Helló, helló. Corvinus vagyok. A történetem pont olyan, mint a nevem: kölcsönzött. Budapesten élek, vagy legalábbis abban a városban, amit valaha Budapestnek hívtak. Azt mondják, ha a hidegháború frontja nem Berlinnél, hanem a Duna vonalánál húzódott volna, akkor már a nyolcvanas években kettészakítják Pestet és Budát. Most Pest tiszta üvegpalota, Seattle és a Roppongi keveréke, egy „városálom”. Ne nézz, én így beszélek. Buda pedig a nagybetűs Merénylet óta egy teokratikus Kelet-Berlin. De én nem itt lakom, hanem valahol a kettő között, a romok demilitarizált zónájában. William haverom ezt úgy nevezné, hogy „interstitial”, és ezt itt, ebben a lepukkant közegben is értenék, értékelnék. Átéreznék. Shiftelésből élek, ami olyan, mint a seftelés, csak van egy kis nyugati tájszólása. Hogy mivel shiftelek? Mindig kell valakinek valami: papírok, hogy átszökhessenek a határon, okoskészülékek, hogy a nyomor kibírható legyen, adatok. De leginkább bölcsességekkel házalok.
Én vagyok a kis hang a fejedben, amikor olvasol. Én vagyok a történet tudója. Én vagyok a mondatfűzés, ami a képeket a fejedbe röpíti. Chuck apu nyakatekert metaforája vagyok. Egy kemény, savószínű pocsolyában küzdök a túlélésért, így nekem is sanyarú múltat tartogatott a sors. De közös a bánat, közös a bűn. Itt mindenki megalázott és megszomorított, tengődünk, napról-napra éljük az életünket, és senkiben sem bízunk. Én is gyanakvással szemléllek, mert lehallgatsz, megfigyelsz, a legbelsőbb gondolataimban turkálsz. Mindegy, nem fogod úgyse megérteni, ezért jobb lesz, ha mindent elmagyarázok, definiálok, kinyilatkoztatok. Ó, ne gondold, ne, hogy tied a világ!
Statiszta vagyok a Merénylet újrajátszásában, így ismersz meg engem. Idegenvezető vagyok, úgyhogy fogom a kezed. Olyan vagyok, mint a Tigris: ehhez értek a legjobban. Meg ahhoz, hogy bajba keveredjek. Meg kell keresnem egy eltűnt fiút. Nem értem, miért. Még szerencse, hogy van egy mentorom, Morfológus, aki tudja, hogy mi a Vektor. Na meg egy megbízóm, aki titokzatosabb és hatalmasabb, mint a tiéd. Azt beszéli már az egész város, hogy a pesti alvilág utánam kutat. Van egy elintézetlen ügyünk, egy befejezetlen játszmánk, egy adósság, amit törlesztenem kell. Az életem.
Tudod, igazából sajnállak. Azt hiszed, hogy össze fogod tudni rakni, megfejteni, koherens egésszé varázsolni ezt a romvilágot. Hallgass ide, ez a történet nem erről szól. Nem fogod végigkísérni az életem, hogy megérthess egy szeletet ebből a közegből. Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell. Itt neked az a feladatod, hogy befogadd, részletekben. Atmoszféra mindenek előtt. Ez élményturizmus, nem az a „még egy rohadt templom”-típusú idegenvezetés, ahol történelmi kiselőadást tartanak minden sarkon. Viszont látni fogod az összes romkocsmát, az elnyomó hatalom anomáliáit, egy kicsit a Vadkeletből.
Ócska, kidőlt padok közt vár rám valaki. Bérgyilkosokat küldtek utánam, mert tudok valamit. Túl sokat. Ezért érzem kötelességemnek, hogy magvas gondolataim megosszam veled. Mint ebben az országban mindent, a stílust is nyugatról shifteltem. Egy Bret nevű alaktól vettem, és átültettem Hazaira. Vesszőfutás az életem, magas cselekmény-fordulatszámon pörgök (van még egy-két jó szóvegyítésem, olcsón adom, most szereztem Port Manteau-ból. „Neurópa” tíz, mert ’84-es gyártású, „pestőrség” húsz, „fasszféra” harminc, de neked huszonötbe odaadom). Szerencsére jól ismerem már a műfajt, ezért előre látom, hogy jön ki a lépés, és túljárok mindenki eszén. Ettől még azért lehet izgulni értem – szenvedés nélkül nincs nyereség.
Azért a hajsza közben is igyekszem tartani veled a kapcsolatot. Nem sokat tudunk a régi világról, de a zene az örök. Az kell. Ha megfigyeled, minden tanórámnak furcsa címet adok. Akár fel is ismerheted őket – a régi Magyarország underground slágerei ezek, amiről már csak a bennfentesek tudnak. De te az a fajta ember vagy, aki ezt észreveszi. Ez a te kenőpénzed: a kulturális tőkéd. Emiatt maradhatott még fenn a fajtánk, mert meg tudjuk húzni magunkat, és rendkívüli éleslátással tudjuk a megoldást mindenre. Legalább mi kacsintsunk össze. Csak azért, mert azt hiszed, közgazdász szakra jelentkezték, valójában hosszú távon mégis mindannyian bölcsészek vagyunk. Na, nem hivatásszerűen, abból nem lehet megélni.
Így van ezzel a savószín bőrű Filo is, akit tényleg így hívnak. Őbenne bíztam meg egyedül. Életem legnagyobb hibája volt. Vele húztam le iksz évet az árvaházban, amit a traumatikus élmények miatt inkább a Háznak hívok. Ott szereztem az esküdt ellenségemet. Akkor, amikor Filó eltűnt. Jobb is így. Amíg Sántadög, az a savószín szemű, pederaszta, szadista állat, aki megkeserítette az életemet, fel nem tűnt újból. Olyan ő nekem, mint a molylepkének a gyertya lángja. Ellenállhatatlanul vonz. Amikor meghallom a nevét, megbabonáz, akár a szarvast a reflektorfény. Miatta leszek tökösebb, mint Áron a VAN-ból. Bocs, ez már a „Kulturális utalás haladóknak” kurzus anyaga, ti ezt már úgysem ismeritek. Én a mának élek, de a múltnak írok. A beugróban majd a hosszú bőrkabátos, napszemüveges alakot kell felismerni, ennyit segítek.
Na, mit is mondhatnék neked végszóként? Itt olyan nincsen. Kár, mert egy igazán ütős mondattal akarnék búcsúzni, csak valahogy mindig eszembe jut egy még jobb. Most is ennek a savószín fogú tagnak, Ludwignak a szólásán kattogok: „A tények logikai képe a gondolat.” Na, hát a történetemben ez van doszt. Nagy tételbe veszed, olcsóbban adom. Érted? Tudástranszfer. Esetleg javasolhatok hozzá egy-két eredeti hasonlatot? Jó, nálam ez három kilóban megáll. Hogy pont olyan, mint a múltkori? Hallgass ide! Egy jó tanács: az imitáció a legőszintébb dicséret. Hiába is mondanék neked mást.
