Egyre gyakoribb problémának tűnik a könyves szférában, hogy a fülszövegen szereplő leírás nem tükrözi a valóságot egy adott kötet kapcsán, vagy egyszerűen rossz kategória-megjelölést kap a mű. Ez több problémát is felvet. Az egyik legkárosabb hozománya ennek, hogy nagymértékben módosíthatja az értelmezést is. Illetve, nyilván a legnaivabb hozzáállással: legtöbbünk azért emel le a polcról egy fantasy/sci-fi kötetet, mert azt szeretne olvasni. Így a sok negatívum javarészt annak tudható be, hogy maga a műfaj nem felelt meg az előzetes elvárásoknak.
Gerencsér János 2017-ben megjelenő első regénye egy új magyar fantasynek aposztrofálva került ki a nyomdából, igen szépre sikerült borítóval. Nagy reményekkel szaladtam végig a könyvön, de a fantasy elemek legapróbb nyomaira sem bukkantam közben. A Kósza utak legendája inkább valamiféle fiktív történelmi írás: egy feudális alapokon nyugvó államot mutat be 1151-ben, és a történetvezetés következtében az uralkodók és a nép világába is betekintést enged. A könnyű olvashatóság mindenképpen pozitívuma a kötetnek: a történet viszonylag gyorsan beszippantja az olvasót. Helyenként azért erősen kiléptem komfortzónámból (erről majd később), de csakis azért, mert nagyon akartam szeretni ezt a könyvet. Aztán vége lett, és csak ültem értetlenül, hogy ez most mégis mi volt.
A történet két szálon futó cselekménye fejezetenként váltakozik. Az egyik szál egy üldözött, koldusruhába kényszerülő király történetét meséli el, akit letaszítottak a trónjáról. Ő Aceras király, akiből az alcímnek megfelelően hamar Kalászkirály válik: hajdani népe között megbújva mezőgazdasági tevékenységet folytat és a fenséges palotából a parasztság szerény körülményei közé jut, megtapasztalva az ínséget.
A másik egy hasonló és szorosan kapcsolódó történetet. Eime hercegnő, Ektíria birodalmának egykori uralkodója ugyanerre a sorsra jut, ám őt épp Aceras király fosztotta meg hatalmától. Így hát Aceras király és Eime hercegnő is bujdosásra kényszerül, a túlélés érdekében pedig meg kell válniuk régi identitásuktól és a társadalomban elfoglalt helyüktől. Mondani sem kell, hogy a két szál a végén összefut: megtörténik a találkozás. Ezzel nem árultam el sokat a történet alakulásáról, hiszen ez az információ bizony már a fülszövegen is megtalálható. Az állandó kiszámíthatóság – legyen szó a közeli történésekről vagy a szereplők egymáshoz való viszonyáról – szintén rontja az olvasmányélményt. Ez alól természetesen vannak kivételek, például a legelső oldalon felbukkanó Nagyúr, akinek kiléte csak a történet végére tisztázódik.
A kötet pozitívuma a már korábban említett identitásvesztés leírása, és az ebből következő konfliktusok sora. A szereplőknek számos döntést kell meghozniuk: kinek mennyit árulnak el magukról, ki előtt fedhetik fel kilétüket. Láthatóság és láthatatlanság problémája az egész szövegen átível, helyenként kellően eltalált mennyiségű humorba burkolva. Következetlenségek viszont vannak, főként a jellemábrázolások terén olvashatunk különös dolgokat, illetve a legfőbb probléma a jellemfejlődések hiánya, ami az elszenvedett gyötrelmek és a tengernyi új tapasztalat miatt úgy gondolom, nem pusztán romantikus elképzelés lenne. A karakterpaletta rendkívül színes és változatos, viszont nincs igazán jól kidolgozva. A jobbágyság alacsonyabbrendűségét a nyelvezettel is próbálja szemléltetni Gerencsér, ami viszont némi rossz szájízt hagy maga után: a szerény sorsú emberek egységesen valamiféle alföldies, ö-ző dialektust beszélnek. Családi körben elvadultan ö-ző ember lévén elmondhatom, hogy helyenként nem sikerült megtalálni a nyílt és a zárt e-ket az adott szavakban, ami kissé kínos, de összességében nem mérhetetlenül zavaró.
A könyv egész terjedelmében népmesei elemekkel és archetipikus szereplőkkel operál, így összességében nem sok benne az invenció – elég, ha csak a koldussá lett király történetének megannyi feldolgozására gondolunk. A rengeteg karakter pedig a regény negyedéig szórakoztató, de a kötet egész terjedelmében annyi szereplőt vonultat fel, hogy azt már képtelenség követni. Ehhez jön hozzá, hogy a rejtőzködős tematika és az ellentétes uralkodók zászlói alá tartozó emberek vegyülése miatt sokaknak álnevük is van, esetenként több is. Számos fiktív birodalmat és szereplőt vonultat fel a regény - minden bizonnyal ezért kapta a fantasy címkét, tévesen. Ilyenek például Ektíria és Mangils; Rátnon, Vorzsa, Godor, Hanga, Csengél, Aceras. Egy idő után viszont túl széttartónak éreztem őket hangzásukban, ennek bemutatására a viszonylag sok példa az előbbiekben: ezek a nevek akaratlanul is konnotálódnak egy-egy létező nép nyelvéhez, s ebből adódóan úgy tűnik, mintha nem lennének megfelelően szintetizálva.
A legfőbb kérdés a regény olvasása során, hogy ki a Kósza utak legendájának közönsége. Leginkább ifjúsági regényként állja meg a helyét, s bizonyára azért gondolom ezt, mert maga a történet és annak bonyolítása nagyban emlékeztet a néhány éve megjelent Garabonc című írásra (Kristin Cashore), amely hasonló kategória alá került. Ez a hasonlóság önmagában még természetesen nem hátrány, viszont gyorsabban kidomborodtak az említett szöveg ismeretében a negatívumok Gerencsér szövegében. Például ilyen a főhősnő, Eime karaktere és jellemfejlődésének hiánya: izgatott voltam eleinte, hogyan válik a kényeskedő királylányból szép lassan harcos hercegnő, de a válasz sajnos csakhamar afelé tendál, hogy sehogyan. A fülszöveg emellett ígér még nem várt szerelmeket. Azt kell, hogy mondjam, sajnos a történet folyamán szövődő ilyenfajta szálak inkább gyerekesek, mint szenvedélyesek, és sok esetben csak a szükség viszi rá a szereplőket a gyengédségre, amelyet később maguk is belátnak.
A nevekhez hasonlóan a kötet stílusa sem egységes, valamiféle dilettáns döcögés jellemző rá. A rengeteg leíró rész folyamán bőven volt hely a poétikus hangvételű, ámde gyenge, képzavaros megoldásokhoz. Ennek legfőbb példája már a cím is. Ez a túlzott irodalmiságra törekvés érezhető ki egyes részeken, amit viszont már nem bír el a szöveg.
Összességében a Kósza utak legendája – sajnos – egy erős próbálkozás, amiből sokat ki lehetett volna hozni. Nagyon kéziratos jellegű, számos szöveghelyen szerkesztésre szorulna még. Gerencsér János sok mindenbe belekapott, de nem fejezte be mindezt. Az életrajzi adatok is ezt támasztják alá: a kötet nyomdába kerülésekor a szerző elhunyt, így nehéz is objektív véleményt formálni a regényről. Az Athenaeum Kiadó viszont mindenképpen publikálásra érdemesnek tartotta a művet, sőt a még korábban elkészült második kötet is meg fog jelenni a későbbiekben.
