Clive Barker egyike a ma élő legnagyobb horror szerzőknek, akinek művei nem csak az irodalomra, de a film- és képzőművészetekre is jelentős hatást gyakorolnak. Legújabb regénye idén jelent meg The Scarlet Gospels címmel. A József Attila Kör és a Libri Kiadó közös, ArtPop sorozata részeként már magyarul is olvasható a regény Bartók Imre fordításában és Sepsi László utószavával.
A Libri Kiadó engedélyével részletet közülnk az alábbiakban a kötet prológusából.
Tartalom:
Rossz idők járnak az okkult tudás képviselőire: valaki sorra gyilkolja a legdörzsöltebb varázslókat a Föld különböző pontjain. Néhányan összegyűlnek, hogy feltámasszák egyik társukat, ám a szertartás balul sül el… Harry D’Amour magánnyomozó egy New Orleans-i bárban mereng a múltján, mikor megbízást kap halottlátó, vak barátnőjétől: tüntessen el minden terhelő nyomot egy frissen meghalt férfi titkos vidéki nyaralójából. Harry egészen mást talál a helyszínen, mint amire számított…
Mindeközben a Pokolban sem áll meg az élet: valaki Lucifer trónjára tör… Clive Barker regénye nagyszabású vízió a Jó és a Rossz világméretű küzdelméről, hajszálpontos leírása a létezésbe vetett ember kiszolgáltatottságának, a rettegés és a testi vágy működésének. Irodalmi csemege: a horror műfaja csúcsra járatva.
Szövegrészlet:
A sírban töltött hosszú idő után Joseph Ragowski egyszer csak megszólalt, noha sem a hangja, sem a mondandója nem volt éppen kellemes.
– Nézzetek csak magatokra – gúnyolódott az öt varázslón, akik felkeltették álmatlan szendergéséből. – Olyanok vagytok, akár a kísértetek. Mindannyian.
– Te sem vagy éppen jó bőrben, Joe – felelte Lili Saffro. – Kissé megszaladt a balzsamozód kezében a rúzs meg a szemceruza.
Ragowski felhorkant, majd arcához emelte a kezét, és letörölt egy keveset a sminkből, amellyel bőrének beteges sápadtságát próbálták elrejteni erőszakos halála után. Sietve balzsamozták be, az biztos, és éppolyan sietve helyezték el aztán a családi mauzóleumban, Hamburg külvárosának egyik temetőjében.
– Remélem, nem azért jöttetek el ilyen messzire, hogy olcsó megjegyzéseket tegyetek rám – mondta, és végignézett a padlón körülötte heverő holmikon. – Mindenesetre le vagyok nyűgözve. A nekromanták munkája mindig is rendkívüli figyelmet kívánt.
A varázslók a N’Guize-protokollt használták Ragowski feltámasztására. A protokoll szerint a holtidézőknek először fehér galambok tojásait kellett beoltaniuk fi atal lányok első menstruációjának vérével, majd a tojásokat bele kellett ütniük a holttest körül lefektetett tizenegy alabástromedénybe, és mindegyikhez további rejtélyes összetevőket kellett hozzáadniuk. Az egész eljárás lényege a tisztaság volt. A galambok nem lehettek pettyesek, a vérnek frissnek kellett lennie, továbbá a kétezer-hétszázkilenc számjegynek, amelyet fekete krétával írtak az edények alá, ahonnan spirálban követték egymást egészen odáig, ahol a feltámasztani kívánt holttest hevert, mindenképpen pontos rendet kellett követnie, törlések, üres helyek és javítások nélkül.
– A te műved volt, nem igaz, Elizabeth? – kérdezte Ragowski. Az öt varázsló közül a legidősebb, Elizabeth Kottlove bólintott. A nőnek még a legbonyolultabb varázslatai sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy az arca ne úgy nézzen ki, mint aki már évtizedek óta egy percet sem képes aludni, és aki az étvágyát is rég elveszítette.
– Igen – mondta. – Szükségünk van a segítségedre, Joey.
– Régóta nem hívtál már így – felelte Ragowski. – Általában akkor szólítottál ezen a néven, amikor épp ki akartál cseszni velem. Most is erről van szó?
Kottlove sietve végignézett a varázslótársain – Lili Saff ro, Yashar Heyadat, Arnold Poltash és eodore Felixson –, és nyomban látta, hogy azok éppolyan kevéssé értékelik Ragowski megjegyzéseit, mint ő maga.
– Látom, a halál nem vette el a csípős nyelvedet – jegyezte meg.
– Bazmeg – felelte Poltash. – De hiszen végig ez volt a gond! Bármit is csináltunk vagy éppen nem csináltunk, bármink is volt vagy éppen nem volt, nem számí- tott. – Megrázta a fejét. – Mennyi időt töltöttünk értelmetlen civakodással, mikor össze is foghattunk volna… Ha erre gondolok, a legszívesebben elsírnám magam.
– Sírjál csak – mondta eodore Felixson. – Én majd harcolok.
– Igen, kérlek. Kímélj meg minket a könnyeidtől, Arnold – mondta Lili. Az öt holtidéző közül ő volt az egyetlen, aki ült, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy hiányzott a bal lába. – Mind azt kívánjuk, bárcsak megváltoztathatnánk a dolgok menetét…
– Lili, kedvesem – fordult hozzá Ragowski –, nem tudom nem észrevenni, hogy már nem igazán vagy az a hölgy, akinek ismertelek. Mi történt a lábaddal?
– Nos – felelte a nő –, igazából szerencsém volt. Majdnem elkapott, Joseph.
– Ő…? Úgy érted, nem sikerült megállítani?
– Alig néhányan maradtunk – mondta Poltash. – Veszélyeztetett faj lettünk.
– Hányan maradtak meg a Körből? – kérdezte Joseph váratlan hevességgel.
Némaság hullott az egybegyűltekre, miközben az öt varázsló lopott pillantásokat váltott. Végül Kottlove szólalt meg.
– Már csak mi vagyunk. – Az egyik vérrel teli alabástromedényre szegezte a tekintetét.
– Ti? Öten? Nem lehet. – Ragowski hangjából egy pillanat alatt eltűnt az élcelődés, viselkedésében nyoma sem volt a fölényeskedésnek. Még a balzsamozó által felvitt élénk színek sem rejthették el az arcára kiülő iszonyatot. – Meddig voltam halott?
– Három évig.
– Ez biztosan valami vicc. Hogy lehetséges ez? – kérdezte Ragowski. – Csak a Felső Körben kétszázhetvenegyen voltak!
– Igen – mondta Heyadat. – És ezek csak azok, akik úgy döntöttek, hogy hozzánk akarnak tartozni. Azt fel sem lehet becsülni, hányan voltak még a Körökön kívül. Százak? Ezrek?
– És azt sem tudjuk, hogy mi minden volt a birtokukban – jegyezte meg Lili Saffro. – Elég részletes listánk van…
– De még az sem teljes – tette hozzá Poltash. – Mindannyiunknak megvannak a maga titkai.
– Ó… Milyen igaz – mondta Felixson.
– Öten… – Ragowski megrázta a fejét. – Miért nem álltatok össze, és találtatok ki valamit, hogy megállítsátok?
– Éppen ezért vállalkoztunk arra, hogy téged viszszahozzunk – válaszolta Heyadat. – Hidd el, egyikünk sem örült ennek. Szerinted nem próbáltuk meg elkapni a rohadékot? Kurvára megpróbáltuk. Csakhogy a démon olyan ravasz…
– És csak egyre ravaszabbá vált – mondta Kott love. – Ezt akár bóknak is veheted. Nem véletlenül veled végzett először. Tisztában volt vele, hogy te vagy az, aki képes lenne egyesíteni ellene a többie ket.
– Miután meghaltál, mi csak veszekedtünk, és egymást hibáztattuk. Tisztára olyan volt, mintha kisgyerekek lennénk – sóhajtott fel Poltash. – Egyesével vadászott le minket, a Föld különböző pontjain csapott le, és sosem tudhattuk, honnan várjuk a következő támadást. Általában csak később, néhány hónap múltán hallottunk a dologról. Volt, hogy egy év is eltelt. Teljesen véletlenül tudtuk meg, ha például kapcsolatba akartunk lépni valakivel, de kiderült, hogy a házát már rég eladták vagy éppen porig égették, esetleg egyszerű- en otthagyták szétrohadni. Elég sok ilyen helyet láttam már. Emlékszel Brander házára Balin? És dr. Biganzoli házára Róma mellett? Oda is elmentem. Nem volt nyoma fosztogatásnak. A helyieket túlságosan megrémisztette mindaz, amit a lakókról hallottak, semmint hogy át merték volna lépni az épület küszöbét, noha nyilvánvaló volt, hogy már senki nincs otthon.
– És mit találtál? – kérdezte Ragowski.
Poltash elővett egy pakli cigarettát. A keze remegett, Kottlove segített neki rágyújtani.
– Minden, aminek bármilyen mágikus értéke volt, eltűnt. Brander ősszövegei, Biganzoli gyűjteménye a Vatikáni Apokrifekből. Mindennek, még a legközönségesebb, blaszfém jegyzeteknek is nyoma veszett. A polcok üresen álltak. Néhány nyom arra utalt, hogy Brander megpró- bált védekezni. Sok vér volt a konyhában, és máshol is…
– Tényleg muszáj még egyszer végigmennünk ezen? – kérdezte Heyadat. – Mindannyian ismerjük a törté- netek végét.
– Nagyon kellemesen éreztem magam a halálban, ti pedig kiszakítottatok belőle, csupán azért, hogy megmentsem a lelkeiteket – mondta Ragowski. – A legkevesebb, amit elvárhatok, hogy elmesélitek a történteket. Arnold, folytasd!
– Nos, a vér régi volt. Sok volt belőle, de már hónapokkal korábban megszáradt.
– Ugyanez volt a helyzet Biganzolinál is? – kérdezte Ragowski.
– Biganzoli háza még le volt zárva, amikor elmentem hozzá. A redőnyöket lehúzták, az ajtókat pedig bezárták, mintha a fickó csupán hosszú üdülésre ment volna. Csakhogy még odabent volt. A dolgozószobájában találtam rá. Jézusom… Joseph, a fickó a mennyezetről csüngött alá. Láncokon lógott, amiket a testébe vájt kampókhoz rögzítettek. Borzalmas forróság volt odabent. Azt hiszem, legalább hat hónapja halott volt. A teste teljesen… Megfonnyadt. De istenemre mondom, ahogy kinézett, üvöltött a halála pillanatában.
Ragowski végignézett az előtte állókon.
– Tehát amíg ti a kis magánháborútokkal voltatok elfoglalva, és a szeretőitek után futkostatok, a démon embereket ölt, és elrabolta a bolygón élő legdörzsöltebb varázslók tudását?
– Röviden összefoglalva? – kérdezte Poltash. – Igen.
– De miért? Mi a szándéka? Ezt legalább sikerült kideríteni?
– Ugyanaz, ami nekünk – felelte Felixson. – A hatalom megszerzése és megőrzése. Nem csupán az értekezéseket, a tekercseket és a grimoire-okat vitte el, hanem a díszruhákat, a talizmánokat és az amuletteket is…
– Csend! – szólalt meg Ragowski. – Figyeljetek.
Egy percre mindannyian elhallgattak. A távolban megszólalt egy temetésre hívó harang.
– Jézusom – mondta Lili. – Ez az ő harangja.
A halott ember felnevetett.
– Úgy tűnik, titeket is megtalált.