December Afrikában (Lauren Beukes: Zoo City)

„Salaksárga reggeli fény szivárog fel Johannesburg egére,

átégeti az ablakom. A saját kis denevér-hívójelem.”

(7. o.)

Az ifjú Ad Astra Kiadó négy kötettel jelentkezett az idei Könyvfesztiválon, ezek közül az egyik a jelen recenzió témája. Ám mielőtt nekihasalnánk a könyvnek, közelítsünk rá egy kicsit a kiadóra. Az elmúlt időszakban ugyanis több új, fontosnak tűnő kiadó is megalakult, ezek egyike az Ad Astra.

Nem lehet azt mondani, hogy az itthoni fantasy könyvpiac szegényes lenne, már ami a megjelent címek mennyiségét illeti. Ha az elvárásaink közé a „minőségit” is becsempésszük, akkor rögtön kezelhetőbb listát kapunk. Ha ezek után még azt is szeretnénk, hogy a kapott címek esetleg a zsánert kitágító, átformáló szövegekre mutassanak, akkor bizony soványka lesz a lista. (Ki lehet próbálni: menjünk el kedvenc könyvesboltunkba, lépjünk a fantasy szekció elé és készítsük el fejben!) Soványka lesz a lista, de az Ad Astra címei biztosan rajta lesznek. Saját bevallásuk szerint a kiadó vezérelvei közé tartozik, hogy felkutassák és magyar nyelven is elérhetővé tegyék a fantasztikus irodalomnak azokat az alkotásait, melyek átformálják/átformálták a zsánert, ezért valamilyen módon különlegesek. Persze hallottunk már kiadóktól ígéreteket és azt is tudjuk, hogyan érdemes ezekhez viszonyulni, de vitathatatlan, hogy az Ad Astra nem lőtt mellé eddigi címeivel. Külön üdvözlendő, hogy az e-könyv kiadást is támogatják – kiadványaik megjelennek papír alapon, illetve elektronikus formátumban. Most pedig lássuk a könyvet!

„A kihallgatóban két dolog van rajtam és Tshabalala nyomozón kívül.

Az egyik Mrs. Luditsky gyűrűje. A másik tizenkét és fél perc csend.

Számoltam a másodperceket.”

(29. o.)

A Zoo City zsánere szerint urban-fantasy, vagyis városi környezetben játszódó fantasy regény. A szövegvilág a mi világunk alteregója, ám tartalmaz természetfölötti elemeket, a történet a miénkkel megegyező idősíkban helyezkedik el. A zsáner további sajátossága, hogy a szövegek hősei általában nőneműek – így van ez a szóbanforgó szöveg esetében is. Érdekes, hogy az urban-fantasyben alkotó szerzők többsége is hölgy – a jelentősebbek legalábbis mindenképpen.

A történet helyszíne Johannesburg, azon belül pedig jórészt az Állatvárosnak nevezett negyed. Itt él Zinzi December, a történet narrátora, aki „előző életében” újságíró volt. Most a város gettójában él és elveszett tárgyakat kerít elő gazdájuknak. Történt ugyanis, hogy egy neki szánt lövedék megölte a bátyját. Zinzi pedig kapott egy állattársat – egy „totemállatot” – maga mellé. Ebben a világban ugyanis a ’80-as évek környékén történt valami és a természetfölötti elkezdett valósággá válni. Hogy pontosan minek a hatására, azt senki nem tudja, bár számtalan elmélet létezik. Ami viszont biztos: ha egy ember felelős valaki más haláláért, akkor egy állat szegődik a nyomába, élő lelkiismeretként, talán a halott lelkeként, de biztos, hogy bűne állandó mementójaként, mindig emlékeztetve őt és a többi embert arra, hogy mit is tett. A bűntudat és a bűn jele beíródik a fizikai világba, mindenki számára egyértelművé téve, hogy ki követett el főbenjáró bűnt. No jó, néhány kivételtől eltekintve: ha mondjuk egy skorpió lesz az állatod, azt simán zsebre tudod tenni, legalábbis a mérete megengedi. Az állatot soha nem az ember választja, mindig az állat választja ki az embert. Ha totemben gondolkodunk, a legtöbbünknek valami fenséges jut az eszébe, mondjuk sas vagy farkas és hasonlók. Mit kezdenénk egy kevésbé „trendi” állattal? Mondjuk egy véznaujjú makival vagy egy kacsacsőrű emlőssel? (Bár jobban belegondolva a véznaujjú maki azért mindentvivő.) A regényvilág egy népszerű rappere a hiénájával az oldalán szövegel arról, milyen kemény is ő – és persze el is hiszik neki, hiszen a bizonyíték ott vihog mellette. A dolog akkor kezd érdekes lenni, amikor az egészről kiderül, hogy reklámfogás és valójában szó sincs előadónk esetében elállatosodásról. A médiafogások – úgy tűnik – az urban-fantasyben sem tudnak gyomorforgatóbbak lenni a valóságnál.

Zinzi Decembernek egy lajhár jutott. Érdekes, hogy általában a kis testű, fürge állatok dominálnak, mintha Johannesburg Álltavárosában ezek a tulajdonságok jelentenék az evolúciós előnyt a termettel és a nyers erővel szemben. Egy alkalommal megjelenik egy szereplő, akinek egy medve az állattársa. Tény, hogy egy medvét egyszerűbb a sötét utcán, futás és fedezékkeresés közben egy AK-47-es sorozattal eltalálni, mint egy mongúzt. Miért fontos ez? Mert az ember és az állata örökre össze vannak kötve. Ha valakinek elpusztul az állata, akkor eljön gazdájáért az Örvény – minden „állatosodott” legvégső rémálma – és elviszi, ki tudja, hová.

Az állattárs motívuma egyébként hasonlít a Pullman-regények (Az arany iránytű, A titokztos kés, A borostyán látcső) daimónjaihoz, ezt a hasonlóságot maga a regény is tematizálja.

Az „állatosodottak”, ahogyan a szövegvilágban nevezik őket, egy különleges képességre is szert tesznek az állatuk mellett. Zinzi December például meg tudja találni az elveszett tárgyakat, sőt, látja az embereken, hogy mit vesztettek el, lehetnek ezek akár elvont dolgok is, mint amilyen a fiatalság. Mindent érzékel, amit az egyén elveszettnek, elvesztésnek, veszteségnek él meg. A hiányt mint lényeget érzékeli és ezen keresztül ismeri meg azokat, akikkel kapcsolatba kerül.

„Ki nem állhatom a golfot. A fókakölykök agyonverésének úri változata,

csak még annyira sem vicces.”

(118. o.)

A történet maga egy jól megkomponált thriller sztori, a középpontban egy ultragazdag zenei producerrel és egy zenei tehetségkutatót megnyert ikerpárral, akiknek túl korán érkezett a siker. A szálak persze annak rendje és módja szerint jól összekavarodnak és csak találgathatjuk, hogy ki, miért, mit és kivel. Az egész sztori pedig egy annyira mocskos és sötét végkifejletben záródik, hogy ahhoz képest még Bret Easton Ellis is csaknem a nullánál is kevesebb.

Érzékeny a szöveg a szociális problémákra, szerencsére minden didaktikusságtól mentesen. Az állatosodottak gettókba szorult, megvetett csoportjai a lecsúszott, elfeledett, senki által nem érdekelt társadalmi réteg szimbólumaként is értelmezhetők, ráadásul Afrikában. Ez még akkor is nagyon súlyos probléma, ha a szövegben a kontinens legfejlettebb országáról is van szó, a Dél-afrikai Köztársaságról. A kiszolgáltatottság, az orvosi ellátás hiánya és a kuruzslók lelkiismeretlensége egyáltalán nem csak a fikció világának problémái. Sőt, Afrikáig sem kell utaznunk azért, hogy lássunk ezekből valamit. A gyerekkatonák világának szörnyűségei, Afrika kegyetlenségei a fent említettekkel együtt, érzékenyen, szinte némán, mégis jelentőségteljesen simulnak a szöveg szövetébe. Takarékosan adagolva, természetes módon, minden direkt- vagy rosszul leplezett erkölcsi tanítás nélkül jelennek meg.

„Leveszi a napszemüvegét. Ha a szem a lélek tükre, egyenesen Csernobilra látunk.”

(322. o.)

A regény prózája könnyed, minden erőlködésnek híján van. Egy fiatal, talpraesett, kissé keserű nő gondolatai és sajátos nyelvhasználata alkotja a narrációt. A regényvilág sajátosságai megkövetelik az egyedi nyelvhasználatot is: neologizmusok és afrikai nyelvek szavai alkotják az állatosodással kapcsolatos jelenségek és általában a mágia szakszókincsét. Ez a különleges szókincs csak még hitelesebbé, még hihetőbbé teszi a szövegvilágot, mindemellett nem kevés atmoszférateremtő hatással is bír.

A fejezetek végét időnként a narrációt megszakító betétek zárják. E-mailek, IMDb adatlapok, könyvrészletek ezek, melyek a világ, vagy Zinzi hátteréből fednek fel eddig ismeretlen részleteket. Érdekes, a narratívát és a linearitást széttördelő, jól működő megoldás ez.

A Zoo City sötét hangulatú regény. Ám az oldottan természetes, kesernyés és olykor szabadszájú humor elviselhető arányúra hígítja ezt a sötétséget. A szövegmegformálás – akár stiláris, akár dramaturgiai szempontból nézzük – egyszerűen hibátlan. Beukes mondatai olyan jól szólnak, mint Gibson mondatai.

„Az első, amit elveszítek a stressz-reakciótól, az a finommotoros mozgás.

Köszönöm szépen, törzsfejlődés.”

(322. o.)

A modern technika és az aktuális divattrendek hasonló súllyal jelennek meg a regényben, mint Gibson szövegeiben. Zinzi December is mintha a Trendvadász Cayce Pollard-jához hasonlítana, az ő johannesburgi megfelelője lenne. A képességeik is hasonlóak, jóllehet magyarázatuk, hátterük más: Gibsonnál „egyszerű” intuíció, míg Beukes-nál mágia. Humora, öniróniája és hivatása ugyanakkor az Árnyvilág Hollis Henry-ére hasonlít, akinek szintén volt „előző élete”. Mindazonáltal ezek egyszerű párhuzamok, melyek egy összehasonlító értelmezés részét képezhetik ugyan, ám lényegeseknek aligha nevezhetőek.

Talán ezek miatt sem véletlen, hogy William Gibson írt ajánlást a kötethez. Neki nagyon tetszett.

„Azt hiszem jártam már itt. A gödör kibaszott mélyén.”

(271. o.)

 A kötet külsőre (is) rendkívül igényes. Az Ad Astra kitett magáért. Puhafedeles kiadás, behajtott jelzőfülekkel, a kiadóra jellemző egységes tipográfiával, gyönyörű borítófestménnyel. Már kézbevenni is jó érzés. A szedéstükör nagysága és a szép, könnyen olvasható betűk mérete pedig arról gondoskodik, hogy olvasni is kellemes legyen. A fordító, Körmendi Ágnes, fantasztikus munkát végzett, mert ez a szöveg nagyon jól szól magyarul is.