Rettegés. Gyűlölet. Elutasítás. Agresszió. A XXI. századra Európa eljutott oda, hogy a lakosságának egy részét ezek az érzések jellemzik, amikor a muzulmán emberekről, vallásról, kultúráról van szó. Az iszlám szélsőségesek terrorcselekményei, a közel-keleti pusztítás képei és az onnan százezrével (!) érkező menekültek az európai emberek fejében mind egyetlen masszává olvadtak össze. Nem gondolom, hogy jelen kritika lenne a helye annak, hogy kifejtsem erről a véleményemet, legyen elég annyi, hogy óriási hiba az elsődleges érzelmekre hallgatni és összemosni az amúgy valóban összekapcsolódó kérdéseket. Viszont akkor miért írok erről? Mert Michel Houellebecq francia „kultszerző” legutóbbi regénye, a Behódolás, épp az európai iszlám „diadaláról” beszél. Már önmagában a téma kiverte számos olvasónál a biztosítékot – és biztos vagyok benne, hogy többen voltak azok, akik olvasatlanul szidalmazták a könyvet –, de a megjelenés pont egybeesett a Charlie Hebdo-merénylettel, ami a „modern Európa és értékei elleni támadás” szimbólumává vált. Aztán jött a menekültválság. Úgyhogy nem csoda, ha ez a regény mindezekkel összekapcsolódott. Pedig a könyv egyáltalán nem ezekről szól, és ettől a ténytől szerintem mindenki, aki kézbe veszi, meglepődik.
Nagyon érdekes élmény olvasni a Behódolást, ugyanis ha figyelünk, le tudjuk magunkon mérni, mit is gondolunk az európai iszlámról. A könyv ugyanis lényegében arról szól, hogyan lesz Franciaországban – végig betartva a demokratikus játékszabályokat – egy muzulmán párt az, aki a Köztársaság elnökét delegálhatja, ezzel pedig irányt szabhat az országnak. Ezt egy negyvenes egyetemi tanár szemén keresztül követhetjük nyomon, aki eddig nem igazán érdeklődött az aktuálpolitika iránt, napjai a katedrán való, számára céltalannak tűnő oktatásból és a diáklányokkal töltött, időszakos kapcsolatokból álltak. Adva van tehát a klasszikus houellebecq-i figura, a kapuzárási gondokkal küzdő, céltalan értelmiségi alakja. A regényben mintha összekapcsolódna a főszereplő útkeresése, saját életmódjának megváltoztatása iránti igénye – bár nem tudom, mennyire lehet tudatos igénynek tekinteni azt, ahogyan igyekszik megtalálni a helyét a világban – azzal, ahogyan Franciaország is lassan egy eddig ismeretlen politikai-társadalmi útra áll rá. Bár engem kifejezetten zavartak azok a jelenetek, amikor a főszereplő az általa tanulmányozott Joris-Karl Huysmans (1848-1907) műveiről és magáról a szerzőről beszélt. Mintha lett volna itt valami kapcsolódás Huysmans és a regény témája, vagyis a főhős életközépi krízise illetve az elnökválasztás majd az ezt követő változások között, amit én nem tudtam felfejteni, még ha ez a különböző kulturális közegből is fakad.
Ami viszont pokolian erős élménnyé tette a Behódolás olvasását, az az egész elnökválasztás és politikai miliő realisztikussága. Houellebecq pengeéles szemmel vázolja fel, hogy a ma is ismerős politikai csatározások, alkudozás, lavírozás, a szélsőségekkel kapcsolatos nyugat-európai hozzáállás, illetve a kortárs értelmiség „eltunyulása” mit eredményezhet. Mennyire fontos egy politikai közegben, hogy ki mit tud felmutatni, és mennyire tud megnyerő lenni, mennyit számít, hogy képes legyen alternatívát mutatni a megfásult választóknak. Nagyon érdekes végiggondolni akár csak a mai magyar politikai helyzetet, miközben olvassuk a francia író regényét. Én teljes mértékben el tudtam képzelni, hogy ebben a helyzetben bizony akár egy muzulmán párt is győzedelmeskedhet, és hogy az átlagember szempontjából ez nem jelenti a Pokol eljövetelét. Ez lehet sokak számára a legrémisztőbb: a mai Európában, mármint azon a felén, ahol az értelmiségnek talán még van számottevő szava a választásokon, és ahol valóban működik a multikulturalizmus, nem pedig tűzzel-vassal küzdenek ellene, és ahol nem szitokszó az, hogy liberalizmus, szóval ezekben az országokban nem jelent akkora krízist egy ilyen változás. Valahol talán ez a francia forradalommal elindult „értelmiségi uralom” vége, amikor a liberális eszmék mentén kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a demokráciában a többség ezt akarja.
De Houellebecq szerint nem kell félni, mert az európai muzulmánok – a másod- és harmadik generációs muzulmánokra tessék itt gondolni – nem azonosak a Közel-Kelet radikálisaival. Az ő érdekük is, hogy a teljes társadalomban nyugalom legyen, így amellett, hogy a főbb kulturális intézményeket (elsősorban az iskolákat, egyetemeket) a saját terveik végrehajtóivá teszik, csak elenyésző mértékben szólnak bele a világ működésébe. Ugyan a választás megnyerése után talán irreális gyorsasággal következnek be a változások (én nem pár év, hanem mondjuk egy-két évtized alatt tudnám ezeket elképzelni), azokban könnyen megtalálhatjuk a logikát, mégpedig a politikai logikát. Persze előkerül a nők jogainak csorbítása és a férfiaknak való erősebb alárendelése, és ez a legtöbb nyugati emberben azonnal beindítja a vészcsengőt, de Houellebecq szereplői ezzel nem sokat törődnek, őket (ti. a férfiakat) ez egy cseppet sem zavarja, hiszen eddig is főleg szexuális eszköznek tekintették a nőket. Nem puszta hímsovinizmus van emögött, hanem a kortárs ember szociális kiüresedése. A főhősnek alkalmi légyottjai, majd később prostituáltak jelentik az egyetlen kapcsolatát a nőkkel, és bár megjegyzi, hogy sajnálatos a miniszoknyák eltűnése, nem rázza meg különösebben a nagy korkülönbségekkel, érdekből kötött házasságok lehetősége vagy a női értelmiség visszaszorulása. (Talán nem is nemi alapú elkülönítést lát, egyszerűen csak egy társadalmi csoport háttérbe szorulását a másikkal szemben, de ez csak kósza gondolatom a szenvtelen reakciója nyomán.) Az összképet tekintve mintha a főhős félig-meddig pozitív változásnak tekintené a történteket, egy új korszaknak, ami nem feltétlenül rosszabb, vagy akár jobb, hanem más. Ahogyan Európa és szomszédjainak viszonya, berendezkedése, kultúrája az évezredek során változott – és ennek a változásnak nem tudott gátat szabni se hadsereg, se fal, se „magasabb rendű kultúra” –, úgy talán most is változni fog. És talán nem feltétlenül abba az irányba, amerre mi elképzeljük, vagy amerre leginkább akarnánk. Ugyanígy, a főszereplő élete is megváltozik, de nem feltétlenül úgy, ahogyan azt ő gondolta volna a regény elején. Ez az igazi behódolás: a lassan sorvadó Európa behódol az újnak, az erősebb alternatívának – és itt az erő nem a puskák vagy bombák ereje, hanem az eltökéltség ereje, az, hogy a másik rendelkezik céllal és erővel, hogy azt véghez is vigye.
A Behódolás fontos könyv, akkor is az lenne, ha Európa nem szembesülne évtizedek óta az iszlám világ és saját társadalmi-politikai struktúrájának kihívásaival. Houellebecq okosan és higgadt fejjel gondolja végig, mi is lehet Európa egyik jövője, hogyan lesz a modern demokrácia egyik bölcsője egy újabb változás kiindulópontja, és hogy mit is jelenthet igazából ez a változás a nyugati értelemben vett európaiakra nézve. Persze mindennek ma, az elmúlt évek eseményei után egészen érdekes mellékíze van, de remélhetően lesznek, akik túllépnek a prekoncepciókon és bekukkantanak Mona Lisa burkája alá, hogy lássák, Houellebecq hogyan is látja a XXI. század elejének Európáját.
