A Nyugati szél felé szövevényes, fantasy-elemekben is bővelkedő történelmi regény. Az elbeszélés a VIII. században játszódik, így helyet kapnak benne kitalált lények is – többnyire nem az eseményeket mozgató szereplőkként, hanem a tudatalattiba száműzött démonokként szorgokként, szörnyekként, tündérekként, rovarokból átalakított csodás masinákként, amolyan „gondolkodó fegyverekként”. Így vagy úgy, mindvégig jelen vannak az elbeszélésben.
Habár a téma, a motívumkincs középkori, a nézőpont a legkevésbé sem az. A regény főhőse nem egy legyőzhetetlen lovag, hanem egy fiatal lány, akinek születése és a szülése közötti életét, identitáskeresését, ezen keresztül a démonjaival viaskodó, a mórokkal is élet-halál–harcot vívó Európát mutatja be az elbeszélés. No de melyik országban tudja magát a (talán) félig-ember Riolda elfogadtatni? Hol talál a születő gyermekével otthont? A női tematika miatt nemcsak történelmi tablóként, hanem női fejlődésregényként is olvashatjuk.
Bár a regény krónikás-hőse, Illighaen az idő "problémájával" küzd, azért ebben a regényben van fejlődés és ok-okozatiság, érdemes hát a fejezeteket egymás után olvasni.
De nem kötelező. A mű (a lovagregények többségéhez hasonlóan) igazi képeskönyv, ahol az illusztrációk szorosan hozzátartoznak az elbeszéléshez, segítenek eligazodni a színhely- és nézőpont-váltások között.
A regény elég sok fejezete a Nyugati szél felé nevű mikroblogon és Facebookon (Patrick de Mela: Fordított - fejezetek) is olvasható.
Nyugati szél felé
Akit anya szült, az tart a lelketlen lényektől. A hősök nevet adnak a páncéljuknak, a kardjuknak, hogy a szeretet erejével életre keltsék.
De hogy nevezel el egy időgépet?
Az ilyen masinák túl ravaszak ahhoz, hogy saját nevük legyen.
Ám Ál-Kudszí úr unokaöccsei, ezek a nyolc-kilenc éves fiúk még túl fiatalok voltak, hogy a gépektől féljenek. Allahra, Allahra, nézd csak, azt figyeld…, kiáltoztak, és egymást lökdösték, hogy a szörny szeméhez furakodjanak. Illighaen mosolygott ezen: hiszen a női test, akár egyetlen női test nem csudálatosabb, mint egy reszketeg állvány, amire valakik szemet szereltek? De Illighaen vendéglátója, a nagy tekintélyű és hatalmas Ál-Kudszí nem ezért restelkedett.
Hisz ezek a fiúk se a görög filozófiához, se a halálhoz, se Allah irgalmához nem nőttek fel. Talán az anyjuk térdéhez sem! Vásári kacatokért lelkesedni! Fertelem!
Illighaen, ez a messziről jött, kegyelemkenyéren élő tudós óvatosan helyeselt.
És közben irigykedve nézegette a gyönyörűségtől és fiatalságtól izzó arcokat.
Talán itt rontotta el az életét! Hogy az oktalan gyerekek közül kimerészkedett az oktalan felnőttek közé, akik éjjel-nappal csak százszor lerágott idézeteket lapátolnak a szájukba. Öreg oktalanok közé, akiknek egy ügyes találmánynál többet ér egy új teknősbéka, aki fáradtan vánszorog a százszor megemésztett igazságok nyomában.
Elnéző udvariasságot mímelve Illighaen közelebb somfordált a csodalényhez.
Egy időgép! Kíváncsian, borzongva megtapogatta a gépszörny egyik nevetségesen vékony lábacskáját is. Finoman göcsörtös volt, de nem az élő test melegét sugározta, hanem a kardok és a kések hidegét. A pipaszár lábakhoz valakik egy ládikát illesztettek, e körül lökdösődtek Ál-Kudszí úr unokaöccsei. A tülekedésben Illighaen végighúzta a kezét a dobozkán, ez is hűvös volt, de itt már fura remegést érzett, mintha a dobozban egy béka- vagy madárszív dobogna.
Hát nem ésszerű, hogy egy időgép a madarak titkos tudását hívja segítségül? Hiszen a múlt csakis a térképek, vagyis a tér hibájából létezik. Nem a föld fölött szálldosó madarak azok, akik látják a tér zavaros kitüremkedéseit?
Illighaen még közelebb húzódott a dülledt szemekhez. Talán egy ügyes mágus elrejtett egy sólymot a szerkezetben? A madarak, igen! Ők azok, akik a többiektől elválasztva is rejtélyes viszonyban maradnak egymással, akik a tengerek fölött is iránytű, kalauz, térképek nélkül tájékozódnak. Ha valaki belenézhet egy madárszem elé függesztett lencsébe, az egy pillantás alatt végigutazhatna a történelmen.
A válla fölött Ál-Kudszí mégis tovább restelkedett. Az ő unokaöccsei elkényeztetett lókötők, akik hol dobozokat építenek, amikkel a tengerek mélyén lehet utazgatni, hol ostoba terveket eszelnek ki, hogy hogy lehet a legjobb nőket virágok módjára szaporítani. Hol a napfényt akarják elhajlítani, hol a sakk szabályait tökéletesíteni… Rettenetes!
Tengeralattjáró dobozok! Virágok módjára szaporított nők! Illighaen felélénkült. Ál-Kudszí most a keze ügyében lévő játékkorbáccsal a fiúk közé csapott, és ezt a kavarodást használta ki Illighaen, hogy gyorsan a mindentlátó szem mögé furakodjon.
Patakpart, egymás testére vizet csapkodó lányok – az este utolsó órájában ugyan melyik kamaszfiút érdekelnének felgyújtott várak vagy menetelő hadseregek? Vörös szeplőcskék, húsos combok, lobogó, szőke fürtök… Illighaen megpöckölte a dobozkát, erre a kép csudamód arrébb rebbent, mintha csak sietésre nógatna egy lovat vagy egy látványba belefeledkezett madarat. Bokrok, fák, mezők, aztán megint csak bokrok, fák, mezők, rétek… Sarjad a vetés, az útmenti körtefák mind hófehérben, és még a levegőbe is harapni lehet. Mért ne lehetne? Egy szín vagy egy dallam vajon nem okozhat éhséget vagy honvágyat?
Az érzékszervek és a test más részei közt ellenőrizhetetlen a kapcsolat.
Na de a délelőtt! Hogy lehet északon, Szászföldön vagy Normandiában délelőtt, mikor itt, Cádizban már a lefekvéshez készülődnek? A madarak talán egyszerre látják a nappalt és az éjszakát, úgy, ahogy mi sétálgatunk ki-be a kertből a szobába, a szobából a kertbe? Illighaen óvatosan arrébb lökte a kart, mert a tavaszi idő áradásánál többre becsülte volna a győzelem vagy a vereség szokványos jeleit. És közben megint a hátában érezte a házigazda türelmetlénségét – de vajon miért Talán attól fél, hogy ő, a jövevény túl sokat tud meg arról, ahogy ők, az arabok követik nyomon az északi világ eseményeit?
És még mindig csak vidáman hullámzó fák! Még mindig az álmodó nők módjára emelkedő-süllyedő füvek! Egy épeszű vándormadár vajon miért repkedne felgyújtott városok felett? Mért követné a hadseregeket? Ám most ez a képzeletbeli vagy valóságos madár végre magasabbra lebbent: a fák mögött országút kanyargott, és Illighaen már-már a talpa alatt érezte a rómaiak faragta, magabiztos köveket.
Lovascsapat bukkant ki a fák közül, vidáman rátért az útra, és Illighaen látta a hosszú tél utáni megkönnyebbülést az arcukon.
Hogy mondja a dal? Minden állat örül a tavasznak… De persze nem minden állat egyformán örül. Hisz a gazdagság is időgép: ha van elegendő pénzed, akkor nem kell megismerned a tél szenvedéseit. Akkor veszed birtokba a világot, mikor a természet csendben – talán a várurak kedvéért – átöltözik.
De az idő jeleit, amiket Illighaen keresett, nem a várúr, ez a pocakos álmodozó, hanem a felesége viselte. Tisztességes muzulmán nő mióta lovagol, mióta élvezheti a férjét körülvevő, fiatal férfiak társaságát? Hogy mer lóra szállni, mikor erre semmi különösebb mentsége sincs – se járvány, se tűz, se hasonlók? Allah persze jóságában elnézi, hogy az asszonyok végveszélyben, a nyeregkápához kötözve menekülnek. De itt semmi jele tűznek, háborúnak, végveszélynek.
Mi győztünk, gondolta Illighaen.
A cseverészve lovagló, magabiztos nő semmi mást nem jelenthet
Lám-lám, mégsem legyőzhetetlenek Allah katonái, megvédtük tőlük a földjeinket. A nő olyan könnyedén tartotta a kantárt, mintha semmi különös borzongást nem keltene benne, hogy fiatal férfiak az arcába néznek.
No és a zabla, amit bölcsen a ló nyaka helyett a ló szájába vetettek! És a fegyverek! Mennyivel finomabbak, mint amiket eddig látott északi katonák kezében. A madárszemen át látott kép olyan sok kis részletben különbözött az általa ismert valóságtól, és annyival tökéletesebb volt, hogy Illighen biztos volt benne, nem valami fura mutatványt lát, hanem a jövőt fürkészi. Micsoda döbbenet és micsoda megkönnyebbülés! Ha ő, Illighaen gyávaságból rosszul is döntött, ha rosszul is ítélte meg az idő jeleit, akkor is valahol – ezen a nyugodt, békés tájon – szabad emberként élhetnek majd a fiai és lányai.
Szabadon élhetnek? Mi lett velük azóta, hogy ő hajnalban Vilmos herceg kastélyából kilopakodott? Hogy magára hagyta őket, hogy csapot-papot hátrahagyva megszökött Normandiából?
De Ál-Kudszí nem bírta tovább: – Ejnye! Ejnye! Ejnye! – dünnyögte.
Illighaen érezte, hogy valami magyarázattal tartozik. – Jó érzés volt látni, kedves barátom, hogy végül mindenütt győzedelmeskednek a Próféta fegyverei!
