William Stoner az az ember, akivé senki sem szeretne válni, de mindannyian hozzá hasonlatosak vagyunk. Stoner sikertelen ember, akiről az utókor nem fog megemlékezni. Tökéletesen átlagos életet élt, annak minden, tökéletesen átlagos bosszúságával, sekély örömeivel, csekély karrierjével, mihaszna szerelmeivel, piti viszályaival, jelentéktelen pillanataival. Pályafutása mindenben ellentéte annak a remélt, vagy még inkább, hitt életpályamodellnek, amelyet egy fejlett társadalomban a Sikeres Emberhez társítanak. Mégis, hű maradt önmagához, döntéseihez, és a tünékeny Siker kegyeltjei közül kevesebben vallhatják maguknak a jellem hűségének érdemét ma, mint ezek a tartással bíró, régi vágású átlagemberek, márpedig az önmagunkhoz való hűség nagyobb kincs, mint bármely fanfár, amely a jövőbe kürtölné nevünket.
Nehéz kikerülnöm a fentebb stíl magasztos fogalmazásmódját, ugyanis Stoner élete emelkedett, de tárgyilagos stílusban tárul szemünk elé, veretes, szép ritmusú prózában ismerhetjük meg ezt, a huszadik század első felét végigküzdő irodalmár életét. Stoner amerikai földműves családból származott, mást se ismert, csak a vetés-aratás-állattartás szentháromságát, amíg a szülei be nem íratták a Missouri Egyetem agrárkarára, mondván, hátha hasznos tudásra tesz szert, amit aztán később a gazdálkodásban kamatoztathat. Azonban felvesz egy általánosan művelő irodalomkurzust, és attól fogva az angol nyelvű irodalom szerelmese lesz, amiben ráadásul tehetségesebb is, mint a paraszti teendők elvégzésében. Így aztán amikor állást ajánlanak neki az irodalom tanszéken, keserűen ugyan, de elfogadja. Keserűen, mert tudja, hogy se apja, se anyja nem pártolja azt, hogy haszontalan dolgokkal üsse el idejét, miközben odahaza minden évben szigorú menetrend szerint megy a vetés és betakarítás, ami mindennél fontosabb. Mégis elfogadja, mert sok elkényeztetett, jó módú úriemberrel szemben az irodalom személyesen szólítja meg, zsigereiben érzi, mennyire igazat beszélnek a távoli múlt költői, mintha az élet legnagyobb titkainak tudói volnának.
Eközben nagy lelkesedéssel udvarol szíve választottjának, a szemrevaló Edithnek. A lány egy tisztességes, ámbár kissé tartózkodó teremtés, aki legalább annyira meg van ijedve a párválasztás társadalmi elvárásaitól, mint Stoner, és legalább annyira furcsán érzi magát egy párkapcsolatban, mint a kicsit bogaras, zárkózott leendő férje. Azonban mégis egybekelnek, és ezzel kezdetét veszi egy fanyar, átbeszéletlen, kudarcot kudarcra halmozó házasság, amelyben a felek nemhogy nem értik meg egymást, hanem az érzelmi kapcsolatnak az árnyéka sem vetül kettejük nászára. Stoner rögeszmés, kötelességtudó szerelme veszi rá Edithet, hogy feleségül menjen a friss, lelkes egyetemi oktatóhoz, de őszintén megvallva, egy kezükön meg tudnák mindketten számolni, hányszor vallottak érzéseikről a másiknak, hányszor voltak igazi, közös pillanataik, amiért érdemes élni. Edith egyfajta eltökélt, kötelességeit lerovó módon tárja szét combjait, hogy az utódlás biztosítva legyen, de még „legintimebb” pillanataikban is érezhető valami kelletlenség, afféle sértődött megfelelési kényszer, hogy házasságuk ne lógjon ki a sorból. Ezért cserébe viszont minden szeretetet megtagad férjétől, és miután lányuk megszületik, mindent megtesz, hogy kisajátítsa őt is, elzárja Stoner elől. Mindezt a szeretet és a törődés nevében.
Stoner a lányán kívül a legbüszkébb talán saját monográfiájára lehet, amelyben a klasszikus irodalom Shakespeare-re gyakorolt hatását ecseteli, de az igazat megvallva, messze áll ez a könyv egy átütő tudományos mérföldkőtől – már a huszadik század elején is. Idővel ellenséget is szerez a bölcsészkaron egy bizonyos Lomax professzor képében, akinek minden áron eltökélt szándéka, hogy maga alá gyűri a tanulmányaiban és tanításában némi örömet lelő Stonert, különösen azután, hogy Lomax egyik protezsált tanítványát Stoner megbuktatta. Ilyen kisszerű, jelentéktelen, könyöklő világban kell Stonernek helytállnia, és minden igyekezete ellenére, szinte már törvényszerűen elbukik.
Leendő egyetemi oktatóként őszinte megrendüléssel olvastam végig Stoner életpályáját, mivel szegről-végről a kollégám volna, akármennyire is fiktív szereplő. És valóban, különösen a mai, publikálási kényszertől hajtott világban egy egyetemi oktató a legritkább esetben kerül be a köztudatba kutatásaival, és még kevésbé alkothat maradandót tanári tevékenységével. Kevés az egyetemi szupersztár, és még a hatvanas évek derekán sem lehetett igazán betörni az irodalmi köztudatba derivatív, kritikai művek írásával. Stonernek szerencsére egy pillanatig sincs gondja ezzel: ő kezdettől fogva tudta, hogy másodrendű élet adatott neki. Ezzel békét kötött, és viszonylagos elégedettségben élte le szegényes életét.
Én a regény egésze alatt szurkoltam Stonerért, márpedig kevés mű váltott ki belőlem ehhez hasonló reakciót az utóbbi időben. Nyilván az azonosulás igénye is közrejátszott benne, de tény, ami tény, hogy roppantul örültem volna, ha jobb sors jut egy ilyen derék embernek, aki tisztelte feleségét, támogatta tanítványait és kiállt a maga igazáért a kollégáival szemben. Mégsem így alakult, és ebben rejlik a könyv fő ereje. Hogy tudniillik kíméletlen. Szenvtelenül tárja elénk egy semleges élet tanulságait, rendíthetetlen realizmussal, könyörtelen kritikával illetve a kapitalista sikerkultúrát. Márpedig szükségünk van az efféle bátor szembenézésre, ha ember módjára akarunk boldogulni a kisszerűségnek megágyazó világban.
Van abban egyfajta nemes líraiság, ahogy John E. Williams (és Gy. Horváth László, a könyv fordítója) megszólaltatja ezt a hangot. Ritkán kerül az olvasó olyan könyv közelébe, ahol minden mondatnak súlya van, ahol az író átgondoltan fogalmaz, érthetően és érzékletesen mutatja be, milyen körülmények szorítják főhőseiket légszomjas térbe, amelyből alig tudnak kiszabadulni. Az egyetemi élet protokollja pedig már csak ilyen, még akkor is, amikor Stoner az oktatói hatáskörét túllépve viszonyt kezdeményez egyik hallgatójával, aki ösztönösen (és persze éles elmével) ráhangolódik Stoner gondolkodásmódjára, kutatási témájára. Mint minden ebben az univerzumban, és bizonyos mértékig a való világban is, ez a viszony is halálra van ítélve, mert halálra ítélik a körülmények, az érintettek szerepvállalása, és mindenekfelett a cselekményvezetés is, amelynek lételeme, hogy főhőse megmérettessen és könnyűnek találtasson a hierarchikus egyetemi világban.
Éppen emiatt a kegyetlen pesszimizmusa miatt tartom a szépirodalmat valószerűtlenül tragikusnak. Ez az a műfaj, amelyik dicshimnuszt zeng az elbukás számtalan formájáról. Ezeknek a kegyetlen realista szerzőknek azonban nem elég, hogy emléket állítanak a hősien küzdőknek, akikkel azonosulnak, hanem a regény erkölcsi tétjét hangsúlyozva önmagát beteljesítő jóslatot olvasnak a törekvő ember fejére. Gyakorlatilag semmi az égvilágon nem predesztinálta volna Stonert arra, hogy elfeledett ember váljék belőle, hogy széljegyzet legyen az amerikai irodalomtörténet margóján, akár a regény diegetikus terében, akár a való életben, ahol sokáig ismeretlen volt. Mert a Stonert 1965-ben jelentették meg, de csak a 2010-es években fedezték fel ismét, így mintegy ötven év kihagyás után ismerhetjük meg újra, hogyan küzdött meg egy jellegtelen irodalomtanár a Nagy Háborúval, a gazdasági világválsággal, majd aztán a második világháborúval. És egész addig, amíg az oktatást nem fogják visszahelyezni valódi méltóságába a Nyugaton, amíg nem válik a szűken vett érvényesülés és boldogulás ugródeszkájából az erkölcsi tartással rendelkező hallgatók és öregdiákok iránytűjévé, addig Stonerből mindig is amolyan mártírféle lesz. Tanárideál, de a kiismerhetetlen fajtából, aki csak elhivatottságból küzd az elismerésért, végső kétségbeesésében, hogy legalább egyvalamiben örömét lelje.
Hadd ejtsek néhány szót a próza megfontolt, kimért realizmusáról. Azt hiszem, azok számára, akik hajlandóak megmerítkezni a széppróza, vagy a szépirodalmi igénnyel megírt szövegek világában, hamar tudatosodni fog bennük, hogy ebben a világban más szabályok működnek. Szűkölködünk a spontán tragédiákban, a történelem felülkerekedik az egyénen, a politika átszabja a tisztességes lét mozgásterét, és így maradunk néma tanúi azoknak, akik szembeszálltak és hősiesen alulmaradtak. Stoner is egy ilyen személy, de a szöveg, mely elbeszéli sorsát, mentes a pátosztól, inkább takarékosan elégikus szövegként mutatkozik meg, amelyben kendőzetlenül néz szembe az író egy elmúló ember széljegyzetre is alig méltatható életművével.
És mégis, van valami varázslatos, a legkomorabb dark fantasyval, a legnémább rettenettel vetekedő Williams prózájában. Annyira hétköznapi, annyira említésre sem méltó Stoner élete, hogy az már önmagában felülemelkedik a realizmus műfaji korlátain. Van az a pillanat, amikor a mindennapok ábrázolásában felfedezzük a valószínűtlent, a példabeszéd értékűt, a fenségest. Stoner története ebből a szempontból kifejezetten fenséges, mert rendíthetetlen erkölcsi érzékkel választja a veszteséget, a nagyszabású történeti élettől idegen középszert. Ezzel mellékszereplővé válik a saját életében, akinek minden érdemtelensége ellenére van valami kereksége, gerince. Ízig-vérig ember, még ha csak papíron létezik is.
Williams könyve nem véletlenül merült feledésbe jó fél évszázadon át. Mert ez a könyv olyannyira kilóg a hatvanas évek amerikai fősodrából, a beat-költők, a látomásos írók, a kiáltványszerzők, a harsány tabudöntögetők írásai közül, hogy hálásak lehetünk, amiért egyáltalán megőrizte az irodalmi emlékezet a Stonert. Kétségtelenül érték lapul a szikár sorok, a gyarlón, hibáktól szegélyezett életút elbeszélése mögött, és ez az irodalmárok kánonteremtő tevékenysége nélkül is kiérződik a műből. Én is csak félig-meddig tudom jó szemmel nézni ezt a mérhetetlenül szürke tanári karriert, Stoner elbaltázott házasságát, mert abban a korban születtem, ahol az ember vagy nagyszerű, vagy egyszerű porszem, és a tisztesség csak egy utólagos gondolat, amit a siker távlatából jó szívvel röhög ki az ember. Ha nem forradalmasítja az irodalom megértését, ha nem szabadítja fel a diákságot úgy, mint Keating tanár úr a Holt költők társaságában, akkor azért legalább egy-két nagyhatású könyvet írjon Stoner. De nem. Stoner hajthatatlanul ellenáll a nagyszerűség (poszt)modern kényszerének. Cserébe viszont olyasmit visz véghez, amit kevesen mondhatunk magunkénak. Kiállt az irodalom legfőbb igaza mellett, hogy az írott szó tanúja lehet a múltnak, a legmélyebb emberi érzéseknek. És eközben minden körülmények között, még ha esendően is, de embert maradt.
