„Ostobaság azt hinni, hogy minden örökké tart. Talán a buddhizmus is átmeneti.”
(266. o.)
Ez a regény annyira sűrű, hogy a rengeteg érintett témájával sokkal inkább tanulmányt, vagy tanulmányokat érdemelne, mint egyszerű kritikákat, melyek képtelenek bemutatni A felhúzhatós lány gazdagságát. Jelen írás nem is vállalkozik többre néhány irodalmi, esztétikai tulajdonság felvillantásánál.
A regény – melyet biopunkként szokás meghatározni – a nem túl távoli jövő világát teszi meg helyszínéül. Ez a Föld még annyira sem vidám hely, mint amilyennek mi ismerjük napjainkban. Néhány példa:
Fosszilis energiahordozók már csak mutatóban vannak.
A haszonnövényeket óriási erőfeszítések árán lehet csupán termeszteni. Kultúrnövényekről semmi szó nem esik a regényben, az olvasónak van egy olyan érzése, hogy ennek a világnak a lakói a fogalmat sem ismerik.
Génmanipulált haszonállatok dolgoznak az üzemekben, hiszen az energiát mechanikusan a legolcsóbb előállítani. Néhány rendkívül jó túlélési képességgel „felszerelt” génmanipulált állaton kívül nem léteznek már ilyen életformák.
A biotechnikának köszönhetően felütötték a fejüket olyan betegségek is, melyek gyorsan mutálódnak, erősen virulensek és olyan magas a mortalitásuk, hogy az ebola kissé ízetlen viccnek tűnik mellettük.
Éhinségek pusztítanak, a hatalom néhány kalóriatársaság markában összpontosul, ezek a mezőgazdaság és az élelmiszeripar monopol helyzetű urai. Ebben az elképzelt jövőben a legjövedelmezőbb iparágak ezek. A társaságoknak a legkiválóbb genetikusokra és fejlett labortechnológiákra van szükségük ahhoz, hogy termékeiket egyrészt ellenállóvá tegyék a betegségek ellen, másrészt meddőséggel megakadályozzák a szaporításukat, hiszen ha bárki képes magról szaporítani a terményt, akkor sokkal kevésbé menne jól a bolt. Végül kell még valami: genetikai állomány, melyet módosítani lehet – egyszóval: mag.
Valahol van Bangkokban egy olyan hely, ahol magvak millióit tárolják. Szintén Bangkokban van valahol egy idős genetikus, aki mindenkinél jobban érti a szakmát. Az egyik legnagyobb nyugati kalóriatársaság – az AgriGen – éppen ezekért a dolgokért küldi egyik emberét Thaiföldre.
Bacigalupi – érdemes megjegyezni a nevet – víziója olvasható figyelmeztetésként, ám a regény a legkevésbé sem didaktikus. A világ, amit a szemünk elé tár, rendkívül részletes, ötletes és hihető. Jól átgondolt és logikus következtetés jelenkorunk érzékeny megfigyeléséből. Nem túlzás a kötet borítóján olvasható idézet, mely szerint az író víziója majdem olyan erős, mint amilyen William Gibsoné volt a Neurománcban. A technika hangsúlyos, ám kétélű szerepe – megmentő, ugyanakkor pusztító is – szintén összeköti a két szerző munkáit. Bacigalupi nem luddita, de nem is technokrata – semmiféle ítéletet nem hoz, inkább több oldalról körüljárja a technológiai fejlődés kérdését, megmutatva annak főbb aspektusait, majd hagyja, hadd vonja le az olvasó a saját következtetéseit.
A címszereplő – Emikó – japán gyártmány. Bár a megnevezés félreérthető. A „felhúzhatósok” valójában nem gépek, hanem genetikailag módosított emberek. A technológia emberen való alkalmazásának nagy úttöröi a japánok. Nem csupán kulturális, hanem demográfiai okok miatt is: az öregedő japán társadalmat „új emberekkel” látják el, akik pótolják a hiányzó utódokat és átvesznek bizonyos társadalmi feladatokat. A szigetországban rendkívül megbecsülik a technika e legfejlettebb vívmányait. Thaiföldön illegálisak és bedarálják őket, amennyiben valahogyan az országba kerülnek. Darabos mozgásuk miatt – melyet a készítők a „hagyományos emberektől” való megkülönböztetés miatt ültettek a génjeikbe – egyszerű őket észrevenni. Emikó egy Bangkokban felejtett felhúzhatós. Szexuális játékszerként használják, ő pedig minden méltánytalanságot megpróbál elviselni, csak életben maradhasson.
A géntechnika embereken történő alkalmazása napjaink orvosi, jogi és – nem utolsó sorban – etikai problémája. Ennek a problémának a beemelése a regény történetébe tovább sarkítja a technikai felhasználhatóság, fejlődés kérdéskörét, mely – ahogyan fentebb már jeleztem – egyébként is nyomás alatt tartotta a szöveget.
Lehetne még sorolni a szereplőket, akik egy-egy probléma középpontjában állnak és akik valamilyen formában megváltoztatják Bangkokot és egy kicsit talán nagyobb környezetüket is. A korrupció, a menekültek helyzete a befogadó kultúrában, a forradalmak és puccsok jogi paradoxonai, a tőkéhez való állami- és társadalmi viszonyulás, mely egyáltalán nem új keletű kérdés, ám a mai napig érdekfeszítő és tartogat újdonságokat – mind-mind a történetet szervező elemek, ráadásul hatásvadászat nélkül.
A történet, mely mindeközben kibomlik egyáltalán nem csupán ürügy. Ez a regény nem tanmese. Az eseményszálak egymástól viszonylag távolról indulnak, szinte észrevétlenül érintik egymást, majd fonódnak össze. Éppen ezért ez egy lassú könyv. Ám rendben van így: a világ gazdag történelme és háttere, a szereplők sokszínű jelleme diktálja a tempót. Feszesebb ritmus mellett ezek a finomságok elvesznének. A felhúzhatós lány világának múltja, mely a mi jövőnk, ráadásul nincsen teljes egészében felfedve. Nem tudhatjuk, hogy mi vezetett pontosan a bemutatott világ kialakulásához. Az információ adagolásának két útja közül az amerikai szerző az elegánsabbat választotta: morzsáról-morzsára, a szereplők beszélgetéseiből, félmondatokból csipegetheti fel az olvasó. Nincs nagyjelenet, ahol szépen, lineárisan – mondjuk egy szereplő szájába adva – feltárulna a világot átformáló események története. Minden szereplő számára evidens, hogy mi történt a világukban, ezért nincs szükség arra, hogy egymásnak történelemórákat adjanak. Még akkor sem, ha az olvasó így nem kap meg minden vágyott információt.
A regény prózája dísztelen. Nem uralják el a klasszikus értelemben vett jó mondatok, ez pedig jót tesz a hangulatnak. A stilisztikai eszközök ugyanis eléggé szürkék ahhoz, hogy ne vonják el a figyelmet a kitalált történetről és a világból, melyben végbemegy. Az utolsó oldalig kitartó feszültségnek kiváló eszköze ez. Atmoszférateremtő ereje van a thai nyelvi szavaknak is, melyek viszonylag gyakran a szövegbe furakodnak. Ezek ellátják ugyan funkciójukat, eleinte azonban kissé zavaróak voltak. Jól jött volna egy szószedet a kötet végén.
Akad viszont egy kifejezetten bosszantó esetlenség a regény nyelvi megformáltságában: minden szereplő „fintorog”. Szinte nincs olyan oldal, ahol ne olvasnánk ezt. Olykor egy oldalon több alkalommal is előfordul a kifejezés. Egy ilyen horderejű regénynél ezt fokozottan zavaró. Ahhoz ugyanis kétség sem fér, hogy ez a szöveg meghatározó erejű a sci-fi irodalomban. Itt valami történt.
Az Ad Astra ezzel a regénnyel is hatalmas szívességet tett a magyar sci-fi kultúrának. Remekül kiválasztott könyv ez, amit bárkinek forrón merek ajánlani, akit érdekelnek a disztópiák vagy a modern tudományos-fantasztikus irodalom. A felhúzhatós lány – és persze Bacigalupi – megkerülhetetlen részévé vált a (nem csak sci-fi) irodalmi kultúrának. Emiatt aztán nem is érdemes az apró ügyetlenségeken fintorogni.
(A kiadó másik regényéről, a Zoo Cityről, írt recenzió ide kattintva elérhető.)
