Jeff Vandermeer munkássága leginkább furcsa tematikájú antológiáiról, s a steampunk mozgalomért végzett áldozatos munkájáról (pl. 2 vaskos antológia, 1 monográfia) volt ismert számomra. A több önálló kötetből álló önálló írói tevékenysége azonban Magyarországon legfeljebb a Predator-széria A vadászok szigete című könyvről lehet ismerős, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy végre tisztességes körülmények közt is bemutatkozzon. Az Agave Kiadónak köszönhetően a szerző legújabb trilógiájának megjelentetése az angol nyelvű kiadásokkal szinte egy időben zajlik, ami nem mindennapi dolog.
Az Expedíció témája az X Térség egy évtizedek óta elhagyatott és a civilizációtól elzárt terület, amely a kormány és a Déli Végek cég propagandája szerint környezetei katasztrófa által sújtotta zóna, ám mint kiderül, valójában egy folyamatosan bővülő, növekedő, s újabb részeket bekebelező biológiai terrénumról van szó. A regény szereplői (a pszichológus, a geodéta, az antropológus, és a narrátor, a biológus) már a tizenkettedik expedíciót képviselik ezen a területen – a korábbi felfedezők vagy eltűntek, meghaltak, vagy pedig rejtélyes körülmények között, amnéziásan tértek vissza (mint a narrátor férje) –, céljuk a magára hagyott alaptábor és világítótorony, valamint az egyszerre szerves és szervetlen anyagból álló Torony körüli rejtélyek felfedezése. Ebből a rövid összefoglalóból is világos, hogy a sorozat alapelemei leginkább Lemtől, Sztrugackij-fivérektől (Piknik az árokparton), valamint Tarkovszkij Sztalkeréből lehetnek ismerősek.
A szereplők között akkor kezdődnek a gondok (legalábbis a főhős számára biztosan), amikor a környezet hatására fokozatosan őrülnek meg, majd támadnak egymásra. Ráadásként a biológus olyan ismeretlen, világító betűket (!) alkotó spórákat fedez fel a Torony pulzáló falán, amelynek kipárolgásait be is lélegzi. A fertőzés hatására különös átalakuláson megy át – ennek a leglátványosabb tünete az ún. ragyogás, egy különös fény kiáramlása–, s a gomba fokozatosan veszi át a teste feletti uralmat. Lassan lehántja a test külső burkát (az arc gyakran maszk, a test pedig kiüresedő tok), a valóság pedig egyre jobban elveszti körvonalait, s bizonytalanná válik a biológus és az olvasó számára is. Így például nehéz eldönteni, hogy a Torony lépcsőin fel-le közlekedő titokzatos lény, a Mászó, s az általa a falra írt apokaliptikus szövegek („Ahol a bűnös kezéből a fojtó gyümölcs”) valóban léteznek-e, vagy csak hallucinációkról van szó.
A könyv legnagyobb erénye kétségtelenül az atmoszféra- és feszültségteremtés, valamint az idősíkok párhuzamos szerkesztése. A floridai mocsarak által is ihletett X Térség határzónája, senkiföldje, egzotikus flórája és faunája remek keretet ad a történetnek. (Mondjuk olvashattunk volna több részletezést is, ha már biológus szemén át látjuk a világot.) Ezen színfalak előtt kamaradarabba illően zajlik a négyfős expedíció lelki és testi felszámolódása, s a biológus rituális beavatódása a térség és a korábbi expedíciók titkaiba, egészen addig, amíg teljesen egyedül marad. Ezt a síkot törik meg a nő visszaemlékezései a korábbi családi életére és a férje hazatérésére, a narratív váltások érzékletessé teszik a biológus fokozatos elmagányosodását, emberi megsemmisülését, ugyanakkor az átváltozás a múlt megértésével is együtt jár.
A legtöbb nehézséget a narrációban látom. Az egyes szám első személyű elbeszéléshez – ha már nem külső elbeszélővel dolgozik, hitelesebben passzolt volna egy valódi naplóforma, mivel közben megtudjuk, hogy a felfedezők tényleg naplókat, feljegyzéseket készítettek. Ráadásul adott ponton az elbeszélő el is ismeri az inkompetenciáját: „Nincs nagy tehetségem abban, hogy beszámoljak másoknak azokról a dolgokról, amelyeket talán jogosan tudni kívánnának, és most is kihagytam részleteket a ragyogásról. Eddig. És ennek leginkább az volt az oka, hogy ne befolyásoljam az olvasót a saját szellemi objektivitásom megítélésében. Azzal igyekeztem ezt ellensúlyozni, hogy a gusztusomhoz mérten túlzottan is megnyíltam a személyes kérdésekben, leginkább azért, mert az X Térség természetrajzához ez mind szükséges adalék.” (132.) Érteni vélem, hogy szubjektív nézőpont sokat lendíthet a feszültségen és az olvasó bevonódásán, de talán kevésbé tűnik erőltetettnek az elbeszélés, s a talált szöveg ötlete is erősebb hatást gyakorolt volna. A könyv relatív rövidsége, illetve az arányai szintén hagynak némi hiányérzetet maguk után. Az egész könyv mindössze 176 oldal, az expozíció ehhez képest valahogy túl hosszúra sikeredett, a közepe lett a legizgalmasabb, ahogy egyre beljebb hatolunk a térségbe és egyre több titokzatos dolog történik, majd hirtelen ér véget a könyv, jónéhány kérdést nyitva, illetve magyarázat nélkül hagyva. Nyilván a trilógia végén más lesz ennek is a hatása.
Továbbá, bár az eredeti szöveg nem állt rendelkezésemre, a fordítás maximális élvezetéről sem vagyok egészen meggyőződve. Az olyan fontos megnevezések, mint a „ragyogás” vagy a „Mászó” számomra elég esetlennek tűnnek egy-egy mondatban, nem is igazán fejezik ki azokat a jelentéseket, amelyekre a kontextusból lehet következtetni. Ezekre mindenképpen figyelni kellene a továbbiakban. Sajnos, az már most látszik, hogy a magyar címek (Expedíció, Kontroll) le is mondtak az eredeti címek alliterálásáról (Annihilation, Authority, Acceptance), s a bennük rejlő átmenetiséget, folyamatszerűséget sem hivatottak kifejezni.
A magyar nyelvű kötet egyébként nagyon impozáns lett, a kivitelezés nagyon eredeti, bár a kivágott kartonborító hamar megsérülhet, ha az ember út közben olvas. A regényt május 6-án követi a második kötet, a Kontroll. Bízom benne, hogy az izgalmas, ám korántsem hibátlan nyitány után egy valamivel összeszedettebb folytatást olvashatunk majd.
Gaborják Ádám
Jeff Vandermeer: Expedíció (Déli Végek-trilógia 1.), Agave, 2014.