A disztópiák köszönik szépen, jól vannak (Jonathan Strahan – Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017)...

Jelenlegi hely

Szerző Nyerges Csaba On the

David Strahan: Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017...vs. Isaac Asimov/Martin H. Greenberg: Gyilkos idő (1953)

Ha valaha rám bíznák egy időkapszula összeállítását, ügyelnék rá, hogy a föld alá süllyesztett adathordozókon az enciklopédiákon, tudományos és vallási szövegeken túl mindenképpen kapjon helyet a korszak sci-fi termésének legjava is – nincs még egy zsáner ugyanis, amely plasztikusabban tükrözné azt, hogy milyen kérdések foglalkoztatták és milyen félelmek nyomasztották azt a generációt, amely a kapszulát a föld alá temette.

Fenti tételre nincs jobb bizonyíték annál, mintha egymást követően ütjük fel az Isaac Asimov és Martin H. Greenberg által az 1953-as év tudományos-fantasztikus terméséből best-of jelleggel összeállított novella-antológiát (Gyilkos Idő, magyarul megjelent: Maecenas kiadó, 1988) és a hatvannégy évvel későbbi, Jonathan Strahan által szerkesztett párját (Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017, GABO kiadó, 2017), mely a fantasyra is kiterjesztette a merítést.

A különbség két emberöltőnyi, és úgy tűnik, hogy a Gyilkos idő univerzumában – egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen például Theodore Sturgeon elbeszélése, az E kettő kell neki, mely az akkoriban még tabunak számító homoszexualitást állítja a középpontba – mindent felülírt az atomháború rémképzete, az aggodalom, hogy az emberiség legfeljebb egy gombnyomásnyira van a teljes pusztulástól. A novellák zömében így vagy úgy a hétköznapi ember által nem befolyásolható, de mindent felemészteni képes hatalom áll a középpontban, még ha nem is mindig direkt módon – az írók olykor istennel, olykor a földönkívüliekkel, vagy egyetlen, korlátlan hatalmú gyerekemberrel helyettesítették be a gombafelhőt. A lényeg azonban ugyanaz maradt: mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk, méghozzá az emberiség történetében először olyasvalaminek, amihez még imádkozni is teljesen felesleges.

2017-re ezek félelmek többé-kevésbé alábbhagytak – de ez nem jelenti azt, hogy elértük volna minden világok legjobbikát, sőt. Egyetlen apokaliptikus, de végső soron mégiscsak távolinak, és ezáltal kissé valószínűtlennek tetsző perspektíva helyett kaptunk egy sor másik veszélyforrást, melyek már jelen vannak hétköznapjainkban is: a klímaváltozástól kezdve a mesterséges intelligenciák fejlődésében rejlő potenciális kataklizmáig számos téma kerül terítékre, melyek végkicsengése T. S. Eliotot visszhangozza a bummról meg a nyüszítésről. A fantasztikum szántóvetőit oly könnyen megfertőző kollektív neurózis tehát mit sem csökkent, sőt: a Strahan-féle antológia tartalma alapján ez a fajta világlátás minden további nélkül átszűrődött a fantasy világába is. 2017-ben már nagyon messze vagyunk A Gyűrűk Urától, ahol Szauron végső soron nem más, mint anomália az amúgy tökéletes felé konvergáló idillben. Úgy tűnik, csakugyan a disztópiák második aranykorát éljük, bár ehelyütt persze nem szabad elfeledkezni egy fontos dologról: nevezetesen, hogy tulajdonképp Vergilius volt az utolsó, aki idillekből is meg tudott élni, hiszen lehet hogy a mennyben jobb a klíma, de a pokolban érdekesebbek a történetek.

És ha már itt tartunk, vizsgálódásunkat megéri kiterjeszteni néhány más szempontra is. Fontos fejlemény például, hogy a képzelet visszatért az űrből a Földre, vagy más, a fantázia által teremtett helyekre. Pár évvel az első Szputnyik fellövése előtt az űr – és amire az űrben lelhetünk – végtelen lehetőségek tárházának tetszett. A 2017. évre a tollforgató pionírok ebbéli lelkesedése jelentősen lecsökkent – javarészt a Földön maradunk, bár a dolog természetéből adódóan sokszor egy egészen másik térben és időben lévő Földön. Ebből következőleg a novellák díszletei is színesebbek, s összességében sokkal fantáziadúsabbnak tetszenek. Ha reprezentatívnak vesszük a két kötet merítését, és miért ne tennénk (persze nem az, de erről majd később), akkor elmondhatjuk, hogy a technokraták picit háttérbe szorultak, s a fiction győzni látszik a science felett.

S ha már itt tartunk, rátérhetünk egy másik fontos különbségre is: az 1953-as válogatás szerzői kivétel nélkül férfiak (fehér, angolszász férfiak), míg a 2017-es évben a nők nagyjából ikszre hozták a meccset. A ténymegállapításnál messzebb menő következtetéseket viszont nem lehet levonni: női szerzője van a legjobb, de a legrosszabb novelláknak is – 2017-ben kisprózák terén a férfiaknak szemlátomást a megbízható, tisztes középszer jutott. Fantasyben a hölgyek tulajdonképpen át is vették az uralmat – és itt meg is állnék egy pillanatra. Ha (ismétlem, HA) csakugyan reprezentatívnak tekintjük a Strahan-válogatást, a legfontosabb következtetés, amit a zsáner 2017-es állapota kapcsán levonhatunk az az, hogy a klasszikus sword and sorcery gyakorlatilag halott. Egyetlen, nem különösebben kiemelkedő Joe Abercrombie novellán túl nem találunk másikat, a fantasy-hősök szemlátomást átigazoltak a weird elemekkel átszőtt városi és disztópikus fantasybe, no meg a sötét tündérmesékbe. Ebben mindenképp fontos szerepe van a nők előretörésének, és a hatásuk kifejezetten pozitív – ugyanakkor már megfigyelhető egy örömre kevés okot adó tendencia is. Míg a férfi szerzők hajlamosak voltak a karakterek dimenzióit feláldozni a hosszú oldalakra rúgó csatajelenetek, meg a szó Errol Flynn-i értelmében vett akció oltárán, már most hasonlóképpen unalmassá kezd válni a patriarchális ellenszélben a saját lábára álló legkisebb leány toposza, ahol a hangsúly nem a legkisebben, hanem a leányon van, a cselekmény meg olyan sorsra jut, mint a boldog emlékezetű Bástya elvtárs. A Strahan-antológiába több ilyen darab is jutott, és egymás után olvasva óhatatlanul is olyan érzése támad az embernek, mintha az írók egymást plagizálnák.

S ha már a sokszínűséget érintettük, itt kell visszautalni a reprezentativitás kérdésére: Strahan elvileg túllépett az USA határain, de – a relatíve csekély számú kelet-ázsiai ősökkel rendelkező szerzőkön túl – minden írás a zsánerek angolszász berkeiből sarjad ki, s a novellák zömében egy kis egzotikus íznél többet nem ad az író származása (némi rosszmájúsággal szólva egy-két helyen majdhogynem biztos voltam benne, hogy ez az egzotikum többet számított az irodalmi értéknél). Félreértés ne essék, a Strahan-szerkesztette gyűjteménynek már a puszta létéért is hálát adhat az értő olvasó, de az igazi biblio-kulináris élményt az jelentené, ha előbb-utóbb születne egy olyan merítés is, ami kiterjed a latin, vagy éppen a kelet-európai felhozatalra is.

Ha mindezektől elvonatkoztatva pusztán a novellákat vesszük górcső alá, az összehasonlításból az 1953-as év kerül ki győztesen, de ezen nincs mit csodálkozni. Egyetemes mércével mérve is impozáns a névsor, helyet kap benne Walter Miller Jr.-tól Arthur C. Clarke-ig, Philip K. Dicktől Robert Sheckley-ig jó néhány nagyágyú. 1953-ban született az Isten kilencmilliárd neve (hogy Asimov bevezetőjét idézzem, benne feltehetőleg a világirodalom legszebb utolsó sorával) és Jerome Bixby Élni jó-ja (újfent Asimov: „próbálják elképzelni, mi lehet a világon a legrémisztőbb dolog, mi az, ami teljes és tökéletes kiszolgáltatottságba juttathatja az embert (…….) Jerry egészen biztos, hogy jobb megoldással szolgál”) . Ezzel a gárdával lehetetlenség versenyezni, és ez valószínűleg már így is marad, amíg világ a világ: ha másért nem, egész egyszerűen azért, mert az univerzumban csak véges számú igazán jó történet található, és az Elsők mindig hatalmas fórral indulnak (most gondoljunk bele, hány ujjunk kell mondjuk azoknak a történeteknek a megszámlálásához, melyeket Shakespeare után írtak két ellenséges család egymásba szerető fiataljairól).Jonathan Strahan (A kötet szerkesztője) - Kép: Cat Sparks

Egyszóval fel a fejjel, azért a mi kortársainkból sem hiányzik a spiritusz, még ha nem is jelentkezik akkora koncentrációban, mint anno. Catherynne M. Valente kötetkezdő novellájára például vétek lenne a zseniálisnál gyengébb jelzőt használni, főként úgy, hogy a legnehezebb utat választotta: nyelvi leleményekben gazdag stílusa, s a főhős által használt egyfajta „újbeszél-szleng” egyetlen írásjel erejéig sem bicsaklik meg (a gratuláció ebből kifolyólag kijár a fordítónak, Kleinheincz Csillának is). A maga módján hasonlóképpen erős Alyssa Wong western-fantasyje (ennek olvastán Randall Flagg is megemelné a kalapját) vagy éppen Yoon Ha Lee rókadémonokat és tigrisbölcseket felvonultató bizarr novellája. Már csak ezért a három szövegért is megéri felütni a Strahan-válogatást, mert a színvonal jórészt hasonlóan magas marad. Akadnak persze gyengécske darabok – ide számíthatjuk például a számomra amúgy is érthetetlen rajongás övezte Naomi Novik és a félig magyar származású Theodor Goss mindenfajta kreativitást nélkülöző írását (a fantáziát nem pótolja, ha egy régi népmesét leírsz más szavakkal). Utóbbi két szerzőt nem biztos, hogy valaha is leemelem a könyvesboltok polcáról – de jelentem, a többiek zöménél kiválóan működött kapudrog-hatás.