„Lujza felemelkedett az ülésen és szúrós tekintettel nézegette a sofőrt.
Egy ötvennyolc kilós feldühödött humanista
egy százhúsz kilós, túlsúlyos, de izmos nacionalistával szemben.”
(37. o.)
A Nina Borg-sorozat második kötete messze kifinomultabb, értőbben megkomponált szöveg, mint az első kötet volt. Ezt már itt az elején érdemes leszögezni. Mintha a szerzőpáros a második kötetre találta volna meg a megfelelő munkamódszert és hangot: a Gyerek a bőröndben szinte minden gyermekbetegségétől mentes a sorozat második tagja, a Cigányátok.
A dán szerzőpáros regényének kezdetén Miskolcon járunk. Egy lepusztult, elhagyott szovjet laktanyába szökik be két fiatal cigány srác, hátha találnak valami értéket, amit még nem vitt el senki előttük. Legnagyobb szerencsétlenségükre találnak is valami igazán értékeset és egyben igazán veszélyeset.
Már a felütés sem hétköznapi ebben a thrillerben és a regény különleges atmoszférája, a bonyolult, de nem túlbonyolított szerkezet érdekessége az utolsó lapokig kitart. Az első kötethez hasonlóan itt is több szálon fut a cselekmény. Ám a dramaturgiai ügyetlenségnek – mely az első résznek a sajátja volt – már nyoma sincs. A probléma ott az volt, hogy míg az olvasó minden részletbe beavatást nyert a különböző szálak ismerete révén, maguk a szereplők vakon botorkáltak az általuk át nem látott szálak között: ugyanazon mozzanatban fosztatott meg az olvasó a nyomozás örömétől és a váratlan fordulatok izgalmától, hiszen egy-egy új elem a történet előrehaladtával gyakran csupán a szereplők számára tartogatott meglepetéseket. Ezt a hibát nem csak kiküszöbölni sikerült, de egyenesen az ellentétébe fordítani, aminek eredményeképp egy végig rejtélyes regény született.
Horváth Sándor – a történet egyik központi figurája – Budapesten joghallgató, mégpedig a legtehetségesebbek egyike. Komoly vizsgára készül, mikor meglátogatja vidéken élő öccse, Tamás és igénybe veszi bátyja számítógépét. Néhány nappal később – bár az anyagot kiválóan prezentálja – Sándor megbukik a vizsgán. Horváth Sándor születésekor a Rézműves Sándor nevet kapta.
A dán titkosszolgálat egy internetes fegyverkereskedelmi ügy kapcsán terrorfenyegetettséget feltételez Koppenhágában és a szálak Magyarországra vezetnek. A magyar kollégákkal való együttműködés során egy név kerül a hatóságok látókörbe: Horváth Sándor.
Az előző kötetben megismert Nina Borg – a Vöröskereszt ápolónője – illegális cigány bevándorlókon próbál meg segíteni, akik mindenki által magukra hagyottan egy külvárosi garázsban húzzák meg magukat és különös betegség üti fel a fejét közöttük. Horváth Sándor testvére – Tamás – mindegyikük közül a legbetegebb.
Jørgen Schou-Larsen nyugalmazott építész – érezve, hogy élete végén jár – végrendeletét készíti elő ügyvédjével, hogy vagyonát halála után fia kezelje a felelőtlenül költekező felesége helyett, ezzel biztosítsa családja jólétét, miután ő már nem lesz. Miközben nehéz szívvel teszi mérlegre életét, munkásságát és házasságát, gyönyörű birtoka mellett egy mecset építési munkálatait végzi a helyi muszlim közösség.
Ezek a szálak fonódnak egymásba a 488 oldalas regény lapjain, de a legkevésbé sem kiszámítható módon. Bár a könyv jóval vaskosabb, mint a sorozat előző része, a próza mégis takarékosabb, a történetszövés megfontoltabb és – ami talán a legfontosabb – a didaktikusságnak már nyoma sincs benne. Holott a regény által körbejárt témák mindegyike magában hordja ennek a veszélyét.
Horváth Sándor kétféle kulturális háttérrel rendelkezik: kisgyermek korában roma édesanyja nevelte, majd nem-roma apja vette magához. Fiatal felnőttként rendkívül traumatikusnak érzi kettős származását, így sehová sem tartozik igazán. Jóllehet magyar barátai (bár a roma és a magyar megkülönbözetés politikailag nem korrekt – a regény terminológiáját követve ezt célszerű a recenzióban használnom) roma származását soha nem firtatják – miért is tennék? – ő mégsem érzi magát közéjük valónak, annak a megkülönbözetésnek a következményeként, mely kisgyermek korától fogva belénevelte a másság érzését. Roma családjában – a regényben tematizált szociológiai okok miatt – belénevelték a bizalmatlanságot a közösségükhöz nem tartozókkal szemben, magyar családjában pedig tabunak számított roma származása. Mi sem egyszerűbb ilyen körülmények között, mint az egészséges identitás kialakítása. Nem véletlen, hogy egészen a regény végéig, csupán megtörténnek az események Sándorral, de soha nem aktív részese azoknak. Tehetetlen, impotens karakter, akit gúzsba köt az identitásával kapcsolatos mély szorongás. Ez a szorongás az alapvető léttapasztalata, mindennapjai szervezője: akkor is félcigány, amikor a jogi vizsgájára tanul, akkor is, amikor a nacionalista taxis inzultálja, akkor is, amikor a barátaival készül meginni egy pohár sört – minden pillanatát áthatja és megszabja az ebből fakadó bizonytalanság. A társadalom lehet bármennyire is elfogadó körülötte – jóllehet nem az – ő magát képtelen elfogadni, ezért állandó szégyenérzetben él. A roma közösség is bizalmatlan és kirekesztő vele szemben, mióta nem él közöttük, így Sándor belezuhant a cigányság és a magyarság között húzódó mély szakadékba.
A dán titkosszolgálat nyomozója Søren Kirkegaard filozofikus figura – neve írott formában egy betű híján azonos a nagy dán életfilozófuséval, Søren Kierkegaardéval, kiejtésben teljesen megegyezik vele. Gyermeke nincs, feleségétől elvált („Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni”). Nap mint nap szembesül a terrorfenyegetettséggel, melyek nagy része a közvélemény számára ismeretlen marad. Találkozik nem csak Dánia, de tágabb értelembe vett hazája – az Európai Unió – problémáival is, ahogyan a bevándorlási politika visszásságaival, a társadalmat megosztó vallási és etnikai előítéletekkel is. Mindezek ellenére teszi a dolgát, habár egyre fáradtabban és fásultabban. Miközben – végignézve pályafutásán – azt tapasztalja, hogy hiába a munkával eltöltött küzdelmes évek, minden rosszabb lett.
A szerzőpáros mindezt érzékenyen és érzékletesen bontja ki a történetben, sokkal inkább a szereplők személyiségrajzán keresztül, mint direkt közlésekben. Ezek a finom szövegelemek így szinte észrevétlenül építik fel a kirekesztettség, az identitásválság és az emberi jogokon alapuló európai társadalmak (ambivalens) kór- és korképét, minden hatásvadászat és az erkölcsi tanulság szájbarágása nélkül. Az igazságszolgáltatás rendszerének szürke zónái, emberi, egyéni léptékből látszódó igazságtalan vonásai például már a regény legelején megjelennek, de a retorika közelebb áll egy betegség szimptómájának leírásához, mint egy szenvedélyes röpirathoz.
A Nina Borg-sorozat második kötetében is van egy rendkívül nehezen elviselhető szereplő, akiről úgy érzi az olvasó, hogy jobb lett volna kihagyni a történetből. Ez nem más, mint Nina Borg, az idegesítő ápolónő, aki mindig a „helyes dolgot akarja cselekedni”, nem számít, hogy emiatt esetleg megerőszakolják a lányát vagy halálos veszedelemnek teszi ki a családját és tönkreteszi a házasságát. A kötet gyengéi közé tartoznak még a politikai eszmecserék, melyek lovecrafti gyengeségű párbeszédek formájában bontakoznak ki – nem tudom, hogy közös munka volt-e a szerzők részéről, vagy valamelyikük önálló munkája, de a második lehetőség látszik a valószínűbbenek. Majdnem kizárt, hogy két szerző együttes erőfeszítése eredményezzen ennyire erőtlen szövegrészeket.
A kötet külalakjára ezúttal sem lehet panasz: a borítótéma hangulatos, a lap- és kötésminőség kiváló, a betűk és a szedéstükör kényelmesek. A kötet nem hullik szét az újraolvasás során sem, annak ellenére, hogy ragasztott. Néhány helyen hiányoznak a mondatvégi írásjelek, de összességében remek kiadványt nyújtott át az olvasóknak a Libri, messze az átlagon felülit.
Kaaberbøl és Friis – mint Kafka A fegyencgyarmaton című novellájából az Utazó – külső nézőpontról tekint napjaink Magyarországának politikai és társadalmi helyzetére, ebből adódóan előfordulnak bizonyos következetlenségek, sőt, tévedések a részleteket illetően. Ám összességében három lépés távolságból, éleslátóan ábrázolják a fájóan ismerős problémákat, emiatt szinte felbújtja ezek újragondolására az olvasót. Egy jó könyv ismertetőjegyei ezek.
