„A futóbolond a füvön ül.
A futóbolond a füvön ül.
Pitypangkoronát fon, játéknak örül
Ráncba szedve tán még ő is üdvözül.
[…]
De ha évek múltán a gát majd átszakad,
És ha nem marad hely a domb tetején
Ha a te fejedben is minden gondolat komor
Vár reánk a hold sötét oldala.
Itt a futóbolond, a fejemben.
Itt a futóbolond, a fejemben.
Emeld fel szikéd, vágj bátran belém,
Rendezz el újra, hogy ép legyen elmém!
Zárd ajtóm kulcsra, hajítsd el vakon!
Már rég nem én vagyok a fejemben lakó.”
– Pink Floyd: Brain Damage (részletek)
Matthew és Simon testvérek. Mindig együtt játszanak. Simon egy kicsit szeleburdi, ügyetlen, félkegyelmű. Holdvilágképű arca és nagy kerek szeme, amely holdsarló alakúra húzódik, amikor mosolyog, különlegesen boldoggá teszi Matthewt. Imádja a testvérét. Simon Down-szindrómával született, de ez cseppet sem zavarja Matthewt. Ha Mattnek bármi baja esik, Simon az, aki ott van, segít, hazaviszi a vállán, még annak ellenére is, hogy gyenge izomtónusa miatt alig bírja el öccsét. Jóban-rosszban együtt vannak, mindig együtt játszanak. Simon nyolcévesen egy tragikus balesetben meghalt, de Matt még tinédzserként is mindennap látja, hallja, mert Simon hívogatja, hogy játsszanak együtt. Matt ugyanis szkizofrén.
Nathan Filer kegyetlen őszinteséggel és laza, fiatalos angol humorral írja meg, milyen is az élet a mai Angliában, ha valakinek a fejében egyszer csak megszólalnak a hangok. Hitelességében nem keveset segít, hogy pszichiátriai ápolóként dolgozott a bristoli Southmead kórházban, és egyik barátja, Byron Vincent többször is megjárta az angol közegészségügyi rendszer, az NHS poklait. Ő maga kellemes emlékekkel gondol vissza a pszichiátriai munkával töltött éveire, de nagyon kritikus a folyamatos ágyszámcsökkentésekkel és forráskivonásokkal sújtott rendszerrel szemben. Ez a csalódottság, keserűség, az ápoltakkal együtt érző szeretet átsüt a könyv egészén. Matt, sok pszichiátriára kerülő szereplővel szemben ugyanis kifejezetten szerethető karakter, aki odáig van testvéréért, és minden gyengesége és függősége ellenére egy végtelenül jólelkű, segítőkész, csupa szív ember. Akinek persze vannak csibész hajlamai, és időnként beleállítja az osztálytársa vállába a körzőt.
Filer gondosan építi fel Matt családi és baráti körét. Apja az a bratyizós, fel-a-fejjel-kisapám típus, aki mindkét fiáért odavan, de több figyelmet szentel az értelmi fogyatékos Simonnak, ezért a felelősség mindig Mattre hárul, hogy óvja meg bátyját a veszélyektől. Anyjuk labilisabb személy, aki minden aggodalmát Mattre zúdítja, egyszer szigorúan megfeddi, máskor pedig túlvédi, és érzelmi bizonytalanságaival magához láncolja a fiát. Nagyon fontos szerepet tölt még be a család életében Matt anyai nagyanyja, akit még mindig Nammának hív. Ő főhősünk egyik legaktívabb, legmegértőbb támogatója, ő az, aki tudja, hogy milyen démonokkal küzd nap mint nap unokája, és ő az, aki főz rá és segít neki túlélni egy nem túl biztató közegben. És persze ott van Simon, aki halála után is él és virul Matt képzeletében, elevenebben, mint valaha.
Filer stílusa lezser, szókimondó, ahogy Mattet megteremti, azonnal megelevenedik előttünk. Fordulatai illenek egy tinédzserhez, könnyű olvasni fesztelen sorait és fanyar, maró iróniával átszőtt elmélkedéseit az élet dolgairól. Ahhoz képest, hogy tizennyolc éves, rengeteg élettapasztalat sejlik fel a kemény külső mögött, ami nem is csoda, tekintve, hogy ugyanabban a Bristolban él, ahol a legmerészebb brit ifjúsági TV-sorozat, a Skins tinédzserei is. Matt ugyanolyan zűrös, mint a sorozatszereplők, nem veti meg a könnyű drogokat, gyakran összekülönbözik anyjával, amikor szembesíti gyarlóságaival, legjobb barátja egy lezüllött, kétes alak, Jacob, aki a beteg, elesett édesanyját gondozza. Egyiküknek sem könnyű, talán ezért is találnak olyan hamar egymásra fiatalkorukban, és ezért költöznek össze.
Elérkezik azonban az idő, amikor Matten eluralkodik a szkizofrénia, és elmegyógyintézetbe kerül – ezek a fejezetek a legdominánsabbak a szövegben, az elbeszélés kritikus éle itt kerül a legjobban a felszínre. Pedig igazán nem érheti szó a ház elejét amiatt, hogy Filer túlozna. Szenvtelenül ábrázolja a gyógyszeres kezelések kellemetlen mellékhatásait, az ápolók túlhajszoltságát, az ápoltak kiszolgáltatottságát és mindennapos, apró lázadásaikat, hogy ne nyálukat csorgatva, a tévét bámulva töltsék a végtelen hosszúnak tűnő, kötött ritmusban ismétlődő napjaikat. Matt például a számítógéphez szegezi magát, és ír, amikor csak teheti, aztán kap egy írógépet nagyanyjáról, és amikor hazaengedik, ott folytatja munkáját. Le is jegyzi, hogy „A múltról való írás egy módja annak, hogy újraéljük, egy módja, hogy újra kihajtogatva lássuk. Papírdarabokra helyezzük az emlékeket, hogy tudjuk, mindig is létezni fognak.” Neki az írás az egyetlen kiút, hogy feldolgozza Simon elvesztésének traumáját. És ez az egyetlen lehetősége a lázadásra, hogy megőrizhessen lelke legmélyéből valamit, amit nem irtottak ki a gyógyszerek és nem öltek ki belőle az ápolók.
Akár egy új Száll a kakukk fészkére is lehetne, annyira metszően ábrázolja az elmegyógyászati ellátórendszer hiányosságait, a pszichiátriai hatalom mindennapos ártó hatását a betegekre, a kilátástalan, gyógyulást nem is remélő páciensek összetartását és börtönhumorát. Mi több, Matt sajátos gondolkodásmódja miatt a narráció maga is egy kicsit szkizofrénné válik. Többször szándékosan követhetetlenné válik a történet Matt csapongó gondolatmenete és asszociatív logikai ugrásai miatt, előfordul, hogy egyes történetrészeket ugyanazokkal a szavakkal ismétel meg, mert annyira fontosak neki, vagy a gyógyszerek kiradírozták az emlékezetéből. Szintén jellemző, hogy némelyik mondat töredezetten, kusza szedéssel jelenik meg a szövegben, mint ahogy a minden lap szélén kúszó hangyák is Matt elmeállapotára, Simon jelenlétére kívánnak utalni.
Várjunk csak egy percre! Egy fiatal angol szerző, aki mentális betegségekről ír könyvében? Hm. Ja, hogy a fiatal fiúnak van még egy zűrös családja, akik képtelenek együtt élni egy családi tragédia után? Ráadásul a könyvben is íródik egy könyv a nehezen felnövő hős tollából, aki sok-sok képpel, érdekes tipográfiai megoldásokkal, furcsa elbeszélői módszerekkel érzékelteti különleges elmeállapotát? És finom jellemrajzzal, szociográfiai igénnyel mutatja be a kortárs Anglia lecsúszott alsó-középosztályának életét? A regény olvasása során nem egyszer ugrottak be nekem ezek a hasonlóságok egy másik díjnyertes angol könyvvel, Mark Haddon A kutya különös esete az éjszakában címet viselő regényével. Akárcsak Matt, az autizmussal élő Christopher is kísérletezik az irodalmi formákkal, sajátos gondolatvilágából fakadóan egyedi könyvet ír, amely tele van illusztrációkkal és lelkiállapotát ábrázoló kiselőadásokkal, amelyek megakasztják a cselekmény folyását. És amennyire jó Haddon könyve, legalább annyira magával ragadó Filer története Mattről.
Öröm látni, hogy az elme normálistól eltérő válfajai újabban nagyon foglalkoztatják a brit írókat. Marco Roth egyesen arról beszél, hogy egy új műfaj keletkezik, a neuroregény, amelyben nem a társadalmi problémák vagy a pszichodinamikai fejlődés, hanem az örökletes, agyi tünetegyüttesek határozzák meg a főszereplő személyiségét. Bár van ebben némi igazság, azért Filer ennél ravaszabb, mert rámutat arra is, hogy egy olyan családban és olyan társadalmi környezetben, mint amilyen Matté, a fiatalok sokkal sérülékenyebbé válnak minden, az elmét érintő zavarra. De Matt történetében egyébként sem az az igazán fontos, mitől lett olyanná, amilyenné. Az etiológia problémáját messze felülmúlja az író empátiával feltett kérdése: Rendben, szkizofrén, de hogyan fog boldogulni az életben? Jó íróhoz méltóan nem ad egy optimista, szájbarágós befejezést: még ha érezhető is, hogy a főszereplő sorsa meg van pecsételve, Filer hagy némi reményt Matt és az olvasó számára, aki pedig elégedetten csukhatja be a könyvet, mert ebben az évben nem valószínű, hogy jobb könyvet fog olvasni az esendőségről, az elmúlásról és az elme működésének csodáiról.
