Mindig szomorú, ha egy könyv azért kap nagyobb figyelmet, mert a szerzője nem sokkal a megjelenése előtt hunyt el. Kőrösi Zoltán Az ítéletidő című legújabb regénye már témájával is számot tarthat az érdeklődésre, de a szerző váratlan halála különös hangulatot ad a kötetnek. Kérdés azonban, hogy ki mit kezd ezzel a vékonyka könyvvel. Mert mit illik mondani egy utolsó regényről? Nehéz téma ez, és biztos vagyok benne, hogy sokaknak keveset fog nyújtani a könyv, különösen, ha nem járatosak a szerző korábbi műveiben. Pedig minden hibája és hiányossága ellenére ez egy ízig-vérig Kőrösi-regény: furcsa, néhol mulatságos, néhol fájóan ismerős, egyszerre könnyed és nehéz. Ugyanakkor, mint minden korábban olvasott könyvénél, bennem most is hiányérzet maradt.
Az egész kötet egy furcsa felvezetővel indul, amit utólag sem tudok teljesen hová rakni. Ez a bőbeszédű, csapongó, a mai IX. kerület történetének momentumaival megtűzdelt szövegrész talán arra szolgál, hogy elhelyezze a helyszínt, és sajátos emlékeket idézzen fel az olvasóban erről a helyről. Az Angyal utca és a Mester utca sarka tipikusan pesti helyszín, ahol azonban már emberöltők óta az utcalányok, majd később a „szobákra járó angyalok” költöztek be a lakásokba.
De mi történik, ha egy nap a “földi” angyalok helyett bibliaiak lepik el az utcát? Ugyanis miután megnyílik a föld a Mester utcában, furcsa, szárnyas teremtmények bukkannak föl, akik viszont mintha tudomást sem vennének az emberekről. Nem úgy a ballonkabátos és öltönyös idegenek, akik mindenféle csínyt és apróbb csodát tesznek a környék boltjaiban, kapualjaiban, kocsmáiban. Így indul el a regény valódi cselekménye a hosszú felvezető után. Ám ne higgyük, hogy ez valami bohókás esemény. Ezek a figurák sokkal inkább az ítéletidő eljövetelének hírnökei, hamarosan ugyanis komolyra fordulnak a dolgok: egész Magyarországon megszűnik az áram, majd szép lassan az ország anarchiába csúszik, amíg már az olyan varázslatos jelenségek, mint a titokzatos Tölcsér fölött lebegő kék felhő, már fel sem tűnnek senkinek.
Mindeközben elindul egy másik szál is: a 13 éves Borisz árván marad, ezért hozzá, az Angyal utca sarkán lévő lakásba költözik be a magának való nagybátyja, Robi bácsi. Különös módon azt várná az ember, hogy ők lesznek azok, akiknek a szemén át végigkövethetjük az “ítéletidőt”, ám kettejük szálát mintha csak mellékesen érintenék az események. Azt, hogy mi történik a világban, a narrátortól tudjuk meg, Robi bácsi és Borisz inkább a ház aljába költözött prostituáltakkal kerül közelebbi ismerettségbe, semmint hogy belekeverednének a csodák világába.
Az ítéletidő, amilyen rövidke, olyan sok elemből épül fel. Van egyszer a varázslatos, mágikus szál angyalokkal, a (pálinkától) mások elméjében olvasó emberekkel, láthatatlanná váló rendőrökkel és még vagy fél tucat hasonlóval. Aztán, ott van a posztapokaliptikus háttér, amiben szemtanúi lehetünk a kortárs magyar társadalom széthullásának, bár én ezt éreztem kevésbé hangsúlyosnak. Mintha leginkább arra hegyezte volna ki a mondandóját a szerző, hogy az emberek teljesen elhanyagolják egymást, a szociális háló széthullik, a szemét felgyűlik az utcákon, állatok módjára esnek egymásnak és törnek be a boltokba, stb., miközben a hatalom dilettantizmusból semmit sem tesz ennek megakadályozásáért. Bevallom, engem kissé zavart ebben a részben, hogy az író szükségesnek érezte a „magyar néplélek” kifigurázását (“mindig velünk történik a baj… de mi helyt állunk… de a külföldiek tojnak a fejünkre… de mi védjük meg őket”, stb.), ami kezdetben még viccesnek, később már inkább feleslegesnek hat. Valamifajta társadalomkritika akar ez lenni, de mintha megrekedne a kocsmákból ismerős “világmegváltás” szintjén. Ahhoz, hogy ténylegesen működni tudjon, nem megy túl az általánosságokon és a felszínes szólamokon (a politikusok inkompetensek, mindenki csak seftel, senki nem törődik másokkal, stb.) Különösen azért zavaró a kidolgozottlanság, mert ennek egy része a hétköznapi emberek életére fókuszál. Ez mindig is hangulatos eleme volt Kőrösi könyveinek, és most is az: hiába a világvége, sokkal érdekesebb, hogyan élnek ezek az emberek, hogyan élik életüket a pesti kis utcákban, gangos lakásokban, kocsmákban. Viszont ebből sem kapunk annyit, amennyi ellensúlyozná a könyv felszínességét.
Talán a sok alkotóelem miatt volt olyan érzésem, hogy a sok bába közt elvész a gyerek – kapunk feloldást a regény végén, de az mégsem oldott meg semmit. Hiába a sok mágikus elem, a káoszba csúszó Budapest bemutatása, egyszerűen engem zavart, hogy a lezárás nem állt összhangban a regényben leírtakkal. Az ítéletidő okainak “feltárása” túlságosan banális, nem igazán tudom megérteni, miért kell maroknyi ember sorsa miatt egy egész országot értelmetlen csapásokkal sújtani. Valahogy az arányok nem passzolnak - ágyúval verébre, mondhatnánk. Persze ennek nem kellene újdonságnak lennie, se az ezt megelőző Szívlekvárban, se a Milyen egy női mell? című könyvében nem éreztem, hogy helyén lenne a befejezés. Az ítéletidőben – ahogy a másik két könyvében is – nagyon szép szöveget kapunk, remek ötletekkel, mély emberismeretet, de valahogy mindez nem áll össze egy koherens egésszé. (És már sosem fog kiderülni, vajon további szerkesztés változtatott volna-e ezen.) Nem érezni azt olvasás után, hogy legalább kicsit is felfogtuk „a szerző szándékát”. Mert miről is akart szólni? “A magyar néplélekről”? Ez túl általános. Egy szerelem történetéről? Na, ahhoz meg túl grandiózus. A pesti életről? Erről talán végképp nem. Lehet azt mondani, hogy minden értelmezés az olvasó dolga, de itt a sok elem inkább összekuszálódik, és hátráltatják az embert egy egységes kép vagy gondolat megalkotásában.
Félreértés ne essék: továbbra is szeretem Kőrösi regényeit, és Az ítéletidő is kellemesen kikapcsolt. Élvezet volt olvasni az angyalokról és ördögökről, elképzelni, ahogy a Gellért-hegy vagy a hidak a végítélet martalékaivá válnak. Persze érdemes lenne tudni, hogy ez valakinek, aki nem a budapesti utcákon tölti az életét és nem kezeli „régi ismerősként” mondjuk a Mester utcát, pontosan mit is fog jelenteni mindennek a pusztulása – de ez már egy másik kérdéskör, amibe kár lenne belebonyolódni. A kötet ettől függetlenül is érdekes, és ha nem is tökéletes, megerősíti az embert abban, hogy egy nagyon egyedi szerzőtől volt kénytelen váratlanul elbúcsúzni a magyar irodalom.
És van abban valami édesen szomorkás, hogy Kőrösi Zoltán utolsó regényében éppen angyalok jönnek Budapestre.
