Dosek Rita és Tarjányi Péter könyvében a XX. század egyik legsúlyosabb következményekkel járó kémjátszmájáról rántja le a leplet. A Forradalmár című regényből közlünk a mai napon részletet.
Megváltoztathatja egy eltévedt postai levél az egész világ sorsát?
Mennyire védtelen a nemzet, ha csak egyetlen polgára is elárulja?
Hogyan formálta át két magyar a történelem menetét?
Tartalom:
Gróf Eszterházy Richárd, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legagyafúrtabb kémje különösen fontos megbízást kap: ki kell derítenie milyen hadititkokat adott el a birodalom legveszedelmesebb ellenségének a császári és királyi hírszerzés vezetője. A bűnügy felderítésébe Ritter István, budapesti detektívet is bevonják, akire egyedi nyomozási módszerei miatt figyelt fel a császári titkosszolgálat.
A különös páros újabb és újabb nyomokat követve megpróbálja megakadályozni a világtörténelem egyik legtragikusabb eseményét. Eközben észre sem veszik, hogy olyan folyamatokat indítanak el, amelyek teljesen megváltoztatják Európa életét…
Szövegrészlet:
Második fejezet
A budapesti Duna-partot ezüstös színével bevilágította a hold. Az éjszakai szellő frissítően simogatta a május végi melegben felhevült utcák kockaköveit. A pesti oldalon hosszú láncot alkotva pihentek a teherhajók. Ritter István rendőrnyomozó az egyik hajó árnyékában megbújva figyelte a matrózokat. A feketére festett csónak, amiben ült, beleolvadt az éjszakába. Vezető nyomozó létére bevállalós fajta volt, nem az, aki a kapitányságon ülve osztogatja a parancsokat. Noha tisztsége lehetővé tette volna számára a bűnüldözés veszélytelenebb változatát is, Ritter túl fiatalnak tartotta magát az irodai munkához. Most is épp anarchistákra vadászott, olyanokra, akik robbantásos merényletekkel akarták megrendíteni Ferenc József hatalmát. A nyomozó sok mindenben nem értett egyet az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodójával, de a bűnözés minden formáját megvetette, és életcéljául tűzte ki a rendteremtést. Munkája során figyelme minden apró részletre kiterjedt, kiváló nyomrögzítő és elemző volt, de az utcai beépülésekben is remekelt. Zömök, erős testalkata, sötétbarna szeme, sűrű haja, szemtelen tekintete segített elvegyülni a városi polgárok között. Számtalanszor öltött magára álcát. Eljátszott már szegényt, gazdagot, sőt még külföldit is, ha arra volt szükség, hiszen az anyanyelvén kívül beszélte a németet, a törököt, a szerbet, és a latin nyelvekből is jó néhányat megértett.
Családja nem igazán tudott kiigazodni a sokoldalú fiún. Anyja kereskedőnek szerette volna látni, apja pedig egy fényképész mellé adta tanoncnak, de Ritter unottan ülte végig a beállított portrék készítését, és a pénzzel sem bánt túl jól. Viszont megbabonázta a varázslat, ahogy az elkapott pillanat a sötét szobában megelevenedett egy papírlapon. Élvezte kinagyítani a képeket, felfedezni rajtuk az apró részleteket. Az élet legapróbb dolgaiban is logikai összefüggéseket keresett. Végül egy nap bejelentette, hogy a rendőrség kötelékébe áll. A család megdöbbent a hír hallatán, de Ritter a saját útját akarta járni. Profi fotós tudását felhasználva egyedi módszereket dolgozott ki a nyomrögzítésre, és a tetthelyeken még a lényegtelennek tűnő részleteket is fényképekkel dokumentálta. Kollégái először megmosolyogták buzgóságát, aztán, amikor egyre több bűnügyet oldott meg ezzel a módszerrel, elismerő tisztelet kezdte körülvenni, ami az előléptetésein is meglátszott.
Most azonban, a csónakban billegve, ez mit sem számított. Már régen kiszúrta a Fatima elnevezésű uszályt, ami tőle harmadikként állt a hajósorban. Első pillantásra gyanús volt számára. A beérkező hajók legénysége alig várta, hogy partra szállhasson és kiengedhesse a gőzt Budapest szórakozóhelyein, ezt a hajót viszont alig hagyták el páran. Ritter számára nyilvánvaló volt, hogy ezt az uszályt keresi, de a teljes személyzet jelenléte és a felállított őrszemek megnehezítették a hajóra jutást. Az éjszaka lassacskán hajnalhoz közeledett. A távoli horizonton fényes csík jelent meg, de a Duna vize még mindig jótékonyan elrejtette őt.
„Most vagy soha” – sóhajtott Ritter. Nem számolt ekkora személyzettel, de esze ágában sem volt emiatt lefújni az akcióját. Az elmúlt órákban kifigyelte az őrváltások rendjét, és úgy okoskodott, hogy még a következő váltás előtt, az éj leple alatt fellopózik a fedélzetre, amikor az őrszem már elég fáradt lesz ahhoz, hogy ne figyeljen fel minden apró neszre. A napfelkelte azonban sokkal gyorsabban jött, mint ahogy számolta. Csendben odaevezett a sorban első hajó mellé, óvatosan hozzákötötte a csónakot, majd megfogta a hajó peremét, és beereszkedett a vízbe. Kezével ügyesen araszolva végigmászott a hajó oldalán, majd át a következőre, és az azt követő uszályra. A Duna sodrása segítette a mozgását, testét elkapta a víz és húzta magával a hajók mentén. Amint a Fatima tatjához ért, odatapadt a hajó oldalához, és megvárta, míg az őrszem a bárka elejébe sétál. Megragadta a hátsókötelet és felhúzta magát. A hajó meg sem moccant, de a ruhájából lecsurgott a víz, és a kenderkötél megnyikordult a súlya alatt. Ritter erősen megkapaszkodott, egy másodpercet várt és fülelt. Nem hallott közeledő lépteket. „Gyerünk!” – bíztatta magát, és elkapta a tat végét, majd felhúzta magát, és átmászott a korláton. Körülnézett.
A rakódó tér ajtaja épp vele szemben volt. Halkan átsurrant az ajtóhoz, és óvatosan kinyitotta. A lefelé vezető lépcső karfáján egy koszfoltos rongy volt felakasztva. „Pont így gondoltam” – konstatálta elégedetten, és gyorsan visszahajolt a korláthoz, hogy feltörölje vele az árulkodó nyomokat maga után, majd lesurrant a raktérbe.
A hajó belsejében meleg volt, Ritter mégis megborzongott. Megállt egy pillanatra, hogy a szeme hozzászokjon az új fényviszonyokhoz, és meggyőződhessen róla, hogy senki nincs ott. A raktér tetődeszkáin átszűrődtek a kora hajnali napsugarak, homályos fénnyel árasztva el a teret. Ritter látta a fénynyalábokban kergetőző porszemeket. Megtörölte kezével az arcát, majd elázott kabátzsebéből elővett egy birkabőr zsákocskát. Ázott ujjaival kibontotta a tarsoly végén a zsineget, és egy feltekert papírt húzott elő belőle. Kigöngyölte maga előtt a kézzel rajzolt térképet, és alaposan áttanulmányozta. A rajz a rakteret ábrázolta, minden egyes tartóoszlop, polc és láda be volt jelölve rajta. Egy nagy, piros kör jelölte azt a rekeszt, amit keresett. Ritter felnézett, és beazonosította a helyzetét, majd összecsavarta a papírt, és visszatette a zsákjába. A raktér hátuljába ment, ahol a középen felhalmozott gabonazsákok mellett két folyosóra szűkült a tér. A térkép szerint a baloldalon rejtették el a robbanószereket.
A polcokhoz lépett, leemelt néhány tisztítószeres ládát, és alaposan megvizsgálta a faburkolat rögzítését. Észrevette, hogy az egyik csavar feje jobban el van kopva, mint a többi. Elővette a bicskáját, és ügyesen kicsavarozta, majd megpróbálta kifeszíteni a burkolatot. Nem kellett sokat erőlködnie, a fadeszkák könnyen engedtek, és felnyílt egy kis rejtekajtó. „Azt a mindenit!” – csodálkozott el, ahogy kifordította a rekeszt. Dinamit rudak, gyújtózsinór, óraszerkezetek sorakoztak előtte. Leguggolt, és felvett egy rudat, hogy jobban szemügyre vegye, majd gyorsan a zsebébe tette, amikor gyenge fuvallatot érzett a halántékán.
Reflexei villámgyorsan működésbe léptek. Nem volt ideje megfordulni, gondolkodás nélkül begurult a mellette lévő lóca alá. Egy pillanattal később egy balta vágódott bele a padlóba, épp azon a helyen, ahol korábban guggolt. A szíve hangos dobként zengett a füleiben. Félve kipislantott a lóca alól, újabb támadásra számítva. Egy nagydarab török férfit látott, aki megpróbálta kihúzni a padlóba szorult baltát. Nem volt túl sok választása, sarokba volt szorítva. A raktér szűk folyosója zsákutca volt, csak arra tudott volna elmenekülni, ahol a török állt. Egyetlen lehetősége maradt: a támadás.
Nagy levegőt vett, majd gyorsan kipördült a lóca alól, és egész testével ráfeküdt a balta fejére, hogy a török ne tudja kiszedni, ezzel egy időben egy jól irányzott rúgással teljes erőből térden rúgta támadóját. A férfi hatalmas üvöltéssel összerogyott. Ritter még ugyanazzal a lendülettel felugrott. Lábával kibillentette a baltát a padlóból, és ügyesen elkapta a nyelét. Ahogy körbenézett, három másik alak rajzolódott ki előtte a szűk folyosón.
– A francba – nyögte, ahogy villámgyorsan felmérte az erőviszonyokat. Az elöl álló férfi kezében megcsillant két rakodókampó. Ritter már látta is, hogy a török, mint egy fellógatott marhába, lendületből próbálja majd belévájni az éles horgot. Nem volt sem ideje, sem helye egy kidolgozott ütésre, csak meglendítette a baltát, egyenesen a férfi ágyéka felé. Az éle belemélyedt a támadó combjába, fájdalmas sebet okozva. Az hangosan jajgatva kiejtette a kezéből a kampókat, és a combját fogva elfeküdt a földön.
– Öljétek meg! Öljétek meg! – hallotta meg Ritter a török visítását.
A többieket figyelte. A szűk folyosó épp annyi előnyt jelentett számára, mint hátrányt. Támadói nem fértek hozzá egyszerre, de ő sem tudott elmenekülni. A harmadik férfi egy méretes kést tartott a kezében. Ritter látta, hogy próbál közelebb kerülni hozzá, de tarthatott a baltától, és ezért inkább nagyobb távolságot hagyott a nyomozótól. Ekkor vette észre, hogy időközben az első férfi igyekszik talpra állni a szűk térben. Meglendítette a baltát a késes férfi felé, aki ijedten hátrahőkölt, de az ütését nem ő, hanem a felállni készülő férfi kapta a balta lapjával visszakézből.
„Kettő” – számolt magában Ritter.
– Hozom a csáklyát! – kiáltotta a késes, aki ezek szerint felmérte ellenfele erejét, és hosszabb fegyver után nézett. A mögötte álló török már egy súlyos fahusángot tartott a kezében, ami legalább olyan hosszú volt, mint a nyomozó kezében tartott baltanyél. Ritternek nem maradt más lehetősége: jobbra-balra próbált csapkodni a baltával, hogy távol tartsa a husángot, de csak lassan tudta mozgatni a nehéz fegyvert. A török egy jól irányzott döféssel egyenesen a gyomrába tolta a fadorongot. Ritter hátratántorodott a lökéstől. A támadója ezen felbátorodva ismét nekiesett.
Ritter levegőért kapkodva próbált hátralépni, közben a balta lapjával elütötte a husángot, majd egy gyors lépéssel egyenesen beletolta a baltafejet a támadója arcába. Hallotta, ahogy a férfi orra eltörik.
A késes férfi közben visszatért a csáklyával. Ritter még mindig zihált. A férfi még a lépcsőnél volt, de a csáklyát dobásra készen tartotta a válla felett. A nyomozó összeszedte minden erejét. Megpörgette kezében a baltát, és utolsó esélyként eldobta a támadó felé. A szekerce a férfi vállát találta el, ami elég volt ahhoz, hogy megtorpanjon. Ritter közben lendületet vett és rárontott. Kiütötte a kezéből a csáklyát, és könyökével az arcába ütött. A török megingott, ez épp elég volt a nyomozónak, hogy elvegye az övébe tűzött kését, és maga elé beforgatva a férfit, a torkának szegezze a pengét.
– Most pedig nyugton maradsz! – sziszegte a fülébe törökül, miközben hátra csavarta a támadó bal kezét, és visszaszorította a csuklóját. A férfi a karjába nyilalló fájdalomtól meggörnyedt, nem tudott ellenkezni, így Ritter maga előtt tudta tartani.
– Fel, a lépcsőn! – mondta a nyomozó, és szorosan maga előtt tartotta támadóját. A férfi megindult pár lépést a feljárón, majd hirtelen hátrafejelt. Nyilván Ritter orrát akarta eltalálni, de csak a jobb arccsontját érte el. Ritter megfeszítette a török kezét, aki az újabb fájdalomtól előrebukott, így a kés megvágta a nyakát.
– Jobb lesz, ha nem próbálkozol! – figyelmeztette.
– És mégis mit akarsz csinálni? – kérdezett vissza a szorult helyzetű török. – Fent harmincan várnak rád!
Ritter tisztában volt vele, hogy még korántsem menekült meg. Csak arra számíthatott, hogy a legénység nem fog a saját társára támadni. Tovább lökdöste a törököt. Mikor felértek a fedélzetre, észrevette, hogy már teljesen kivilágosodott. A verekedés felébresztette a legénységet, a hajótaton most úgy kéttucatnyian álltak.
– Ha valaki közelebb jön, elvágom a nyakát! – kiabálta Ritter, de korántsem volt biztos benne, hogy fenyegetése beválik. A matrózok hátráltak pár lépést.
– Úgysem tudsz elmenekülni innen! – kínlódott kezei közt a török.
– Majd meglátjuk – vette át a kést a másik kezébe Ritter, és most a férfi hátának szegezte azt. – Egy rossz mozdulat, és átszúrom a tüdődet! – mondta neki, és meg is szúrta egy kicsit, hogy nyomatékosítsa szavait. – Az a legfájdalmasabb halál!
– Itt fogsz meghalni! – sziszegte a török. Közben Ritter a szabaddá vált kezével elővette zsebéből rendőrsípját, és belefújt. A nyugodtnak tűnő rakpartot hirtelen automobilok lepték el. Mindegyik a Fatima nevű uszályhoz hajtott, és egyenruhás rendőrök pattantak ki belőle. A lincselésre kész legénység fejvesztve menekült a csónakokhoz. Ritter már nem volt közvetlen veszélyben. A kés markolatával egy jól irányzott ütést mért túsza halántékára, aki ájultan összerogyott.
– Álljanak meg! Nincs semmi esélyük! – üvöltötte törökül a csónakba ugró matrózoknak. A hajóra rohanó rendőrök figyelmeztető lövéseket adtak le a menekülők felé. A lövedékek a csónak mellett a vízbe csapódtak. – A golyót nem tudják lehagyni! – kiabálta a menekülők után.
A rendőrök eközben már kötelet dobtak a vízbe, visszahúzták az embereket a hajó mellé, és a fedélzetre parancsolva őket megbilincselték a legénységet.
Ritter elégedett volt.
Ebben a pillanatban begördült még egy fekete autó a kikötőbe, és személyesen a budapesti kapitány szállt ki belőle. A rendőrfőnök komótosan felsétált az uszályra, és megállt előtte. Ritter igyekezett kihúzni magát, és önkéntelenül megigazította még mindig nedves kabátját.
– Kapitány úr, a feladatot teljesítettük – jelentette felettesének.
A budapesti nyomozófőnök összeráncolt homlokkal nézte Ritter arcát.
– Nyomja le valamivel azt a szeme alatti duzzanatot! Nézze meg magát! – mutatott a lépcsőfordulóban felakasztott tükör felé, amit nyilván a hajókapitány használt borotválkozáshoz. Ritter odalépett, és belenézett. Most már értette a kapitány arckifejezését. Ruhája vértől és víztől volt lucskos, jobb arccsontja feldagadt. Ritter körülnézett, majd kikapta a fakorlátba állított pengét, és lenyomta vele a duzzanatot.
– Biztos, hogy ők azok? – kérdezte a kapitány végignézve a török matrózokon. Nyilván nem szerette volna egy sikertelen akció miatt megütni a bokáját.
– Ez elég meggyőző? – húzta ki Ritter a zsebéből a dinamit rudat. – Van még egy egész ládával odalent! Gyújtózsinórral és időzítővel együtt.
A rendőrfőnök elégedetten vette el a bizonyítékot.
– Ritter, maga mindig képes meglepni! Árulja el, honnan tudta, hogy ezen a hajón bújtak meg az anarchisták! Kitől szerzi az információit? – kérdezte a kapitány.
Ritter csak elmosolyodott. Bármennyire értette a feladatát, besúgók nélkül esélye sem lett volna a bűnözők közelébe férkőzni. Az információforrás a legnagyobb kincs volt a nyomozók körében és egyben a legnagyobb titok is.
– Megérzés, kapitány úr, megérzés! – vont vállat mosolyogva.
– Maga a legalaposabb ember, akit ismerek. Nem is hisz a megérzésekben. Mindegy – köszörülte meg a torkát felettese, aztán kutatni kezdett a zakója zsebében. – Viszont mások is felfigyeltek a munkájára – húzott elő egy cirádás betűkkel megcímzett levelet. – Ez a levél önnek érkezett a kapitányságra.
Ritter vizes nadrágjába törölte a tenyerét, mielőtt megfogta volna az előkelő borítékot.
– Ki küld nekem ilyen flancos levelet? – nézegette az elnyúlt, cirkalmas címzést. Stefan Ritter. Végigsimított a neve betűin.
– Ha megfordítja, a Monarchia címere van a viaszba pecsételve – mutatta a rendőrfőnök. – Ezt a császári udvarból küldték önnek.
– Nekem? – hitetlenkedett továbbra is Ritter.
– A maga neve van rajta, vagy nem? – kérdezte az elöljáró. – Stefan, az István. Na, nyissa már ki!
Ritter egy fél lépést hátrált, és óvatosan feltörte a császári pecsétet, majd előhúzta a finom tapintású levelet. A papíron egyetlen mondat állt:
Am Mittwoch melden Sie sich bei mir in Wien, am k. u. k. Kriegsministerium!
Evidenzbüro Oberst August Urbansky von Ostrymiecz
– Na, mi az? – kérdezte türelmetlenül a kapitány.
– Szerdán Bécsben kell lennem – mondta a nyomozó, lassan formálva a szavakat a megdöbbenéstől. – A hadügyminisztériumba hívnak… valami bizonyíték nyilvántartó irodába… Vagy mi az az Evidenzbüro? – nyújtotta oda elgondolkodva felettesének a levelet. – Mi ez, talán behívó? – kérdezte zavarodottan, míg a kapitány elvette a papírost, és egy okulárét helyezett a bal szemére, hogy alaposan áttanulmányozza a furcsa irományt.
– Ismer ön egy August… Urbansky von Ostrymiecz ezredest? – faggatózott tovább Ritter akadozó nyelvvel.
A rendőrfőnök arca szabályosan lefagyott a név hallatán.
– Khm, igen – köhécselt zavarában, majd összehajtva visszaadta a levelet. – Magát, barátom, nem egy bizonyíték nyilvántartó, hanem a Monarchia hírszerzésének a feje kereste meg! Az Evidenzbüro a császári hadsereg katonai hírszerzési központja. Javaslom, szerezzen be egy új öltönyt, mielőtt útnak indul!
