A walesi születésű Arthur Machen (szül.: Arthur Llewellyn Jones, 1863-1947) a századforduló angol irodalmi életének sokrétű alakja: lefordította angolra Casanova emlékiratait és Navarrai Margit Heptameronját (L’Heptaméron), tagja volt az Arany Hajnal Hermetikus Rendnek, melyben – egyebek között – Yeats és Crowley is megfordult, a dekadens irodalom rajongójaként gótikus-misztikus novellákat írt, újságírói tevékenysége során megalkotta a „Mons angyalainak” első világháborús mítoszát, és – meglehetősen beszűkült – vallásosságától indíttatva az emberi spiritualitás fokozatos kiveszésén lamentált. Napjainkban leginkább a századforduló környékén írt rémtörténetei miatt ismert, és valószínűsíthető, hogy H. P. Lovecraft jelentős mértékben közrejátszott az életműve iránti érdeklődés fennmaradásában. A nagy Pán isten (The Great God Pan) Machen egyik legjelentősebb munkája, mely olyan neves rémtörténet-írók képzeletét termékenyítette meg, mint Lovecraft, Stephen King vagy Thomas Ligotti.
A nagy Pán isten elhízott novella, avagy sovány kisregény – ahogy nézzük –, mely 1890-ben a Whirlwind című lapban, majd – módosított és bővített formában – 1894-ben A legbenső fény (The Inmost Light) című írással együtt önálló kiadványként jelent meg. A nyolc fejezetre tagolt alkotásban a bonyodalom forrása egy orvosi kísérlet: Dr. Raymond és segédje, Clarke sebészeti beavatkozást hajtanak végre a doktor nevelt lánya, Mary agyában; a kísérlettől azt remélik, hogy a páciens képes lesz meglátni az anyagi világ illúziója mögötti valóságot, amire a doktor az antik görögök nyomán úgy utal, meglátni a nagy Pán istent. A kísérlet részben beváltja a hozzá fűzött reményeket, ám nem várt eredményeket is fial – melyek következményei később sújtanak le, amikor egy rejtélyes és veszedelmes nőalakról rémisztő hírek kezdenek keringeni London kifinomult úri kompániájában…
Machen novellája a maga korában komoly botrányt kavart, és mai, felfokozott ingerküszöbű korunkban sem veszített erejéből. Ez annak köszönhető, hogy a szerző okos módon nem állítja elénk a nyers borzalmakat, meghagyja az olvasónak, hogy maga képzelje el a végső félelemforrást – már amennyiben az egyáltalán elképzelhető. A mű tördelt felépítésű, az egyes fejezetek többé-kevésbé önállóak, egy-egy rejtélyes mozaikdarabkát nyújtanak az olvasónak, aki a végére összerakhatja magának a teljes képet (vagy legalábbis annyit, hogy gyaníthassa, hogyan néz ki a teljes kép). Minden fejezetben akad valami új titokzatos fejlemény, így a mű sosem fullad unalomba.
Stilisztikailag a mű kicsit paradox. Az egyébként sem kirobbanóan intenzív cselekményt hosszú leírások, monológok akasztják meg, sokszor anélkül, hogy ezek bekezdésekre lennének osztva, és Machen néha olyan körmondatokkal operál, hogy azok hosszától az olvasónak görcsbe rándul a gyomra. Ennek ellenére a történet kétségkívül működik: az író döbbenetesen érzékletesen fogalmaz. Talán nem véletlenül volt egyik kedvenc olvasmánya de Quincey Egy angol ópiumevő vallomásai (Confessions of an English Opium-Eater) című, önéletrajzi ihletésű regénye. Mintha valamiféle ópiumos vízió vibrálna az olvasó előtt: szinte látja a ködös és izzó naplementét, a dombok között kanyargó folyót, melyek Dr. Raymond és Clarke első társalgásának háttereként szolgálnak; a romlást, enyészetet árasztó, düledék társasházakat, a fejlődő, viktoriánus London sötét oldalának, megannyi elzüllött emberi sorsnak mementóit; szinte hallja, amint Clarke iszonyodva lecsapja „Feljegyzéseit”, amikor ahhoz a bizonyos fordulathoz ér; és jóformán együtt mered Villiersszel és Austinnal a skiccre, melynek révén a kirakós újabb eleme kerül a helyére.
A viktoriánus London peckes, délceg eleganciája, kikent-kifent, karót nyelt erkölcsisége mélyén sötét, beláthatatlan mélységű örvény hömpölygött, ami menthetetlenül magával rántott és elnyelt mindenkit, aki nem volt képes megtartani magát az omlatag felszínen. E mélységi régióról a „felszíni” társadalom természetesen nem vett tudomást – talán Elizabeth Gaskell Vétkek és vezeklések (eredeti címén Ruth) részben elutasító fogadtatása jól tükrözi ezt az attitűdöt. Machen novellája mintha ennek a szinte tudatalatti társadalmi fóbiának egy látlelete volna. A főhősök csiszolt modorú, makulátlan brit gentlemanek, és persze korlátlan vagyonnal rendelkeznek; a XIX. századi angol arisztokrácia reprezentánsai, akiknek csillogó életét hirtelen nevenincs borzalom árnyékolja be, s e borzalom ráadásul London rosszhírű, pusztuló negyedeiből jött elő. A „látható” társadalom alatti ismeretlen és erkölcs nélküli világtól való szorongás jól párhuzamba állítható az érzékek számára hozzáférhető világ mögötti felfoghatatlan, irracionális és az ember számára veszélyes valóságtól való félelemmel.
Létezik azonban egy másik értelmezési sík is. Machen művében maga a létezés szörnyű rémálommá válik azáltal, hogy a mindennapi, civilizált élet megkérdőjelezhetetlennek vélt pillérei egyszer csak recsegni-ropogni kezdenek, méghozzá olyan erő hatására, amely idegennek tűnik, mégis hozzá tartozik, ott tenyészik legsötétebb zugaiban. A lét valódi esszenciája tömény irracionalitás és borzalom – nem sok felkavaróbb élmény van az ezzel való szembesülésnél. „Ember, hiszen ha ez előfordulhatna, földi életünk maga volna a megtestesült lidércnyomás!”, fakad ki Clarke a mű egy pontján, és e kétségbeesett, tehetetlen felkiáltás egy olyan tapasztalatnak szól, amit csak a rémtörténet-irodalom legkiválóbbjai képesek híven ábrázolni.
Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy A nagy Pán isten nem egy minden ízében hibátlan alkotás. Machen prózájának fentebb említett lomhasága és 
helyenkénti tagolatlansága minden érzékletesség dacára megnehezíti az olvasást. Emellett a szerzőnek a szexualitástól való mániákus iszonya szinte üvölt egyes soraiból. Machentől alkalomadtán nem állt távol a szájbarágós-didaktikus stílus – Az iszonyat (The Terror) című, egyébként kiváló írása ennek szemléletes példája –, és A nagy Pán isten egyes pontjain túlságosan is az olvasó orrára kötik, hogy a világ eredendő irracionalitása és gonoszsága legalábbis szoros összefüggésben áll a homo sapiens sapiens reprodukciós és egyéb célú aktusaival. Ide kapcsolódik az is, hogy a novella szereplői helyenként irritálóan pipiskedők, részben a korszellem, részben a szerző említett viszolygása miatt. Különös ellentmondás, hogy ennek ellenére a mű túlmutat korának prűdségén, és ma is élvezettel olvasható.
Végül, bár e helyütt aligha akad hely Machen Lovecraftra gyakorolt hatásának részletes boncolgatására, A nagy Pán isten kapcsán azonban utalni kell arra – ha mégoly felszínesen is –, hogy a szóban forgó írás és a Rémület Dunwichben (The Dunwich Horror) között meglehetősen kézenfekvő párhuzam áll fenn a „gonosz” szereplők eredetét illetően.
Összességében A nagy Pán isten némileg nehezen olvasható és helyenként prűd, egyes vélemények szerint Machennek bár leghíresebb, de nem a legjobb rémtörténete – Lovecraft például A fehér emberek (The White People) című remekét tette első helyre, jómagam hadd ne foglaljak állást, mert mindkettőt imádom –, ennek ellenére eleven, hatásos elbeszélés, a zsáner klasszikusa, amely nem pusztán irodalomtörténeti szerepe folytán méltó a rajongók érdeklődésére.
