Dennis Villeneuve hamarosan bemutatásra kerülő Dűne adaptációja kapcsán a leggyakrabban felmerülő kétely, hogy vajon elég sikeresnek bizonyul-e a film ahhoz, hogy a stúdió zöld utat adjon a folytatásnak. Villeneuve ugyanis két részesre tervezte az 1965-ös regény feldolgozását. Ez merész vállalkozás, mivel a Dűne első könyvét Frank Herbert pár kulcsfontosságú cselekményelemen túl leginkább az expozíciónak, azaz a Dűne világának és az azt benépesítő karakterek bemutatásának szentelte. A megalapozó jellegű és leírásokban bővelkedő narratívák önmagukban nem feltétlenül kedveznek a cselekményközpontú vizuális feldolgozási kísérleteknek. Nos, amennyiben Brian Herbert és Kevin J. Anderson képregény-adaptációját tekintjük mérvadónak (márpedig a szerzők erről próbálják biztosítani az olvasót a kötet előszavában), akkor bizony azt kell mondanunk, hogy a vállalkozás maga nem lehetetlen, csak meg kell találni a megfelelő drámai struktúrát, ami a képi feldolgozás révén közvetített elbeszélés fő vázát alkothatja.
A Dűne – Képregény esetében a szerzők jól láthatóan törekedtek arra, hogy minél inkább hűek maradjanak az eredeti szöveg tartalmához. Szinte „jelenetről-jelenetre” pontos adaptációról van szó, ez azonban természetesen alapos szelekciót is feltételez. Képtelen, egyszersmind fölösleges elvárás lenne, hogy minden karakter belső narrációját illusztrált módon lássunk viszont a képregényben. Egy kép többet ér ezer szónál, és szerencsére Raúl Allén és Patricia Martín rajzai maximálisan alátámasztják ezt a bölcsességet. A karakterek ábrázolása egyszerre informálja az olvasót azok egymás közötti viszonyáról, valamint belső érzelmi állapotukról. Az egyes helyszíneket meghatározó színek egyrészt felhívják a figyelmet a köztük lévő kontrasztra (Caladan, Giedi Prime, Arrakis), másrészt nyomatékosítják a jelenetek érzelmi töltetét.
A cselekmény a főszereplő, Paul Atreides próbatételével, a Gom Jabbarral indul, ami egyszerre alapozza meg a regény vezérfonalát, azaz a messiás-motívumot, illetve hinti el a képregényt lezáró fordulat, azaz a megvilágosodás-jelenet első magvait, ami egyébként csak tovább erősíti a nézetet, miszerint a Dűne első könyve igazából nem több mesterien kivitelezett expozíciónál. A próbatételt követően egy-egy jelenet révén megismerhetjük a történet további fontosabb szereplőit: Harkonnen-bárót, az Atreides-ház legfőbb riválisát; Thufir Hawatot, a ház orrgyilkosát és számítógép-intelligenciával rendelkező tanácsadóját (egy mentátot); Gurney Hallecket, az Atreidesek harcmesterét; illetve Letót, aki az Atreides-ház feje és Paul apja. A bevezető rész komoly hangsúlyt fektet Paul édesanyja, Jessica Úrnő belső konfliktusainak közvetítésére is, mivel azok szorosan összekapcsolódnak a messiás-motívum alapjául szolgáló próféciával. Az eredeti regény első könyve és így a képregény-adaptáció is ennek a próféciának a lelepleződésével zárul.
A fő történetszál során azonban a prófécia jelentősége kissé háttérbe szorul, hogy helyet adjon az Atreides-ház bukás-, még pontosabban árulás-történetének, amit Harkonnen báró az Atreidesek orvosának, Wellington Yueh kihasználásával és a Császár jóváhagyásával hajtott végre. Összességében ez a képregény legjobban kivitelezett része: lenyűgöző takarékossággal rekonstruálja a regény eredetileg több szubjektív perspektíva között ugráló, és ezáltal némileg túlburjánzóvá duzzadó cselekményét. Mindezt oly módon teszi, hogy közben definitív mintát kapunk a regény futurisztikus vonásokat és feudalisztikus elemeket elegyítő képi világát illetően, valamint a benne ábrázolt városképekre, belső terekre, ruházatokra és technológiára vonatkozóan.
Sajnálatos módon azonban a fő résznél ütközik ki a képregény néhány kevésbé jól sikerült aspektusa is. Egyes karakterek vizuális ábrázolása nem feltétlenül egységes képkockáról-képkockára haladva, ami leginkább az Arrakis planetológusánál, Kynesnál figyelhető meg. A vizualitáson túl problematikusnak érzem továbbá Wellington Yueh jeleneteit is, amik már az eredeti regény leggyengébb lábakon álló részei voltak számomra. A képregény szerzőinek lehetősége lett volna arra, hogy Yueh karakterének kidomborításával valamennyivel hitelesebbé tegyék az árulását, pontosabban azt, ahogyan túl járt minden Atreides eszén, hogy beteljesítése a bosszúját . Ez persze azt jelentené, hogy a szerzőknek el kellett volna térniük valamelyest az eredeti szövegtől, szóval szöveghűség szempontjából ez volt a helyes ösvény.
Semmiképpen sem illetheti panasz a képregény tetőpontját és lezárását. Amellett, hogy kifejező, egyben érzelmileg hatásos konklúziót biztosít az Atreides-ház bukástörténetének, remekül megalapozza a képregénysorozat következő része számára a status quo-t. Paul megvilágosodás-jelenete révén összekapcsolódik az összes, látszólag független expozíciós szál (Paul születésének körülményei, vérvonala, a fűszer jelentősége), ami egyrészt kontextualizálja az Arrakis birtoklása feletti konfliktust, másrészt előrevetíti Paul sorsát a folytatásban.
Nehéz kritikával illetni a fordítást. Mivel az eredeti angol nyelvű képregény is szó szerint használta fel az adott jelenetekhez tartozó párbeszédeket és narrációt, a magyar kiadás az eredeti, Békés András-féle fordítást használta fel hasonló módon. A magam részéről mindig is feszélyeztek a fordításban gyakran tetten érhető szenvedő szerkezetű mondatok és az ami/aki/amely következetesen helytelennek tűnő használata, de aki elégedett volt az eredeti regény fordításával, annak itt sem lehet oka a panaszra.
Összességében elmondható, hogy egy jól sikerült képregény-adaptációval van dolgunk, ami remek kiindulópontot kínálhat a Dűne univerzumát egyáltalán nem vagy csak felületesen ismerő olvasóknak; a régi rajongók számára pedig fontos szerzemény lehet a gyűjteményükben.
