől, rátörnek egy régi trauma emlékei, és innentől fogva Max csapongó gondolatai összekapcsolják gyerekkorának nyaralásait felesége halálával és önnön mulandóságának nyomasztó tényével. Nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet: néhány oldal után be kellett látnom, hogy Banville tudatosan magas irodalmat ír, olyan prózát, amilyet a modernizmus csúcspontján tartottak kívánatosnak és tetszőnek, de még legvadabb, Irodalmat hajhászó korszakomban sem bírtam el az olyan könyvekkel, amelyben a nyelv a szereplők jelleme elé tolakszik. Pedig írása középpontjában egyetlen ember, Max Morden alakja áll, aki él-hal a festészetért, csakhogy a könyv becsukása után nem egy festmény élénkségével kirajzolódó portrét kapunk, nem egy mélyen megrendítő emberi sors valóságát éljük át, hanem egyedül annak kapjuk csalhatatlan bizonyítékát, hogy Banville jó mondatokat ír. Sokan már megelégednének ezzel. Én nem tudtam.
Szükség van nehéz könyvekre, magas irodalomra. Banville műve olyan próza, aminek minden benyomásáért meg kell küzdeni, az élvezeti értéke abban rejlik, hogy verejtékes munkával mondatról mondatra átkódoljuk, mert nem kúszik magától a képzeletünkbe. Ujjamat találomra becsúsztatva a könyvlapok közé, ilyen megmunkált szöveggel találom magam szemközt:
“Anna betegsége előtt a legtöbb emberhez hasonlóan én is legfeljebb elfogult elégedetlenséggel viszonyultam a fizikai énemhez (úgy értem, ki-ki a saját énjéhez, nem az enyémhez), szükségképpen elnéző voltam a különféle kipárolgásokkal, a fent és lent kiáramló szelekkel, a váladékokkal, a hámlással, az izzadsággal és az egyéb közönséges szivárgásokkal szemben, sőt még azzal szemben is, amit a hartfordi Bárd furcsamód az alsó fertály partikuláinak nevez.”
Ilyen mondatok olvasásakor elém rajzolódik a szavakkal precízen bánó órásmester képe, aki csipeszekkel, aprólékos babramunkával helyezi a megfelelő fogaskereket a megjavítandó óraműbe. Max világában nem más vár megjavításra, mint a nyers tapasztalat, a megélt valóság. Márpedig, legyen bármennyire közönséges is, annyira odakívánkozik az idézetbe az őszinte “fing” szó a maga stílustörésében, hogy egy kis üdeséget varázsoljon a mesterségesen gördülékeny szövegbe. Banville-t azonban nem érinti meg a realizmus szele.
Max élete a művészet, az elkent foltokban festő Bonnardról írja könyvét, és gondolatai gyakran visszakanyarodnak a látványos ecsetvonásokkal kivitelezett alkotáshoz. Nekem Banville mégis inkább technikai írónak tűnik, szedőnek, aki gondosan megvizsgál egy-egy szót, mielőtt papírra veti. Elemekből építkezik, igazi konstruktivista; a szöveg annyira szerkesztett, hogy a lendület, ami az impresszionisták ecsetvonásaiban megvan, az teljességgel hiányzik A tengerből. Nem tudtam megállni, hogy a sűrű prózából fel-felpillantva ne keressek rá a Booker-díj miatt garantált recenziók áradatára, és az interjúkból olvasva kiderült, hogy Banville maga is inkább festőnek, mint írónak tartja magát. De ha festő, akkor franciasága az öntudatos művészetcsinálásban mutatkozik meg, cizelláltságában és egzakt prózájában leginkább a németalföldi manieristák műveire emlékeztet.
Az olvasás során folyamatosan ki-kizökkentem a szövegből, mert végig azt éreztem, hogy ritmikusan, a tenger hullámzásával magába szív és utána rögvest kivet, és ezt a ritmikusságot szándékoltan használja Banville. Ahogy haladtam vele, egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy ez egy megkésett könyv. Három tekintetben is az irodalmi modernizmus legjavát idézi az ír szerző alkotása. Egyrészt témaválasztásában: ismerős, ahogy egy idősödő, entellektüel férfinak szembe kell néznie az elmúlással és az emlékezés lyukacsosságával. Másrészt egzisztenciális önvizsgálódásában ugyanazokkal a kérdésekkel találkozunk, mint irodalmi elődeiben – számot vet azzal, hogy milyen volt fiatalnak lenni, milyen volt ráébredni a szexualitásra, és milyen lehetőségeket szalasztott el az életben. Végül pedig elbeszélői technikái is követik a modernista hagyományt egyes szám első személyben írt, csapongó vallomásaival, tudatfolyamra emlékeztető, beállított életképekkel. Erre a könyvre bátran rá lehet mondani, hogy a nagy elődök árnyékában íródott, a hatás szorongatásában. A külföldiek közül Proust és Woolf, az ír mesterek sorából pedig Joyce és Beckett fogta Banville ceruzáját... mintha nem is ennek a kornak írta volna művét, hanem egy rég megkezdett életmű, egy írói világ folytatása lenne.
“Errefelé, a tengerparton valami különös minősége van éjszaka a csendnek. Nem tudom, én tehetek-e erről, úgy értem, ez a minőség olyasvalami-e, amivel én ruházom fel a szobám csendjét, vagy akár az egész házat, vagy egyfajta, talán a levegőben található sónak, vagy általában véve a tengerparti éghajlatnak köszönhető helyi jellegzetesség.”
Tárgyilagosan egyenes, precíz szöveget ír, fő alanya mégis valami olyasmi, ami könnyen kicsúszik a legügyesebb szerzők markából is: a szubjektív érzés megfoghatatlansága. Sehol nem találkozni azzal az egyszerűséggel, ami emberközelivé tenné Max alakját, amitől hús-vér embernek, nem pedig papírízű irodalmi eszköznek tűnne. Persze lehet, hogy hatvanhoz közeledve másként tekintenék rá. De Maxról olyan kép rajzolódott ki bennem, aki hatvanra sem képes annyira megbékélni önmagával, hogy józan belátással kinyíljon emberileg, és magában tépelődés helyett emberi kapcsolatokban leljen vigaszra. Vezérfonálként fut végig a könyv egészén ez a kóros önelemzés, melyet Banville csak a szavak klinikai pontosságú használatával vihetett végbe.
Tengerparti írás ellenére számtalanszor sivatagian száraz szófordulatokkal él. A könyv tárgya az emlékezés, csakúgy mint Kazuo Ishiguro életművében, de Banville-nél mintha az Emlékezés (amit meg is személyesít, hol Mnemosynéként, hol meg szépen magyarosan Mnémoszünének írva) a főszereplő ellenlábasa lenne, nem szövetségese, amit a nyelvvel kiszikkaszthat. A szöveg fordítója, Pordán Ferenc kiválóan adja vissza az emlékeivel birkózó, túlművelt esztéta tépelődéseit, ahol az aprólékossága miatt őszintének mutatkozó vallomásokat az idegen szavak, kifejezések távolságtartásával, tekintélyes orvosi, biológiai szókincs megmozgatásával akar feldolgozhatóvá tenni.
Engedtem a kíváncsiságomnak, és a magyar próza mellett helyenként párhuzamosan, helyenként felváltva olvastam az angol szöveget. Komoly munka lehetett átültetni a sokszótagos, görög-latin kifejezésekben tobzódó, az affektáltságig választékos irodalmi nyelvezetet. Banville szeret szándékosan elkalandozni. Kínosan kitárulkozó, a személyességtől szintaktikailag felszabdalt mondatokban próbálja felmenteni magát egy rosszul leélt élet vádja alól. Az utolsó oldalon is ezzel a feszült ellentéttel zárul a könyv – szinte kudarcként szembesülünk vele, hogy Max Morden gyászmunkája elvégzetlenségre ítéltetett.
Olyan könyv ez, amit azért kell elolvasni, hogy a befogadói határainkat próbálgassuk. Még véletlenül sem elhibázott mű: egy elveihez ragaszkodó, esztétikai élményt kikövetelő olvasmány, ami leszámol a “bölcs öregség” közhelyének minden illúziójával. Nem gondolom vereségnek, ha valaki félbehagyja az olvasását, mert Banville (és Pordán) prózája az első oldaltól kezdve működik, gyönyörködtet, viszont nem is tartom győzelemnek, hogy elolvastam. Hiányzik belőle ugyanis valami, amit leginkább abban lehetne megragadni, hogy két szót gondosan kerültem Banville műve kapcsán: nem mondtam rá, hogy “regény”, aminek “története” van.
Banville könyvbe foglalt jellemrajza a szépirodalomnak abba a szegletébe tartozik, ahol szégyen, ha a cselekmény vagy a főszereplő külső konfliktusai vannak a középpontban. Max Morden belső vívódásai önsorsrontóak, romlásba taszítóak, de nem csapódik le belőlük semmilyen esszencia. A feszültségnek, aminek a prózát történetbe kellene kovácsolnia, hűlt helye sincs; a mondatokat regénnyé szövő koherenciát Banville közhelyesnek tartja, ami tévútra vezeti a mélylélektan és az emlékezés gyarlósága iránt érdeklődő írót.
Az emlékezés felé kanyarodva hadd hívjam fel egy érdekességre a figyelmet. 1989-ben a Booker nyertese az az Ishiguro volt a Napok romjaival, akinek az egész életműve az emlékezés szeszélyei köré épülnek. Abban az évben Ishiguro mellett John Banville The Book of Evidence című könyve is jelölve volt a díjra, végül mégsem ő kapta meg. Ha előreugrunk az időben 2005-be, fel fog tűnni, hogy a Booker azévi finalistái között ismét ott szerepel Ishiguro Ne engedj el! című, kifogástalan művével, felélesztve tizenhat évvel korábbi rivalizálásukat. Hogy-hogy nem, 2005-ben A tenger vitte el a díjat, nagy port kavarva a brit irodalmi életben.
Az ír szerző kapcsán újra elkezdtem korholni magamat, hogy miért is esik olyan nehezemre a szépirodalom realista és modernista kánonját őszinte szeretettel befogadni és ezt továbbadni, miért vonzódom inkább ahhoz az ún. “middlebrow” vagy esetlen magyar nevén az “igényes lektűr”-irodalomhoz, és rajongásig szerethető kedvenc műfajaimhoz, a sci-fihez és fantasyhoz. Pedig még mindig megvan ez a káros szembeállítás irodalom és Irodalom között. Ez egy teljesen mesterséges határvonal, amit ezerszer és ezerféleképpen áthágtak, mégis újra és újra belebotlok, mint a hosszabbító zsinórjába, amiről nagyon jól tudom, hogy hol fut a szobámban, és minden zsörtölődés ellenére semmi kedvem másfelé elvezetni.
A tenger olvasását befejezve kristályosodott ki előttem, hogy mennyire műfaji a szépirodalomnak ez a szegmense. Bátran általánosításokba bocsátkozva, a szépirodalmi megszólalásmód a cselekmény rovására felnagyítja a pillanatnyi lelkiállapotokat, rögeszmésen törekszik arra, hogy párszáz oldalban marandót mondjon a nagy egzisztenciális kérdésekről (Mi az ember? Mit tehetünk az elmúlás ellen? Mit ér az emlékezet? Mivégre vagyunk szabadok? Mitévők legyünk életünk jelentéktelenségének, értelmetlenségének tudatában?). Az írások nyelvezete rendszerint figyelmet parancsol, hangvétele emelkedett. Az írók az egyéni tettekben kollektív sorsokat rajzolnak meg, a könnyű azonosulás és empátia helyett szembesítenek, tudatosítanak, és végül az olvasótól megvonják a végkifejlet várt kielégülését, szélnek eresztve a felgyülemlő feszültséget.
Zavar Banville írása, na, ennyi az egész: zavar. És ezzel elérte célját. De a könyv becsukása után az motoszkált továbbra is fejemben, hogy egy ilyen rangos díjhoz, mint a Booker, elég-e jól írni mondatokat? Nem áll össze a könyvélmény egésszé bennem, és inkább olvastam volna csak “elég jó” mondatokat, hogy egy többet adó történetet olvassak, egy konvencionálisabb jellemrajzzal, jobban definiált külső konfliktussal, egy fogyaszthatóbb befejezéssel. Minden író tanulhat Banville stílusából, de amikor a nyelv szorítása ennyire életfogytig tartó, olyan erővel csap le, mint a szökőár, ami elragad és kérlelhetetlenül a mélybe húz.
