Orcsik Rolandnak köszönettel
Jódal Kálmán nevével egy Bartók Imre-esten találkoztam először. Amikor a tárgyalt íróról elhangzott az a megállapítás, hogy a kortárs magyar irodalmi mezőnyben nem igazán lehet hasonló stílusú és megközelítésű alkotóról beszélni, Orcsik Roland felállt és Jódal Kálmánt ajánlotta az érdeklődő közönség figyelmébe. Azóta vártam a lehetőséget, hogy találkozhassak a vajdasági szerző új írásaival.
A Die Liebe a harmadik Jódal-kötet, amelyben szinte J. G. Ballard-i science fictiont kap az olvasó: egyszerre elborzasztó, felkavaró és esetenként zsigerien félelmetes történeteket, valamint különös képzelettársítások által összeeszkábált transz-és poszthumán orgiát, ahol mindezek ellenére az ember játszhat főszerepet. Emellett azonban mocskosul gyönyörködtető érzés, amikor a következőképpen összegződik írói poétikája: „előttem terem egy rohadtul kétes egzisztencia, sejtem róla, istenség valamelyik kevert mitológiából. Ronda, taszító jelenség, nem enged tovább, hiába püfölöm. Ezt meg sem lehet rendesen ütni, ragacsos spermatozoid-masszából és nehézvízből állították elő gyárilag, és akármilyen paradox, nincsenek világos, biztos körvonalai – ahogy igazából semminek sem –, mégis él, lélegzik, vigyorog, fenyegetően és ízléstelenül” (183.o.).
Jódal nyersen és kendőzetlenül tornyosul elénk és invitál, csalogat ebbe a makacsul a valóságban gyökerező, valójában mégis fiktív világába. Három ciklust foglal magába a Die Liebe, a novellák többek között olyan kortárs problémákra irányítják rá a figyelmet, mint a (többségi) társadalom (elsősorban a vajdasági magyar lét) és az individuum kettőse, az állam és állampolgár vagy akár az őrület és a normalitás viszonya, de megjelenik motívumként vissza-visszatérő hatalom és elnyomottak kérdésköre is. Ezzel egy időben a szövegek stilisztikailag cyberpunkot idéző atmoszférát teremtenek, amelyben az általában főszereplő-elbeszélő elhagyott, külvárosi lakónegyedekben az antropocentrizmus határait feszegető/megsértő entitásokkal lép kapcsolatba. E lények között akad klasszikus szörnyeteg, mint a csonka család volt fejeként megjelenő vámpír, de kétnemű szadomazo-angyal és zombiápolónő összefércelések is megtalálhatóak.
Fontos az is, ahogyan Jódal a létrehozott teret kezeli. Aki akár egyszer is megfordult Szabadkán vagy Újvidéken (utóbbi fontosabb a kötet szempontjából) ismerősnek találhatja azokat a helyeket, ahová az író bezárja karaktereit. A borbélyszalon, a kávézó, az újvidéki kietlen körutak vagy akár a jobb napokat látott, polgárinak mondott házak szobái, a jugoszláv emeletes házak felső szintjei, de ide tartoznak még a háború zűrzavarában magát megszedő újgazdagok rezidenciái: mind-mind életterek, ahol a jódali romlás virágai nyitogatják szirmaikat. Ezek a betonozott és huzalozott helyszínek felbukkannak a mindannyiunk által ismert és elfogadott valóságban, de éppen az aprólékosság által válnak egyszerre fiktívvé, majd a szereplők belépésével fantasztikussá. Mivel én is vajdasági származású irodalmár vagyok, hátborzongatóan tisztán látszódnak ezek a terek, sőt, kisebb túlzásokkal, maguk az alapvetően elborult szituációk is valósak. Így tudnak a szövegek egyszerre otthonosak és mégis távolságtartóak lenni.
A történetek egyszerre érződnek posztapokaliptikus korban játszódónak és a posztindusztriális jelent kritizálónak. A vadkapitalizmus féktelen tombolása összekeveri és egy térfélre kényszeríti az előzőekben már említetteken túli irodalmi (Franz Kafka, Tolnai Ottó, Philip K. Dick és az Alkonyzóna epizódjait jegyző Charles Beaumont), mozgóképes (David Lynch, Lars von Trier és Ridley Scott) vagy éppen zenei (Laibach, Kraftwerk és Depeche Mode) hatásokat, egyúttal segítségükkel átmossa ezt a történelmi lőporoshordót, amelyet korábban már annyian felrobbantottak. Ebben a vásári hangulatban formailag egymást váltják a prózaversre emlékeztető monológok (L.O.V.E.), a naplószerű visszaemlékezések (A kopott dáma csókja) vagy a realista próza poétikát éppen csak megkoptató, majdnem szociográfiai igényességű elbeszélései (Öröm). A detonáció után bekövetkező újrarendeződés során egyértelművé válik, hogy a menekülés ebből a narratív térből lehetetlen, csak az ilyen-olyan módon elért túlélés (boy toy-já válás, mint a Tanzt mit mirben) vagy a lassú, kérlelhetetlen leépülés jut(hat) osztályrészéül a szereplőknek.
Ezekben a sötét tónusú szövegekben tombol az erőszak. Elsődlegesen nem a primitív módon és céltalanul tomboló fajtájú, hanem az intelligensen adagolt típusú. Mindig akkor szabadul el, amikor a kilátástalanság, legyen az egy teljesen hétköznapi veszekedés a konyhában vagy egy, a szövegtérben bekövetkezett, megmagyarázhatatlan esemény, betetőződik. Az állandó frusztrációt a hedonizmus, a balkáni rítussá merevedett sör- és kávéfogyasztás, a különböző hallucinogén anyagok bevitele és a szexualitás különböző leágazásainak gyakorlása tudják csak valamelyest feloldani. Erre a poszt-jugoszláv kiégettségre és társadalomkritikára erősítenek rá a kötetben található Igor Bartolec által készített fekete-fehér fotók. Az individuum egyedüllétét, az elgépiesedést és a humanizmus feletti átlépést sugallják a többnyire épületeket és villanytelepeket ábrázoló képek. Egyúttal a stratégiai pontokra (ciklusváltáshoz) elhelyezett felvételek mozgásérzést kölcsönöznek a történéseknek, ezzel rámutatva arra, hogy habár úgy tűnik, hogy a szövegek lakói megálltak, az elmozdulás elkerülhetetlen, még ha egy zárt, önmagába visszatérő térben történik is mindez.
Rengeteg hatást és nevet hívtam segítségül, hogy minél inkább érzékeltessem, kicsoda Jódal Kálmán és milyen is maga a Die Liebe. Nyers, sötét és akaratos, úgy tud égni, mint egy pofon helye. Nincs benne feloldás, korleletnek is olvasható, ami arról mesél, hogy mi a helyzet a déli szomszéd valósága által ihletett irodalmi térben, amely egyben magán hordozza a különböző nyugati kultúrtermékek által vemhessé tett zsáner jegyeket is. Társadalomkritikus, érzékeny és zsigeri élményt nyújtó könyv.
