Bevallom, az antológiákat némi távolságtartással kezelem, hiszen ahány író, annyi stílus és történetvezetési módszer létezik. Így pedig elkerülhetetlen, hogy az olvasó egymáshoz viszonyítsa a különböző írásokat, vagy éppen rangsorolja őket. Én is állandóan ebbe a hibába esek – ha ezt lehet hibának nevezni – és gyakran előfordul, hogy bizonyos történeteket egyszerűen átlapozok, mert nem érzem olyan jónak, mint a másik művet. Ilyenkor viszont marad bennem némi hiányérzet, hiszen tudom, nem olvastam el mindent, nem lettem teljesen a könyv világának ismerője.
Szerencsére a Fekete lapok nem ebbe a kategóriába tartozik, és a kötet vége felé fellélegezhettem: végre, minden történet a helyén van. Ha nem tudatosítom magamban, hogy nem csak egy író művét olvasom, talán fel sem tűnik, hogy több szerző munkájából áll össze. Az egyes részek tökéletesen belesimulnak a nagy egészbe, egyik fejezet sem lóg ki a sorból. Az pedig különösen elismerésre méltó, hogy mindegyik igényes stílussal van megfogalmazva.
A George R. R. Martin nevével fémjelezett könyv alaptörténete szerint a II. világháború után, 1946-ban egy földönkívüli vírus sújt le New Yorkra. A lakosság nagy része életét veszti, míg mások, ahogyan a könyv fogalmaz, „húznak egy lapot”. A szerencsésebbek a DC és Marvel világára emlékeztető, csodálatos emberfeletti képességekhez jutnak: van, aki hatalmas tárgyakat tud megmozgatni, mások gondolatolvasóvá válnak, de akad olyan is, aki bárki tudatát a sajátjába tudja olvasztani és még hosszasan lehetne sorolni. Rájuk használják az „ász” megnevezést. Különleges képességeik miatt a kormány mindent megtesz azért, hogy besorozzák őket. Emellett van hátsó szándékuk is: mivel félnek tőlük, igyekeznek az ellenőrzésük alá vonni minden ászt.
Azonban nemcsak ilyen hatása van a földönkívüli vírusnak. Vannak, akiknek a halálnál is rosszabb sors jut osztályrészül: fájdalmas, más esetekben visszataszító képességekhez jutnak, vagy éppen szörnyszülötté válnak. Őket nevezik „jokernek”. A könyvben sokszor elhangzik, hogy minden tizedik jokerre jut egy ász, vagyis ők vannak nagyobb arányban. A tömeges megjelenésük ellenére a társadalom hátat fordít nekik, néhányan pedig undorral figyelik őket és vannak, akik kifejezetten bántani akarják a jokereket.
Leginkább erről a két kasztról és azokról az emberekről szól a könyv, akiket a vírus nem fertőzött meg így az életük a normális mederben maradt. Hogyan birkóznak meg az új világrenddel, milyen társadalmi változásokat von maga után az, hogy néhányan mások lettek? Lehet-e egyáltalán ilyen körülmények között élni és életben maradni?
A Fekete lapokban izgalmas és változatos képességek szerepelnek, az olvasót nem egy egyszerű szuperhős-képregény utánzatába kalauzolják el a szerzők. Az erőknek ára van, ráadásul nagyon sokan elbuknak, nincsenek igazi hősök. A történet is egy legendás pilóta, a Rakétakölyök sikertelen akciójával indul, aki az életét adja azért, hogy megakadályozza a vírus elterjedését (Howard Waldrop: Harminc perc a Broadway felett!). Az olvasót itt éri az első megdöbbentő élmény: nem mindig győz a jó. Ez a bukás pedig kihat az egész világra és a történelem további alakulására.
A fantasy szál tökéletesen megfér a történelmi események szerepeltetése mellett. 1946-tól kezdve az olvasó kronologikusan halad előre, vannak szereplők, akiknek végig lehet követni az élete alakulását. Ilyen például Dr. Tachion, a Takisról érkezett földönkívüli, aki minden erejével azért küzdött, hogy a vírust megállítsa, amit egyébként az ő faja fejlesztett ki háborús célokra. Amikor azonban elszabadul a pokol, már azon fáradozik, hogy az áldozatokat segítse. Az is előfordul, hogy egy karakter csak futólag tűnik fel valamelyik történetben, más írásában pedig visszatér főszereplőként.
Az írók nagyon jól összehangolták a történeteket. Azok a szereplők, akik több részben is felbukkannak, nem veszítik el karakterük jellegzetességeit. Visszatérve Dr. Tachionra, végigkövethető a jellemfejlődése írásról írásra, nincsenek benne érthetetlen ugrások (Tachion személye izgalmas módon alakul Studs Terkel Prológus című fejezetétől kezdve a Melinda M. Snodgrass tollából származó Megalázó rítusokon át egészen a Hatalmakig, amit David D. Levine írt meg).
A könyv további érdekessége, hogy az ászok és jokerek életébe egyaránt bepillantást enged. Az olvasó megtudja, hogy milyen nyomorúságos körülmények várnak azokra, akiknek rossz lapok jutottak: nem kapnak munkát, gettókban tengődnek, alkoholizmus vár rájuk, vagy éppen drogfüggővé válnak (George R. R. Martin: Burokba zárva). A jokerek által lakott városrészekben a bűnözés mindennapos, , a rendőrség korrupt, ha közülük valakit megölnek, az senkit nem érdekel. Eleinte azonban az ászoknak sincs túl jó sorsuk, bár ők testi torzulás híján valamelyest el tudnak rejtőzni (Michael Cassutt: Katód kapitány és a rejtett ász). A rejtőzködés és kitaszítottság az X-Men világát idézi fel, de a Fekete lapok mégis más. Egy alternatív univerzumot hoz létre a II. világháború után. Megtartja a valós történelmi eseményeket, például Kennedy meggyilkolását, de mindezt a saját világába átültetve értelmezi: az egyik joker sajnálattal emlékszik vissza Kennedyre, aki a választási kampánya során ellátogatott a jokerek által lakott területre és vele is kezet fogott (ami egyébként a vírus miatt egy rovarszerű végtag lett). Mondhatni zajlik a történelem a háttérben, miközben az emberek próbálnak valahogyan megélni ebben a feje tetejére állt világban.
A Fekete lapok egy igen terjedelmes olvasmány, de érdemes minden fejezetet végigvenni. Egy teljesen új alternatív történelmet tár az olvasó elé, képes volt a szemléletváltásra. Amellett, hogy tökéletes a kikapcsolódásra, elgondolkodtató üzenetet ad át a jokerek kirekesztettségével. Csak azért, mert mások – amiről nem is ők tehetnek –, megvetik őket. Az pedig külön érdekes felvetés, hogy hogyan lehet egy olyan világban élni és érvényesülni, ahol nincsenek igazi hősök, csak esendő emberek, akik egy véletlen folytán emberfeletti képességekre tettek szert.
