A sci-fi rajongók számára Dan Simmons az egyik legnagyobb állócsillag. 1989/90-ben megírta a kortárs science fiction egyik legfontosabb és legkedveltebb művét, a Hyperion/Hyperion bukása duológiát, amit 1996/97-ben követett a folytatás, az Endymion/Endymion felemelkedése. Simmons a sci-fin kívül is sikeres szerző, aki szinte mindenféle tematikában alkotott már a horrortól a fantasyn át a történelmi regényig. Következő science fiction regénye a 2003-as Ílion (Ilium), ami szintén egy duológia első kötete, folyatása az Olympus. Az Ílion idén jelent meg az Agave Kiadónál, így az olvasóknak lehetőségük van rá, hogy újra megmártózzanak Simmons írói zsenijében egy, a Hyperion-ciklustól teljesen különböző világban.
A regény három szálon indul el. A trójai síkon az olümposzi istenek az időn át maguk mellé vesznek Iliász-szakértőket, hogy azok jegyezzék fel a trójai háború történetét és figyeljék meg, miben is térnek el az események az eposzban történtektől. Ilyen szkoliaszta Thomas Hockenberry XX. századi tudós is, akinek a kilenc éve zavartalan napjai teljesen megváltoznak, amikor Aphroditétól különleges megbízást kap. A Föld távoli jövőjében az emberiség maradéka már rég elfelejtett minden tudást, robotok szolgálják ki őket, és faxkapukon keresztül közlekednek a világ különböző pontjai között. Daeman tipikusan ilyen „ódivatú ember”, aki élvezi ezt a fajta az életet. Amikor el akarja csábítani a fiatal Adát, megismerkedik egy olyan férfival, aki többet akar tudni a bolygó körüli orbitális városokban élő titokzatos poszthumánokról és egy nőről, akit csak bolygó zsidónak neveznek. A Jupiter Európa holdján eközben Mahnmut, a holdrendszer feltérképezésére kiküldött félig gép, félig szerves moravecek késői leszármazottja azt a feladatot kapja, hogy egy titkos küldetés keretében induljon el a Marsra, amit rejtélyes módon terraformáltak és az egész Naprendszerre veszélyes, kvantumszintű machinációk színterévé tettek.
Hogyan kapcsolódik ez a három szál egymáshoz, kik is ezek a modern technológiákkal játszadozó istenek, mi történt a földi poszthumánokkal és milyen őrült terv részese a Mars? Nos, az olvasó jól teszi, ha felkészül: ezekre csak részben kap választ az Ílion végén. Simmonst nem kifejezetten érdekli, hogy az olvasói talán nem tartják kielégítőnek a regénye végét, és nem csak azért, mert nyilvánvalóan mindenre a folytatásban kapunk választ, hanem mert a korábbi részletes leírásokhoz képest túl gyorsan elvágja a fonalat. De ne szaladjunk azonnal a könyv végére.
Az író most sem hazudtolta meg magát: grandiózus világteremtéséhez bizony szüksége is van ahhoz a hatszázhetven oldalhoz, amit a könyv kitesz. A kezdet kezdetén még minden zavaros, de lassan kirajzolódik előttünk a távoli jövő, ahol a Föld valami különös katasztrófa után a poszthumánok játszóterévé vált, dinoszauruszok, ősi romok és furcsa lények népesítik be. Az itt élő emberek hasonlóan céltalan életet élnek, mint Nabokov Ada című regényében, aminek hangulatát Simmons igyekezet átvenni. Azonban már kezdetben is látszik, hogy valami nem stimmel. Kik irányítják a faxkapukat, mit csinálnak a poszthumánok, és mik azok a vojnixok, amikről egyáltalán az is lassan derül ki, hogyan is néznek ki. Ezzel szemben a moravecek történetében nem a világ rejti a kérdéseket, hanem a küldetés. Mahnmut, a Shakespeare rajongó tengeralattjáró-kapitány távoli barátjával, a Proustot tanulmányozó Orphu ugyan részesei az expedíciónak, de annak céljáról és részleteiről szinte semmit sem tudnak, így amikor megérkeznek a Marsra minden ott felfedezett dolog érthetetlen számukra és az olvasó számára is. Ami pedig a szkoliaszta Hockenberry cselekményszálát illeti – ami talán a leghangsúlyosabb a regényben –, ott önmagában az a rejtély, hogyan kerül egy XX. századi tudós atomfegyverekkel rendelkező görög istenek közé Trója falai alá. Simmons csupán lassan adagolja az információkat, gyakran pedig – az Endymionokból ismerős módon – önkényesen. Ilyenkor az ember azt érzi, Simmons azért nem mond el nekünk valamit, mert nem akar, függetlenül attól, a cselekmény adott pontján vagy abban a szituációban mi lenne logikus. Így történik meg, hogy a szereplők egyszer csak elhallgatnak, nem kérdeznek rá kézenfekvő dolgokra, vagy egyszerűen csak lebegtet a narráció, érzékeltetve, hogy itt most valami fontosról lenne szó, de majd talán később… Ennek a legszembetűnőbb és legirritálóbb eleme Daeman, aki legalább annyira idegesítő figura, mint Raul Endymion volt, ugyanúgy sokszor csupán egy eszköz az író kezében, hogy megakadályozza az „információk szabad áramlását”. Ez már az Endymionok esetében is zavaró volt, ugyanakkor elismerem, hogy csak akkor feltűnő, ha valaki azokban is fennakadt ezen.
Ettől függetlenül a kötet stílusa nagyon jó, különösen azért, mert amellett, hogy felhasználja, illetve újraírja Homérosz eposzát, támaszkodik más művekre is, különösen Shakespeare munkásságára. Proust esetében persze mondhatjuk, hogy nem annyira elegánsan oldja meg ezt Simmons, mint a Hyperion esetén, néha kissé oda nem illőnek hatnak az idézetek, mintha csak a szerző fitogtatná a tudását. Amit Simmons az Iliásszal művel, az viszont önmagában zseniális. Az író remek érzékkel keveri Homérosz szövegeit, veszi át a nyelvezetét, majd mindezt itt-ott megváltoztatja, az apró betoldásoktól kezdve egészen a durva káromkodásig. (A fordító pedig óriási munkát végzett, amikor mindezt átültette magyarra, külön is kiemelném ezért Huszár András munkáját, amiért csak hálásak lehetünk.) Mindez az eklektikus elegy remekül működik, az egész ókori eposzt sokkal közelebbivé, élőbbé válik. Az eposz aktualizálása nem csak stilárisan valósul meg, ennek legszemléletesebb példái a különféle seregszemlék és az akháj-trójai hősök felsorolása, jellemzése. Aki olvasta a homéroszi eposzokat az értékelni és élvezni fogja azt a fajta játékot, aminek során Simmons egyszerre veszi át és karikírozza ki ezt a fajta írásmódot. A történet szintjén pedig a különféle átvételek, parafrázisok – ha a Hyperionból indulunk ki – segítséget nyújthatnak ahhoz, hogy a szerző felerősítsen bizonyos témákat a művében. Itt még nem látszik, ez valóban így van-e – mint a másik regényfolyamban a titánok lázadása, ami a fejlődés metaforájává vált és az egész ciklus fókuszpontja volt –, vagy egyszerű játékról van szó. Simmonstól előszeretettel idézik azt a megjegyzését, hogy ő mindent meg tud írni. Lehet, hogy itt is „csupán” erről van szó: megmutatja, hogy össze tudja hozni az Íliászt, A vihart, Az eltűnt idő nyomábant a kvantumfizikával, űroperával és a posztapokaliptikus SF-fel. Talán a folytatásban kiderül, miről is van szó valójában.
Ami pedig az Ílion sci-fi részét illeti, megnyugodhatnak az olvasók, Simmons még mindig remekül tud science fictiont írni. Ahol kell, ott beveti a legnagyobb ötleteit, amelyek után minden valamire való zsánerkedvelő megnyalja mind a tíz ujját. A tudományos magyarázatok még mindig meggyőzően hatnak (még akkor is, ha esetleg csak írói invenciók), a leírások magával ragadóak, legyen szó a terraformált Mars tengereiről, az Európa felszíne alatti élőlényekről vagy a jövőbeli Föld egy évezredes romjáról. A történet pedig ki is használja a változatos helyszíneket, nem ül le egy percig sem a cselekmény, sőt, a kötet második felére olyannyira felpörögnek az események, hogy az ember kifejezetten megharagszik az íróra, aki a fejezetvégi cliffhangerekkel borzolja az idegeket. Minden elem működik, minden karakternek megvan a helye – még a sokszor idegesítő Daemannek is, aki talán a legnagyobb jellemfejlődésen megy át a könyv során –, az olyan figurák pedig, mint Hockenberry vagy Mahnmut kedvelhetőek és emberiek, éppen ezért kacagtató, amilyen profánsággal beszélnek az istenekről vagy a legendás hősökről.
Dan Simmons újra megmutatta, milyen az, amikor minden kreativitását összeszedi és sci-fit ír, ehhez pedig nem átall kiforgatni az emberiség legismertebb irodalmi műveit, megteremt egy óriási és izgalmas sci-fi világot, majd jól megkeveri a lapokat, és a feszülten várakozó olvasó elé rakosgatja. Érdemes elolvasni az Íliont, ami talán az egyik legjobb 2015-ös magyar megjelenés, és várni a folytatást, ami 2017-ben fog érkezni.
